vissza a főoldalra

 2012.01.06. 

Háború

A világ az egyik válságból a másikba zuhan. Egyszerű halandó számára nehezen érthető a válság természete. A gyanú múlhatatlanul beékelődik a válságok és a valóság közé. A józan ész nehezen érti, hogy mitől értékelődik le egyik napról a másikra az élete, mitől ér kevesebbet a fizetése, mitől válik értéktelenné a lakása és mitől kerül többe minden. A gyanú ott motoszkál, hogy talán mégsem maguktól jönnek a válságok, hogy talán valakik busás haszon fejében létrehozzák és szétterjesztik a pusztulást.

A történelem nagy fordulópontjai előtt mindig válság volt. A mélyben zajló társadalmi változások elérik a kritikus tömeget, és ezzel egy időben a hatalmon lévő kaszt, melynek eredeti vezető szerepéből lényegében a dőzsölés marad, elszakad a valóságtól. A robbanáshoz természetesen valamiféle társadalmi katalizátorra is szükség van, leggyakrabban egy népre vagy társadalmi csoportra, mely érvényesülésének zálogát a változásban, a korábbi hatalmi rendszer bukásában látja.

A francia forradalmat évtizedeken keresztül húzódó válság előzte meg. A válságot az Európát eluraló arisztokrácia és a velük szimbiózisban élő pénzemberek idézték elő. Bár a történelemkönyvek kizárólagosan John Law-ról, a skót származású szélhámos bankárról emlékeznek meg, valójában az 1720 környékén lezajló hatalmas pénzszórásnak, mely a francia államcsődöt és egy hatalmas éhínségektől sem mentes válsághullámot idézett elő, nem egyedül a furcsa kalandor okozta. Ebben az időszakban egy új réteg emelkedett fel, mely a korábban meghatározó arisztokrácia mellett egyfajta második hatalmi vonalként funkcionált. A XVIII. század végére egy új tulajdonosréteg alapozta meg a befolyását, melyben a gyarmatok hasznain megtollasodott kereskedőkön, a hihetetlen ipari fellendülésből profitálókon és a hirtelen megnövekedett európai népességen meggazdagodó városi polgárságon túl hangsúlyosan jelentek meg a pénzügyi szolgáltatásokból busásan meggazdagodó bankárdinasztiák. A meggazdagodás egyik fontos lépcsőfoka volt maga a válság, mely az arisztokrácia számlájára íródott.

A francia forradalom és az azt követő európai forradalmi hullám az új felemelkedő réteg igényei szerint kívánta átalakítani a status quót. A korábban uralkodó csoportok úgy vesztették el befolyásukat, hogy helyükre egy semmivel sem kevésbé parazita réteg ült, azonban most már formális hatalom és felelősség nélkül. A válságok és az azokat követő hatalmas pusztulások menetrendszerűen érkeztek. Az első nagy világégést ugyanúgy pénzügyi válságok sora előzte meg, mint a második világháborút.

A világ gazdasági hangsúlya áttevődött a tengerentúlra, így a válságok epicentrumai is az Egyesült Államokban alakultak ki. A tovaterjedő rengések pedig lángba borították a világot.

A második világháború után a válságrendszer tovább élt, azzal a különbséggel, hogy a programszerűen kirobbanó válságok utáni világégés helyett néhány – nyugati szemmel – periférikus államban fellángoló háború oldja meg a nehézségeket.

Legutoljára két torony leomlása és két közel-keleti állam mondvacsinált okokon alapuló lerohanása volt hivatott elfedni az eltűnt pénzek nyomait. A nagy háborúk és forradalmak jótékony hatásai közé tartozik, hogy pénzügyi tabula rasát hagynak maguk után. 1945-ben senkit sem érdekelt, hogy a háború alatt hány család vagyona nőtt milliárdosra, hány újabb dinasztia alapozódott meg.

Vietnam után sem kérték számon, hogy kikhez vándorolt az állam pénze. A sírok felett senki sem nézeget bankszámlakivonatokat.

A helyzet most némileg megváltozott. Az arisztokráciát váltó új uralkodóréteg – akárcsak az arisztokrácia a XVIII. század végén – útjában áll a fejlődésnek. Az új arisztokraták, a pénzügyi oligarchák és kiszolgálóik ma már semmit sem adnak a világhoz. A legutóbbi háborúk legalább annyira értelmetlenek és életszerűtlenek, mint a XV. és XVI. Lajos által folytatott alibiháborúk.

Miután szanaszét lőtték Irakot, az amerikai csapatok kivonultak. Senki sem tudja, ők sem, hogy egyáltalán mit kerestek ott. Az amerikai gazdaság semmivel sem fejlődött a hadjárat alatt, az Egyesült Államok világhatalmi pozíciói még gyengültek is közben.

Az uralkodó réteg vagyona persze tovább nő, közben az államok az államcsőd szélén táncolnak. A helyzet kísértetiesen emlékeztet a XVIII. századira. Nemcsak az államok, de a bankok, sőt a háztartások is eladósodtak. Közben néhányan további nullákkal növelik a bankszámlakivonatukon olvasható összeget. Az uralkodó réteg kiszolgálói heves kultúrharcot folytatnak a kiüresedett, semmitmondó, egykoron haladónak számító irányzatok erőltetésével, természetesen kizárólag a saját akolból származó utódok helyzetbe hozása mellett. Csakhogy ez már nem sokat számít.

Az újabb válságok valamelyike bizonyosan elindítja a rengéshullámot. A világ minden valószínűség szerint újabb hatalmas háborúk előtt áll. Nem tudhatjuk, hogy hol lángolnak fel a harcok és meddig terjednek. Egyetlen bizonyosságunk lehet, hogy hatalmas változások és az ezzel járó vagy éppen ezt előkészítő háborúk, forradalmak előestéjén üldögélünk.

Most azok a népek kerülhetnek ki épségben vagy éppen megerősödve az óhatatlan dúlásból, melyek megerősítik államaikat. Azoknak van túlélési esélyük, azok úszhatják meg ép bőrrel, melyek kilépnek a bukás felé vezető ösvényen tolongók közül és megkeresik a saját utat.

A magyar állam most jó irányban halad. Csakhogy az új rendszer kialakítása közben egy fontos, életmentő szempont elsikkad. A háborúkat fegyverrel vívják. Háború esetén elengedhetetlen egy ütőképes hadsereg.

Az olyan törpeállamoknak, mint Magyarország, egyetlen esélyük van, hogy kimaradjanak a világégésből. Mégpedig az ütőképes haderő felállítása. Már hallom is az ellentábort: értelmetlen kiadás. Miből? Minek? Az orosz, a kínai vagy az amerikai hadseregnek úgysem állhatunk ellen.

Pedig a kis államok is képesek megvédeni magukat. Svájc azért maradt ki a nagy világégésekből, mert mindig rendelkezett akkora haderővel, hogy egyetlen nagyhatalomnak se érje meg a betörési kísérlet. Finnország hősies ellenállással futamította meg a Vörös Hadsereget. De egy pillanatig se gondoljuk, hogy az Európán végiggázoló bárdolatlan óriássereg ne tudta volna eltaposni a finn államot! Csakhogy a finn hősök ellenállása olyan mennyiségű áldozatot követelt, akkora veszteségek érhették volna az orosz medvét a hadjárat folytatásakor, ami már nem érte meg Sztalinnak.

A magyar haderőre kevesebb mint 240 milliárd forintot költünk 2012-ben (hogy ebből mennyi hasznosul a honvédelem érdekében, azt most ne firtassuk). Összehasonlításul: Svájc több mint 900 milliárdot, Finnország 860 milliárd forintot, Lengyelország majdnem 2000 milliárdot, Románia közel 500 milliárdot, míg Csehország 600 milliárdot költ a honvédelemre.

Most Magyarország az államadóssággal, az adósságcsapdával küzd. Lényegében érthetőnek tűnnek a szerény összegek, melyeket a honvédelemre áldozunk. Csakhogy a honvédelem élet-halál kérdése lehet, ezen nem érdemes spórolni.

Persze a honvédelemre fordított összegek elköltésének akkor van igazán értelme, ha azok nem folynak ki az országból, hanem megjelennek a magyar gazdaságban. Ennek előfeltétele a magyar hadiipar, avagy politikailag korrektebb megfogalmazásban a biztonsági ipar újraélesztése.

Nem hatalmas gyárakra kell itt elsősorban gondolnunk, hanem olyan kisebb üzemekre, műhelyekre, ahol a szükséges eszközöket – először természetesen licencek alapján – le lehet gyártani. Ha ez a háttéripari kapacitás, a kis- és középvállalkozások sora már képes bizonyos eszközöket, alkatrészeket elkészíteni, ha ezekben a műhelyekben már vannak megfelelő ismeretekkel rendelkező szakemberek, akkor lehet a nagyobb feladatoknak nekivágni. Ehhez sok mindenre van szükség, többek között a jogszabályok megváltoztatására és egy ütőképes koordináló szervezet létrehozására.

Ha a honvédelemre fordított összegeket ilyen előkészítéssel növeljük, akkor segíthetünk a magyar gazdaságnak, akkor nem csak a védelmi képességünket, nem csak katonai erőnket, de gazdaságunkat is fejleszthetjük.

A XXII. századot csak azok az államok és népek élhetik meg, amelyek képesek megvédeni magukat. Nagyon sok történelmi leckét kaptunk már az elmúlt századokban, ha ezekből sem tanulunk, akkor pusztulásra vagyunk ítélve.

Csorja Gergely