2012.01.13.
Szimbólumok, textilek, kerámiák
Kubinyi Anna és Kun Éva kiállítása a Vízivárosi Galériában
A Vízivárosi Galéria
kiállítása méltó zárása volt a jól szervezett évadnak. Két
kitűnő művész, a textiles Kubinyi Anna és a keramikus Kun Éva
legújabb művei az önkifejezés – az önkifejezői bátorság
– olyan arzenálját vonultatták föl, amelyben a szóra bírt,
szimbólumai révén beszédes anyag szinte minden arcát
megmutatta. Az ünnepit, az emelkedettet éppúgy, mint a keserves
ütközetek nyomait viselő drámait. A hagyományvilágot is, a történelmet
is, a közösségit is, és a személyeset ugyancsak. Mert a természet
közeli anyagok, a gyapjú és az agyag őseredetében – a mítoszi
szálak könnyen kibogozhatók – ott a világteremtés, a születés
megannyi mozzanata. Akit megérintenek eme intő jelek, az a porból
fölkelvén is szakrális úton jár.
Bár
ahhoz, hogy lássuk a tudati-érzelmi szálakat, nem kell föltétlenül
– noha nem árt – a Jelképtár végül is saját arcra
szabott szimbólumaihoz fordulnunk. Hiszen a kapu (Kubinyi) nem
csupán a látatlanul is jelen lévő Krisztust példázza, hanem
egy sors, jelen esetben a sokat szenvedett székelység történelmének
tükre is. S a gyertya (Kun) pedig azon túl, hogy a Világ Fényének
szimbóluma, a templomot az égi grádicsokhoz emelve egyúttal a
tanyai sötétség oszlatója. Textil és kerámia, az ősök
tiszteletével és hagyományainkhoz ragaszkodva, tehát úgy tobzódik
– továbbgondolkozásra sarkallva – a rejtélyekben, hogy a tárgyi
világra (a tarsolylemezre, egy-egy régi ábrázolatra, „szent
képre”) utaló jelekből sokféle módon és megannyi technikával
átörökített vallomás egyben az alkotók egyedi, senki mással
össze nem téveszthető karakteres megnyilvánulása is.
A
történelmi időket, bennük is a helytállás fegyelmét és a közösségi
indíttatású cselekményt megidéző tértextil – a Körösi
Csoma Sándor emlékére készült (2009), a Székelykapu I. –
II. (2006, 2008) – természetesen különbözik a falikép
plasztikai jellegét erősen gyűrt kontúrokban őrző egyéb
alkotásoktól (Életfa;
Győztes fejedelem – Attila,
mindkettő 2011; Hun mandala – 2004; Töredék – 2006),
és a zászló-jellegű Archeo-szelvények I. – III. (2011) is
elüt a rétegre réteget építő kerítés-imitációtól
(Nyitott zártság – 2004), de mindannyi ábrázolaton ott a
személyesség átütő jele. Ezekben az emlékezés-tükrökben
az az izgalmas – a sodort, csavart gyapjúköteg és az általa
körülzárt (új értelmezési tartományokat nyitó!) textilalap
homálya nem indok arra, hogy belenézve ne faggassuk meg feledésre
fogékony énünket –, hogy a művész a formavariációk
megteremtésén túl, a közösségi szenvedés súlyát átérezve,
belefeledkezik ama golgotai útba. Saját stációit járja.
Az
élménnyel teli, valóságos hegyeket és szakadékokat is fölidéző
gyónásnak – lásd Kőrösi Csoma hindu-magyar bölcseletét
– bizonyos csönd-értéke is van. S ezt a visszafogott színharmonizációban
is jelentkező hangulatot, vagyis a Föld fájdalmának közösségi
vétetésű melankóliáját kitűnően adják vissza Kubinyi Anna
textiljei a barna különböző árnyalatainak egymásra montírozásával.
A lengő „szobrokban” (a faragással a szimbólumállítás mélyrétegeit
fölvillantó kapu-variációkban) életerő van, hiszen az
egyszerre földi és égi kapu nemcsak a csíksomlyói zarándoklat
megfáradt embereit engedi át magán, ám a munkával teli
szorgosság hétköznapi kalákásait is. A mítoszi ihletésű érem
intimitását – paradox időtlen idő óta becses hősiességünket
– őrző textilképeken (Égi vadász – Nimród, 2010; Győztes
fejedelem – Attila) pedig a jövőt író múlt elevenedik meg
rajzos invencióval. Hogy miből mi lett, vagyis az egymásra épülő
sejtek révén az építkezés mámorát az Erdélyi töredék
(2003), Kun Éva anyagszeretetével – agyagszeretetével! – a
textilművész méltó társa. Kerámiái nagy utat jártak be az
idők folyamán. A népi ihletési, gyakran míves használati tárgyakban
megnyilvánuló gyakorlatiasság – a szépség hasznossága –
úgy telítődött meg szellemi tartalmakkal, hogy kerámiái azon
a kultikus, szakrális és mítoszi mezőn találták meg gyakran
szoborként is sugárzó tiszta arcukat, amely a befelé forduló
lélek zsolozsma-terepe is. Barokk vagy a kifejezés tartományában
régi korokra utaló szobrok (A szeretet utcaköve – 2008;
Miasszonyunk – 2006) és az irgalmas lét zikkuratjainak is fölfogható
katedrálisok (Barokk; Elhagyott templom; Üres ház – mindhárom
2011) jelzik az átszellemültségnek ezt a fokát. Szó sincs arról,
hogy föladta volna az artisztikus, a mondavilágból ugyancsak
sokat merítő szépség hajszolását – fali kerámiái, a Látomás
(2011), a Tavaszi szemle (2011), a Védelem (2008) és a Vigyázzatok!
(2011) kitűnő példái a máz őrizte rajzos színességnek és
az invenciózus alakformálásnak –, csak egyre jobban a tömbben
feszülő (gyertyával megvilágított üregű) monumentumnak
szavaz létjogot.
A
„modernizálásra” kész hajlama kitetszik a különleges térképzést
involváló szobraiból, a bábunak is csupasz fejű Esett angyalból
és a néprajzi gyökerű Hírnökből
(mindkettő 2009). De még inkább toronyépület- és
templom-variációiból, melyek közé a klasszikus szépségű
szocio-tárgy, a Hombár I. – II. (2011) éppúgy beletartozik,
mint bármely nyújtott tornyú imaház. A katedrálisok egyébként
zárt, csak itt-ott megszabdalt tömbjeit az a gyertya világítja
át, amely biblikus fényű én-kivetítésként szolgál. Kun Éva
alkatától – ilyen összefogott kerámia-kiállítást rég láttunk
– nem idegen a személyességgel (saját fájdalommal)
megszentelt föld szenvedéllyel teli műtárggyá való emelése
sem. Szinte absztrakt tárgyként hat az a három szobra – a palástokon
ott a megtépett, ujjbeggyel szenvedésre bírt, megalázott
föld nyomora és a vele azonosuló művész szenvedéstérképe
–, amely révén a megélt anyagi valóság igazságkereső
toposszá válik (Nagyapám földje; November; Szántóföldi
Krisztus – mindhárom 2008).
Szakolczay
Lajos
|