2012.02.24.
Dr. Bíró Zoltán: Tűnődés temetés
után
Szombaton eltemettük
Csurka Istvánt. Amint álltunk a koporsó mellett, nem tudtam
szabadulni a gondolattól: Csurka István a ravatalon, Gyurcsány
az Országházban. Ez a magyar országkép. Azután: az „Apák
és fiúk”. Az apák internálták Csurkát, a fiúk évtizedekkel
később fasisztának bélyegezték. A bolsevik apák nyugodt, békés
öregkort értek a kapitalizmusban, ha meg nem haltak influenzában.
A fiúk és a lányok meggazdagodtak, karriert csináltak, és világszerte
hirdetik, hogy itt tombol a rasszizmus, üldözik a kisebbségeket.
A rendszerváltó író a ravatalon, a régi rendszer átmentett
gyermekei Brüsszelben és Strasbourgban, s írják a feljelentéseket
Magyarország ellen mint európai parlamenti képviselők.
Huszonkét éven át egy abszurd dráma részesei voltunk és
vagyunk. Ennek a drámának a szerzője azonban nem a drámaíró
Csurka István, hanem a „másik írószövetség”. Sokszerzős
darabról van szó. Magyar abszurd ez a javából. Írták
Budapesten, New Yorkban, Tel-Avivban és Európa néhány fővárosában.
Most folytatják Brüsszelben és itthon, itthon szakadatlanul.
Miközben mi temetjük megint azt, aki igazságokat állított
szembe a hazugságokkal, temetjük egy nemzedék legjobbjait.
Gyarapodnak a veszteségeink: korábban Fekete Gyula és Püski Sándor,
még korábban Czine Mihály és Kiss Ferenc. A múlt héten hunyt
el Hornyik Miklós. Sok ezren voltak Csurka István temetésén,
nem sokkal előtte több százezren voltak a kormányt támogató
„békemenetben”, de az országképet mások, másutt rajzolják.
És ez az abszurd nem érhet véget, mert elmaradt a számonkérés,
a bűnösök büntetése, elmaradt az igazságszolgáltatás. A
nemzet és mindazok, akik hűséggel szolgálták, körön kívül
rekedtek, a pénz és a politika gengszterei föléjük
kerekedtek, hiszen volt itt egy rendszerváltás, s van most egy
globális demokrácia. Akinek nem tetszik, mehet, nyitva áll a
világ minden kapuja vagy a sírgödör. Mint oly gyakran, Ady jut
most is eszembe, a magyar sorstudat kétségbeesett utolsó
felfakadása: „Ravatal előttetek, ravatal…”
Most aztán tűnődhetünk azon, hogyan is történhetett ez
velünk. Hogy történhetett az a gyomorfordító furcsaság, hogy
változott a rendszer, de nem változott a hatalom? Hogyan bújtak
elő annak idején az ország új vezetői hirtelen, szinte az
ismeretlenségből, hogy aztán az ország felszámolóbiztosai
legyenek? Méghozzá rendszerváltás címén! Milyen háttérhatalom
választotta ki és tartotta kézben őket? Hogy történhetett
meg, hogy a régi nómenklatúra emberei úgy sétáltak át egyik
rendszerből a másikba, mint egyik kaszinóból a másikba? Hol
van még egy ország Európában, ahol az államkincstárból magánvagyont
bűvölő korábbi ifjúkommunista az ország miniszterelnöke
lehet, mert néhány év alatt elévül a bűncselekménye? És
miféle hatalom teszi lehetővé – vagy miféle tehetetlenség
–, hogy akik éveken át száz- és ezermilliárdokkal rövidítették
meg az országot, most is szabadon szervezkedhetnek a kétharmados
kormány, vagyis a népakarat ellen? Itthon a parlamentben és
nyugaton bárhol, politikai védőháló alatt.
Tizenkilencben Kun Béláék még a gyűjtőfogházból
szervezhették a puccsot, utódaik ma ezt a parlamentekben
tehetik, a hazaiban és még inkább az európaiban. Ma már ez az
igazi kérdés, mert már csak erre lehetne gyakorlati választ
adni, olyan választ, amelynek végre következménye is lehet.
Hiszen azok, akik az ötvenhatos megtorlásban ítélethozóként
vagy mint verőlegények vagy parancsosztók részt vettek, a volt
ávósok, azok, akik Csurka István, Wittner Mária, Dénes János
és sok ezer más magyar életére törtek, már meghaltak vagy
aggastyánok. Fölöttük ítélkezzen már a Feljebbvaló. Ám
itt vannak a „fiúk” és persze a lányok, a régebbiek és az
újabbak, akik kormányzati, képviselői szerepük következtében
felelősséggel tartoznak. Nemcsak politikai, hanem jogi felelősséggel
is! Köztünk járnak és oktatnak és szónokolnak és
szervezkednek a vétkesek és a cinkosok. Hol marad hát még
mindig a felelősségre vonás az ország szervezett kifosztásáért,
a nemzet megcsúfolásáért, a hazaárulásért? Kit vontak felelősségre
eddig a kétségbeesett, az önpusztító életekért, emberek öngyilkosságba
kergetéséért, a magyarság pusztításáért? Tudjuk, nagy erők
nagy érdekekkel homályosítják itt az elmét, és tartják gúzsba
kötve az igazságtevő akaratot. De mégis! Micsoda össznemzeti
bénultság ez, és meddig terjedhet a tehetetlenség? Lehet, hogy
egy pusztító és tisztító robbanásig? Jobb volna talán szépen,
komótosan, de következetesen igazságot tenni, hogy ne megint az
ártatlanok fizessék meg annak az árát, amit az ártók elkövettek.
Egyelőre azonban az utóbbiak az Európai Parlamentben, Demszky
talán a horvátországi tengerparton, Bajnai az amerikai
egyetemen, Gyurcsány az Országházban.
Csurka pedig a ravatalon.
(Forrás: MHO)
|