vissza a főoldalra

 2012.01.13. 

Szimbólumok, textilek, kerámiák

Kubinyi Anna és Kun Éva kiállítása a Vízivárosi Galériában

A Vízivárosi Galéria kiállítása méltó zárása volt a jól szervezett évadnak. Két kitűnő művész, a textiles Kubinyi Anna és a keramikus Kun Éva legújabb művei az önkifejezés – az önkifejezői bátorság – olyan arzenálját vonultatták föl, amelyben a szóra bírt, szimbólumai révén beszédes anyag szinte minden arcát megmutatta. Az ünnepit, az emelkedettet éppúgy, mint a keserves ütközetek nyomait viselő drámait. A hagyományvilágot is, a történelmet is, a közösségit is, és a személyeset ugyancsak. Mert a természet közeli anyagok, a gyapjú és az agyag őseredetében – a mítoszi szálak könnyen kibogozhatók – ott a világteremtés, a születés megannyi mozzanata. Akit megérintenek eme intő jelek, az a porból fölkelvén is szakrális úton jár.

Bár ahhoz, hogy lássuk a tudati-érzelmi szálakat, nem kell föltétlenül – noha nem árt – a Jelképtár végül is saját arcra szabott szimbólumaihoz fordulnunk. Hiszen a kapu (Kubinyi) nem csupán a látatlanul is jelen lévő Krisztust példázza, hanem egy sors, jelen esetben a sokat szenvedett székelység történelmének tükre is. S a gyertya (Kun) pedig azon túl, hogy a Világ Fényének szimbóluma, a templomot az égi grádicsokhoz emelve egyúttal a tanyai sötétség oszlatója. Textil és kerámia, az ősök tiszteletével és hagyományainkhoz ragaszkodva, tehát úgy tobzódik – továbbgondolkozásra sarkallva – a rejtélyekben, hogy a tárgyi világra (a tarsolylemezre, egy-egy régi ábrázolatra, „szent képre”) utaló jelekből sokféle módon és megannyi technikával átörökített vallomás egyben az alkotók egyedi, senki mással össze nem téveszthető karakteres megnyilvánulása is.

A történelmi időket, bennük is a helytállás fegyelmét és a közösségi indíttatású cselekményt megidéző tértextil – a Körösi Csoma Sándor emlékére készült (2009), a Székelykapu I. – II. (2006, 2008) – természetesen különbözik a falikép plasztikai jellegét erősen gyűrt kontúrokban őrző egyéb alkotásoktól  (Életfa; Győztes fejedelem – Attila,  mindkettő 2011; Hun mandala – 2004; Töredék – 2006), és a zászló-jellegű Archeo-szelvények I. – III. (2011) is elüt a rétegre réteget építő kerítés-imitációtól (Nyitott zártság – 2004), de mindannyi ábrázolaton ott a személyesség átütő jele. Ezekben az emlékezés-tükrökben az az izgalmas – a sodort, csavart gyapjúköteg és az általa körülzárt (új értelmezési tartományokat nyitó!) textilalap homálya nem indok arra, hogy belenézve ne faggassuk meg feledésre fogékony énünket –, hogy a művész a formavariációk megteremtésén túl, a közösségi szenvedés súlyát átérezve, belefeledkezik ama golgotai útba. Saját stációit járja.

Az élménnyel teli, valóságos hegyeket és szakadékokat is fölidéző gyónásnak – lásd Kőrösi Csoma hindu-magyar bölcseletét – bizonyos csönd-értéke is van. S ezt a visszafogott színharmonizációban is jelentkező hangulatot, vagyis a Föld fájdalmának közösségi vétetésű melankóliáját kitűnően adják vissza Kubinyi Anna textiljei a barna különböző árnyalatainak egymásra montírozásával. A lengő „szobrokban” (a faragással a szimbólumállítás mélyrétegeit fölvillantó kapu-variációkban) életerő van, hiszen az egyszerre földi és égi kapu nemcsak a csíksomlyói zarándoklat megfáradt embereit engedi át magán, ám a munkával teli szorgosság hétköznapi kalákásait is. A mítoszi ihletésű érem intimitását – paradox időtlen idő óta becses hősiességünket – őrző textilképeken (Égi vadász – Nimród, 2010; Győztes fejedelem – Attila) pedig a jövőt író múlt elevenedik meg rajzos invencióval. Hogy miből mi lett, vagyis az egymásra épülő sejtek révén az építkezés mámorát az Erdélyi töredék (2003), Kun Éva anyagszeretetével – agyagszeretetével! – a textilművész méltó társa. Kerámiái nagy utat jártak be az idők folyamán. A népi ihletési, gyakran míves használati tárgyakban megnyilvánuló gyakorlatiasság – a szépség hasznossága – úgy telítődött meg szellemi tartalmakkal, hogy kerámiái azon a kultikus, szakrális és mítoszi mezőn találták meg gyakran szoborként is sugárzó tiszta arcukat, amely a befelé forduló lélek zsolozsma-terepe is. Barokk vagy a kifejezés tartományában régi korokra utaló szobrok (A szeretet utcaköve – 2008; Miasszonyunk – 2006) és az irgalmas lét zikkuratjainak is fölfogható katedrálisok (Barokk; Elhagyott templom; Üres ház – mindhárom 2011) jelzik az átszellemültségnek ezt a fokát. Szó sincs arról, hogy föladta volna az artisztikus, a mondavilágból ugyancsak sokat merítő szépség hajszolását – fali kerámiái, a Látomás (2011), a Tavaszi szemle (2011), a Védelem (2008) és a Vigyázzatok! (2011) kitűnő példái a máz őrizte rajzos színességnek és az invenciózus alakformálásnak –, csak egyre jobban a tömbben feszülő (gyertyával megvilágított üregű) monumentumnak szavaz létjogot.

A „modernizálásra” kész hajlama kitetszik a különleges térképzést involváló szobraiból, a bábunak is csupasz fejű Esett angyalból és a néprajzi gyökerű Hírnökből  (mindkettő 2009). De még inkább toronyépület- és templom-variációiból, melyek közé a klasszikus szépségű szocio-tárgy, a Hombár I. – II. (2011) éppúgy beletartozik, mint bármely nyújtott tornyú imaház. A katedrálisok egyébként zárt, csak itt-ott megszabdalt tömbjeit az a gyertya világítja át, amely biblikus fényű én-kivetítésként szolgál. Kun Éva alkatától – ilyen összefogott kerámia-kiállítást rég láttunk – nem idegen a személyességgel (saját fájdalommal) megszentelt föld szenvedéllyel teli műtárggyá való emelése sem. Szinte absztrakt tárgyként hat az a három szobra – a palástokon ott a megtépett, ujjbeggyel szenvedésre bírt, megalázott  föld nyomora és a vele azonosuló művész szenvedéstérképe –, amely révén a megélt anyagi valóság igazságkereső toposszá válik (Nagyapám földje; November; Szántóföldi Krisztus – mindhárom 2008).