vissza a főoldalra

 2012.01.27. 

Karhatalmi fellépés a rend helyreállítására

Lesből lelőtték a magyar katonákat, csendőröket öltek meg, kazlakat gyújtottak fel

Hetven éve zajlott az úgynevezett délvidéki razzia. Azóta nem csak a szerbiai, hanem a hazai történészek, politikusok egy része is az akkori magyar hadvezetés vérszomjáról beszél.

Prof. Dr. Szakály Sándor történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezetőjével az okokról és okozatokról beszélgettünk.

 Délvidékre 1941. április 11-e után vonul be a magyar honvédség és létrejön a magyar közigazgatás. El lehet azt mondani, hogy a visszatért területek közül a Délvidéken volt a legtöbb atrocitás?

 –Ez teljesen egyértelmű. Az első bécsi döntés értelmében egy békés, nemzetközi jogi egyezmény alapján kerülnek vissza Magyarországhoz a felvidéki területek. Kárpátalja visszacsatolása már egy sajátos helyzet. 1939. március 14-én létrejön az önálló Szlovák állam, Magyarország pedig lehetőséget kap, a döntően ruszinok által lakott terület – Kárpátalja -- visszatérjen. Kárpátalján volt némi, jelentéktelen összetűzés az önálló államot óhajtó ruszinok, pontosabban a Szics gárda és a magyar honvédség csapatai között. A keleti országrész, illetve Észak-Erdély visszacsatolása újfent egy nemzetközi egyezmény eredménye, amit mind a két fél betartott. Ettől függetlenül Erdélyben történtek atrocitások.

 Arról is beszámolt a korabeli sajtó, hogy a románok megmérgezték a kutakat.

 –El kell választani egymástól a legendákat és a tényeket. Tény, hogy a magyar honvédség alakulatai néhány helyen kivégeztek román származásúakat – de nem százas nagyságrendekről van szó –, mint ahogy az is, hogy románok is lőttek a magyarokra. Mindez nem azonos méretű a délvidéki eseményekkel. Délvidéket Magyarország háborúban foglalta vissza, függetlenül attól, hogy a magyar honvédség csapatai jelentős ellenállással nem találkoztak, mert a jugoszláv haderő már a terület nagy részéről visszavonult, ellenben különböző önkéntes alakulatok, vagy egy-egy személy rálőtt a bevonuló magyar katonákra. Az is tény, hogy a Délvidéken a magyarság volt a legnagyobb lélekszámú –mintegy 37 százalék – az ott élő nemzetek, nemzetiségek között, de az ott élő németek és szerbek aránya együttesen szintén ilyen nagyságú volt nem beszélve a többi, de lélekszámban kevesebb más nemzetiségekről.

 Azt szokták mondani, a razzia a szerbek ellen zajlott. Viszont, az egyik kommunista sejt, vagy banda főnöke magyar volt.

 –Igen, ő Molnár Gyula volt. A délvidéki illegális kommunista mozgalomhoz több magyar is kapcsolódik. Érdekes, hogy a romániai kommunista mozgalomban is rendkívül sok magyar vett részt. Délvidéken nem arról volt szó, hogy parancsba adták volna: szerbeket, vagy/és zsidókat végezzenek ki minél nagyobb számban. Katonai, karhatalmi fellépés volt a közbiztonsági viszonyok, a rend helyreállítására. A helyzet tarthatatlan volt: rendszeresen történtek atrocitások, lesből lelőtték a katonákat, csendőröket öltek meg, kazlakat gyújtottak fel. Azon meg nem kell csodálkozni, hogy többségben szerbek követték el ezeket az akciókat, hiszen az ott élő magyar lakosság 99%-a nem ellenségesen viszonyult a bevonuló honvédekhez. Kétségtelen, hogy voltak baloldali magyarok is a Délvidéken, de elenyésző számban. A magyar fellépés pedig nem a szerbek, hanem a törvényekkel szembefordulók ellen indult.

 Ön megkülönbözteti a banda-és a partizánharcot. Mi a különbség a kettő között?  

–A nemzetközi hadijog már az I. világháborútól kezdve elfogadja bizonyos megkötésekkel a partizán hadviselést, a partizánokat hadviselő félnek. Akkor lehet hadviselő fél egy partizán- csapat, ha megfelel azoknak a kritériumoknak, melyeket a nemzetközi hadijog lefektet: tehát felelős parancsnok vezetése/irányítása alatt áll az alakulat, nyíltan hordják a fegyvereiket a csapat tagjai, és megkülönböztető jeleket viselnek. Erre egy példa: az 1944-es varsói felkelés lengyel harcosait elfogadták hadviselő félnek, mert eleget tettek ezeknek a követelményeknek. Azok, akik a fegyvereiket nem hordták nyíltan, nem voltak megkülönböztethetők a civil lakosságtól és így követtek el a saját népük szerint hőstetteket, a másik fél szerint viszont terrorcselekményeket, statáriális bíróság elé kerültek. Amennyiben hadviselő félről van szó, akkor az elfogottak hadifoglyok.

 Olyan csapatokról nem tudni, akik a régi jugoszláv királyihaderő egyenruhájában jártak volna?

 –Bizonyára, de nem ez volt a jellemző. A partizánok általában nem arra törekedtek, hogy megfeleljenek a hadviselő félre jellemző kritériumoknak. Nyugati példát is lehet mondani: azzal a francia ellenállóval szemben, aki felrobbantott egy kávéházat, nem a nemzetközi hadijogot érvényesítették. Az is tény, hogy nem is Délvidéken, hanem szerb és horvát földön zajlottak azok a „nagy háborúk”, melyeket a titóista partizánok a németek ellen folytattak.

 Mi történt Zsablyán? Hiszen ez a kiindulópont.

 – Popovics Milán, szerb nemzetiségű magyar országgyűlési képviselő mondta el 1942. július 15-én a parlamentben, napirend előtti felszólalásában hogy „…január első napjaiban megbomlott a köznyugalom Zsablyán. Két zsablyai községi rendőrt ismeretlen tettesek lelőttek.” Ezután a csendőrök a indultak a tettesek felkutatására, ám a partizánok megtámadták őket. A csendőrök és a határvadász katonák közül többen meghaltak. Az volt a korabeli magyar álláspont, hogy erre a területre szivárognak be a nem magyar közigazgatás alá tartozó területekről, pl. a németek által megszállt Bánátból, a partizánok lázítás céljából. A magyar vezetés nyíltan kimondta, hogy ezt a tarthatatlan állapotot meg kell szüntetni. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter arra utalt, hogy a Délvidékről számos megkeresés érkezik, melyek a csapnivaló közbiztonságról számolnak be; gyilkosságok, fosztogatások, gyújtogatások történnek rendszerességgel. Ekkor mondták ki azt, hogy ezt a területet át kell fésülni, és helyre kell állítani a köznyugalmat.

 Tudunk pontos számot mondani arról, hogy mennyi éltet követelt a razzia?

 –Az 1943-as magyar vizsgálat azt a 3309 fős listát fogadja el, amelyet a Honvéd Vezérkar főnökének ügyésze dr. Babos József hadbíró-ezredes készített és állított össze. Ez az eredeti összeállítás nincs már meg, ellenben valóban a kormányzó kabinetirodájához eljutott ez az összeállítás, amiben településekre lebontva részletezték a halottak számát. 1942 júliusában a már említett Popovics-féle felszólalásra Kállay Miklós miniszterelnök azt válaszolta, hogy az 1941. április 11-ei magyar hadba lépéstől 1942 januárjáig összesen 2250 volt a szerb halottak száma. Nem tudom, hogy ő ezt a számot honnan vette. Bizonyára készítettek számára egy jelentést, mert egy kormányfő nem hasra ütés szerűen nem mondhat adatokat. A szerbek a 3309-es listát még megtoldják kb. 500 fővel. A hazai történész szakma a 3309-s listát fogadja el.

 Érdekes, hogy Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy irányításával indult a razzia, és ha jól tudom, pont ő volt, aki vizsgálatot kezdeményezett annak rendjének megsértése miatt.

 –A háborús bűnösként kivégzett Feketehalmy-Czeydner Ferenctől fennmaradtak a saját feljegyzései, melyeket a népbírósági tárgyalásokra készített. Ő maga azért készített a vádpontokra írásban választ, mert gégerákja miatt nem bírt már beszélni. Azt is tudni kell, hogy amikor elindul a razzia, az altábornagy nincs a helyszínen, hanem a Mátrában van gyógykezelésen. Amikor arról értesül, hogy mi zajlik ott, lemegy Újvidékre, és mint felelős hadtestparancsnok átveszi az irányítást. Úgy érezte, hogy ez az ügy nem úgy rendeződött, ahogy kellett volna, különböző jelentéseket kapott, és ezért is kért kivizsgálást. 1942-ben elindul tehát egy kivizsgálás, de – ahogy Feketehalmy-Czeydner írja – az államfő egy tervezett, illetve elindult pernél pertörlést jelent be, majd 1943-ban jön az a per, amelynek vádlottjai közül négyen 1944 januárjában elhagyják az országot.

 Mi volt a magyar királyi csendőrség szerepe a délvidéki eseményekben?

 –A magyar királyi csendőrség az ott lévő személyi állományával próbálja a közbiztonságot fenntartani, de ez nem elegendő és nem megfelelő, így a honvédség jelentősebb erővel vesz részt ebben az ún. „razziában”. A csendőr inkább a szakértelmet biztosította, hiszen őt már felkészítették arra, miként kell igazoltatni, milyen okmányokat kell elfogadni. Ezért is vegyes járőrök razziáztak.  

Tavaly megkezdte munkáját a magyar-szerb történész vegyes bizottság, amelynek a történelmi konfliktusok tisztázása a feladata. El lehet mondani, hogy meglesz az eredménye a bizottság munkájának, és születik egy előítéletektől mentes anyag?

 –Nagyon remélem, bár bizonyára mindkét oldalon tetten érhető bizonyos elfogultság. Magam nem vagyok tagja a bizottságnak, de adtam kéziratot a témával kapcsolatos konferenciakötetbe. Írásom nem erre, hanem egy korábbi időszakra vonatkozik, hiszen nem elegendő csupán ezt a razziát megvizsgálni, hanem az I. világháborút követő magyar-szerb kapcsolatokat is górcső alá kell venni. Úgy vélem, ha tisztességesen állunk ehhez a kérdéshez, akkor annak eredménye lehet, és feltárhatjuk a hibákat és a tévedéseket. A magyar razzia kapcsán nem találtam olyan dokumentumokat, mely egy központi utasítást rögzített volna. Tehát kivégzésre a Honvédelmi Minisztériumból, a Honvéd Vezérkar főnökétől, a Belügyminisztériumból, tehát un. „felsőbb körökből” nem érkezett parancs. Ez is lényeges, ha a magyar hadvezetést akarjuk megítélni.

Medveczky Attila