|
 2012.01.20.
A
hosszú életű, 1707-ben Velencében született és 1793-ban Párizsban
elhunyt Goldoni a világirodalom egyik legtermékenyebb alkotója,
250 színdarabot írt, amik között vannak tragédiák, melodrámák,
operalibrettók, intermezzók – nagyoperák szüneteiben előadott
rövid, vidám jelenetek – és vígjátékok. Ez utóbbi 150 komédia
tartozik legmaradandóbb, ma is játszott művei közé. Goldoni
szakított a commedia dell’arte bevett gyakorlatával, a
korabeli nézők által igencsak kedvelt hagyománnyal, vagyis a
tipikus színpadi figurák improvizációjával. Ezek helyett rögzített
szövegű szerepeket bízott a színészekre, így sikerült mellőznie
az egyetlen szerepkörben mozgó csepűrágók ízelten tréfáit,
magamutogató bohóckodásait.
Helyettük inkább hús-vér figurákat állított színpadra.
Legjellegzetesebb műfaja a jellemábrázolásom és megfigyelésen
alapuló polgári-népi vígjáték. Ezekben a műveiben kora társadalmáról,
szokásairól és felfogásáról fest színesen rajzolt képeket.
Az emberi hibákat, így a kíváncsi, a hazug, a fecsegő, a fösvény
vagy a nagyzoló megszemélyesítőit bántó él nélkül mintegy
mosolygó, megértő elnézéssel ábrázolja. Mindig olyan
jellemgyöngeségeket állít pellengérre, amik nem egy meghatározott
kor sajátosságai, hanem magából az emberi természetből
fakadnak, ezért vígjátékai ma is elevenek, hatnak a publikum
tagjaira, akik felszabadultan nevetnek rajtuk. A Chioggiai
csetepatét 1762-ben írta, s igen találó és színes tablót
fest erről a kedves, Velencéhez közel eső kis halászfaluról,
ahol rövidebb ideig bíróként közhivatali szolgálatot is vállalt.
Ennek a vígjátékának hősei a 18. században élnek, de ők is
mind egy szálig ugyanolyan hétköznapi lények, mint a mai közemberek.
A darab szereplői hasonlóan viselkednek, mint a 21. században járó-kelő
lányok, asszonyok, legények, férfiak. Ők indulataikkal élővé
varázsolják a színpadot, és közel hozzák a mai közönséghez
korukat és világukat.
 A
Choiggiai csetepaté Goldoni legsűrűbben előadott darabjai közé
tartozik. Nincs olyan évad, hogy valamelyik fővárosi vagy vidéki
teátrumunk ne tűzné műsorára. A legutóbbi premiert Veszprémben,
a Petőfi Színházban tartották 2011. december 9-én. Ez a vígjáték
olyan, mintha bármelyik körfolyosós bérházban a szomszédjaink
társaságában lennénk. Itt a férfinép a tengeren dolgozik, a
fehérnép meg aggódva várja haza őket, és eközben pletykálkodik,
összevész, majd kibékül. Mint Goldoni összes darabjának, így
ennek sincs semmiféle bonyolult vagy különleges mondanivalója,
csak nevettetni és szórakoztatni akar, a publikum tagjai pedig hálásak
ezért, szívből jövően kacagnak a féltékeny leányzón meg a
zöld ördögtől mardosott legényen, az egész nap pusmogó,
valakit a háta mögött mindig szidó asszonyságon, a felesége
nagy, lepcses szájától félő tutyimutyi férjen, a kilátástalan
öreglánysorstól rettegő hajadonon, az érett nőnek látszani
akaró fruskán, az igazságát a bíróságtól váró, árulkodó
fráteren, a hebehurgya, az akták között elvesző elöljárón.
Egy közös bennük: áhítoznak a boldogságra, érzik, tudják,
közös a sorsuk, együvé tartoznak, bármennyit is vitatkoznak,
veszekednek egymással, vagy ócsárolják a másikat.
A
színészek derekasan helytállnak, és szinte lubickolnak a komédia
szerepeiben Mindegyikük bebizonyíthatja, mit tud, szakmájának
mennyire avatott művelője, és bizony bátran elmondható, élnek
a lehetőséggel. Kiemelkedik az együttesből Eperjes Károly,
aki a tőle megszokott profizmussal jeleníti meg a halászmester
karakterét. Ha színpadra lép, a közönség azonnal tűzbe jön,
a végén pedig vastapssal jutalmazza a művészt. Oberfrank Pál
bírósági jegyzőként mutatja meg, hogy a színészmesterségbeli
fortélyok a kisujjában vannak. Szalma Tamás, Bajcsay Mária,
Dobra Mária Tóth Loon, Sághy Tamás, Juhász Róza, Trokán
Anna és Terescsik Eszter is nagyszerű teljesítményt nyújt,
csak elismeréssel lehet és szabad szólni színészi játékukról.
Ebből a Kéry Kitty által rendezett és beállított, pazar színpadképű,
Andrea T. Haamer korhű jelmezeit felvonultató darabból ömlik,
árad a vérbő humor. Ha a rendezést és az előadást egy szóval
kéne jellemezni, akkor nyugodt szívvel kijelenthető, hogy
fergeteges. A közönség figyelme egy pillanatra sem lankad, csak
hahotázik, és eközben elfelejti hétköznapi gondjait-bajait,
mert megszűnik a külvilág a maga botrányaival, és csak a komédia
jókedve, vidámsága járja át a mindenki lényét. A nézők jól
mulatnak, és bizony ez a fajta kikapcsolódás az, amire olyan
nagy szükségük van, mint egy falat kenyérre. (Felső képen:
Oberfrank Pál és Eperjes Károly; alsó képen: zsánerkép)
Dr. Petővári Ágnes
|
