vissza a főoldalra

 2012.02.17. 

Árnyék a hóesésben

István!, remeg a hangom, az ujjaim közé szorított toll összekaristolja a papirost, mától kinek írom a tárcát?, kinek szerkesztem a lapot? Tudom, most szigorúan néznél, ha velem szemközt ülnél a fehér asztalnál, azután szemedben huncutul villanna lelked megbocsátásra örökké fogékony fénye; könnyeim láttán talán Nehézfiú módjára rám dörrentenél, hogy „írjál” és vörösborral teli poharad koccintásra emelnéd, mint kezdetben, mikor befogadtál szellemi hajlékodba, és teret engedtél nekem e hetilap hasábjai között.

 Akkoriban hajótöröttként kapkodtam levegő után napjaink korhadt irodalmi hajódeszkái között, és meg sem fordult a fejemben, hogy éppen a te szereteted teremt számomra szélcsendes kikötőt. Oly beláthatatlan távolság választott el tőled, mely kizárta az együttlétnek még az esélyét is. Soha nem beszéltünk róla, igazából ma sem tudom, miért engem tiszteltél meg bizalmaddal, hogy közvetlenül a te hétről hétre sokak által várt, nagy formátumú vezércikkeid melletti harmadoldalon mesélhetem el történeteimet. Számomra olyan érzés volt ez, mintha egy szobában dolgozhatnék veled, és a te közvetlen közelséged meg gondviselésed szüntelen munkára ösztönözne az amúgy lehangoló magyar valóság fénytelen labirintusában.

Régóta vágytam rá, hogy tárcákat írhassak, csakhogy a te lapodat kivéve sehol sincs igazi tárca. Kihalóban lévő műfaj, ahogy a szerkesztők mondani szokták: nincs rá igény. De te másképpen gondoltad ezt is, mint oly sok mindent, így én a magam félszeg és bizonytalan lépteivel megpróbáltalak követni téged azon a csapáson, amelyet anno tárcaíróként vágtál írásaiddal.

Ha nem fogadsz magad mellé, sohasem élem át azt a teremtő örömet, melyet kizárólag egy-egy tárca vagy később a havilapban megjelenő novella megírása okozhat az írástudó számára. Nyár közepén pedig megláttál bennem egy olyasféle készséget, amit én sohasem vettem észre magamban, és rám bíztad a havilapot, mely mindig is féltve őrzött, kivételes kincs volt a szemedben, teljesen független és egyedülálló hangvételű a farizeus irodalmi közéletben.

Néha a magam bátortalan módján motyogtam valami köszönetfélét a törődésedért és azért, hogy a közöttünk fennálló korkülönbség dacára baráti hangon szólítottál meg, és zavaromat egyre csak fokozta az, amikor időről időre felhívtál, hogy megköszönd valamelyik írásomat.

Sok írót ismertem közelről, de te voltál az egyetlen, aki megdicsért egy-egy találó gondolatért, a többiek rendszerint elintéztek egy legyintéssel, talán még hozzátéve azt is, hogy „nem is volt olyan rossz”.

Most, hogy hiányod mérhetetlen fájdalommal borít el, rá kell döbbennem: sokan álltak közel hozzám, de senki sem szeretett úgy, mint te és senki sem lesz, akit én ezentúl úgy szerethetnék, mint téged.

Elmondhatatlanul sokat jelentett a szereteted, melyet különösképpen felértékelt, hogy lényed mélyéről, Istentől kapott halhatatlan lelkedből fakadt. Hihetetlen bátorságot adott az, hogy minden lépésemben magam mögött tudhatlak, akár mint Nehézfiút, akár mint mindig igazat kérdező és állító bölcs atyai jó barátot, akár mint jókedvű beszélgetőtársat egy őszinte hangú vacsoránál.

Boldog voltam, ha vidámnak láttalak, és fájdalmat éreztem, amikor bántottak.

A színfalak mögé pillantva elszörnyedtem azon, hogyan törnek a magyarság érdekében és megmaradásáért kifejtett szolgálatod ellen aljasul és igaztalanul, azok a média által túlsztárolt, majomképű senkiházi törpék, akiknek lúdtalpára tapostál vagy szakállába téptél megalkuvás nélküli igazmondásoddal.

Rajtad kívül soha senki nem látta és láttatta összefüggéseiben azt a kivételes sorsot, melyet a magyarság számára az Isten elrendelt; kiválasztottságunkat a szenvedésre és a katarzisra, melynek tüzében – hitünk szerint – egyszer s mindenkorra megváltást és feloldozást nyerünk. Azon magyar testvéreinknek, akik nem kábulnak bele a tömegember számára kínált olcsó álvalóságba, te jelentetted a mértéktartó és mértékadó biztonságot: végre van valaki, méghozzá egy drámaíró, aki rámutat szenvedéseink külső, erőszakkal ránk kényszerített, idegen célokat kiszolgáló tényezőire, egy napról napra erőteljesebb megszállásra, amely sokkal fenyegetőbb és végzetesebb, mint ami 1956. november 4-e után bekövetkezett.

Olvasom a halálod után megjelent nyilatkozatokat és szégyellem magam azon írótársaim helyett, akik görcsös igyekezettel próbálják különválasztani a benned szunnyadó írót és politikust, holott életműved nem hasítható részekre ilyen módon. Minden szóban vagy írásban történt megnyilvánulásod kivételes magasságokba és mélységekbe szárnyaló írói munkásságod része. Az nem lehet, hogy a gondolkodó elme ne fedezze fel korai novelláidban vagy nagy sikerrel játszott drámáidban a krízisbe taszítottak sorsáért, a hazugságban tartott magyar társadalomért érzett felelősség jegyében fogant megváltás kísérleteit, és ugyanazt az egyedülálló, szókimondó bátorságot, amelyet később a szépirodalmat és a színpadot magad mögött hagyva, a pulpitusra lépve egymagad fejtettél ki szónoklataidban.

Irodalmi életünk sértődésre hajlamos, megalkuvó kisszerűségét ismerve mondom, a közeljövőben nem lesz több olyan író, aki élete utolsó pillanatáig hozzád mérhető bátorsággal és becsülettel mer kiállni és küzdeni honfitársaiért.

Megboldogulásod délelőttjén, az ablaknál állva néztem a régóta beígért hóesést, a megtisztulás ígéretét sejtető látványt és bármenynyire is csikorgattam a fogam, bele kellett törődnöm a hétköznapi ésszel beláthatatlan, emberfeletti hívó szó mivoltába.

István!, imádkozom érted és hiszem, hogy akárcsak a teljes életed, annak utolsó felvonása is értünk végzett felmagasztaló áldozat volt. Az áldozaté, melynek fénye idővel megszünteti a hiányod okozta árnyékot a hóesésben.

Nyugodj békében!