|
 2012.02.10.
RABINDRANATH TAGORE 150
Huszonhét magyar művész kiállítása az Indiai Nagykövetségen
A százötven évvel
ezelőtt született indiai költő, Rabindranath Tagore (1861 –
1941), aki magáénak mondhatja az irodalmi Nobel-díjat is
(1913), érdekes, megbecsült alkotója a világirodalomnak. Bengáli
nyelvű műveit maga fordította angolra. Más földrészre való
kitekintéséből – Angliát különösen kedvelte – India erkölcsi
és szellemi megújulását remélte, hiszen ha Kelet és Nyugat
kultúrája egymáshoz közeledik, az értékek össze fognak adódni.
Sokoldalú, bölcs mindentudásába – az irodalom művelése
mellett festett, zenét írt – belefért az egész világ. Nem véletlen,
hogy szimbolikus-misztikus, szentimentális, a mesét filozófiává,
a filozófiát érzelemmé avató művei nálunk is sikert
arattak. (Egyébként az író hazánkban is megfordult, 1926-ban
Balatonfüreden gyógykezeltette magát.)
Hogy villanásnyit
értsünk ebből az India csodáját fölmutató Édenkertből,
aligha haszontalan Tagore pár sorát fölidézni. „A szépség
édes nekünk, mert egyazon mulandó dallamra táncol az életünkkel.
/ A tudás drága nekünk, mert sohasem tudjuk kiteljesíteni. /
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló égben. / De a
föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál. /
Testvér, tartsd eszedbe és örülj” (Áprily Lajos fordítása
az A kertész című kötetből). És egy „versszerűbb”!
„Csalogány csattog. Honnan tudta már, / a fény előtt, hogy kél
a napsugár, / midőn még az éj sárkánya az ég / köré fonta
fekete kötelét?” (Csalogány csattog – Balássy László
fordítása)
A Szentendrei Régi
Művésztelep és az Indiai Nagykövetség kezdeményezésére a
huszonhét magyar képzőművész – festő, grafikus, szobrász,
textilművész – arra szövetkezett, hogy a képzőművészet
eszközeivel megmutassa ezt a valójában megmutathatatlan, különösségében
és értékében is egyedi világot. Ha a kép közvetítheti a
mezőről fölszálló párát (Buhály József: A hajnal köszöntése;
Kiss Zoltán László: Hajnal), az illúziók rózsaligetét (Bráda
Tibor: „A szerelem a lélek selyme”), a filozófikummá vált
anyagot (Verebes György: A kő álma), a poétikus mesét (Gyulai
Líviusz: India meséi; Kopacz Mária: A lopakodó Hold asszony)
és a mozdulattöredékekben is teljessé vált időt (Kovács Péter:
Mozdulatvázlat R. T. emlékére), akkor sikeres volt az indiai
mestert megtisztelő, ám az alkotók önkifejezését is
nemegyszer bravúrral szolgáló kísérlet.
A
technikákat, alkotásmódokat és világlátásokat (csaknem találomra)
azért kavartam össze,
hogy így is lássék a különböző utakból-irányokból fölfejlődött
gondolat hatékonysága. Hiszen Verebes sejtelmességében is elbűvölő
olajvászna távol áll Gyulai mesteri, a motívumokban életmorzsát
fölszikráztató fametszetétől, mint ahogyan Buhály pasztelljének
lírai teljét is nehéz volna Kovács rajzos foszlány-egészéhez
közelíteni, ám közös bennük – egyik mű sem illusztráció!
– a Rabindranath Tagore-i teljesség (mese-filozófia-életvalóság)
fölmutatása. Bráda szentimentális „szerelemrajza”, az őserdei
(Biblia) emberpár meséjével, éppúgy ehhez a csillaghoz
tartozik, mint Kopacz szürreális álma vagy az elegánsan is érzéki
Szakács Imre-vászon (A reménység egy madárka),
avagy Anti Szabó János organikus piramisa (Zsongó), és
nem utolsósorban a női szépséget életideállá (Decsi Ilona:
Az élet forgása), illetve a családban és a természetben föloldódó,
ugyanakkor toborzó erővé tevő akarat (Deák Ilona: „harmóniában
a mindenséggel”).
Ez
a Tagore-hoz mindenképp méltó „mindenségoltár” tehát számtalan
bravúrral – Csáji Attila esetében például kozmikus, világító
ősrobbanással (R. T. tiszteletére), Szentgyörgyi József
akril-vásznán valaminő színkatedrálist megelevenítő festőiséggel
(Rabindranath Tagore emlékére), Orosz Istvánnál (Hommage a
Rebindranath Tagore) és Tzortzoglou Georgiosnál (Virág az
Ember) a miniátori türelem technikát is megújító invenciójával
– épül, gyarapodik. Jávor Piroska konstruktív ihletésű
olajvászna (Európa – India, Hommage a Rabindranath Tagore) az
egymást megtermékenyítő – egymásra is találó! – műveltségforrások
(múltunkban a jövő) szép szimbóluma. Ám ha az ember kilép
ebből a labirintus-nehézségű zenéből, az átpoetizált tájélménnyel,
amelynek Tenk László mestere, ugyancsak találkozni fog (Jön, jön,
jön…). Kéri Imre rézkarcán („tagore könyve I. – II.) a
könyvtárgy – színkontraszttal – valósággal a tudás
(amely Tagore szerint azért drága, mert sohasem tudjuk kielégíteni)
emlékműve lesz.
Az
iparművészek absztrakciója – Katona Szabó Erzsébet bőrszeletekből
„rakott”, háromszög és csigavonalú fényablakaival elementáris
szépségű piramisa, (Látom…), Kubinyi Anna magyar hagyományvilágot
indiaivá emelő Hun mandalája és Remsey Flóra fém körlemezekből
a gyarapodó – paradox – belső szépséget involváló
reliefje (Ahogy nő I. – II.) – azért is különös értékfaktor,
mert benne bölcs, mondhatni aforisztikus erővel a tagore-i derűs
szépség visszhangzik. A szobrászművész Márkus Péter, noha műve
nem elvetendő (Ra-Ra), csak távolról kapcsolódik ehhez a
kifinomult érzésvilághoz.
Talán
azért állíttattak ki az indiai író-művész festményeinek
reprodukciói – megannyi alkotása közül emeljük ki remek Önarcképét
–, hogy még döbbenetesebb legyen az eme fizimiskát több
oldalról, más-más módszerrel megvilágító, kifejező művek
sora. Szyksznian Wanda kilenc Tagore-ábrázolatból álló
fejkoszorúja (Rabindranath Tagore születésének 150, évfordulójára)
a fotó hitelességével rögzíti a sokarcú személyiséget, míg
Szurcsik József olajvászna („A kertész”) a rá jellemző
„építészeti” stílussal, a fejre ablakokat vágva, eleveníti
meg a töprengés-gondolkodás apostolát. Pató Károly linómetszetén
gondolat és természet arckép formájában összefonódik (A költő
fája – a fa emlékezete). Két kitűnő ábrázolat ugyancsak a
tárlat éke: Szabó Tamás (A költő) és Véssey Gábor („Egy
költőre) olyant alkotott, amely a hűvös gondolatot fölforrósítja:
Rabindranath Tagore-t a megszenvedett szépség apostolának láttatja.
Szakolczay Lajos
|
