|
 2012.07.13.
Nehezen
lehet visszaadni 10-13 órás kihallgatások hangulatát
„Olyan
emberre, mint ön, a Magyar Szocialista Népköztársaságnak
nincs szüksége”
Székely Kornél
grafikusművész, a Polgári Művészeti
Műhely vezetője 1949-ben született. Mivel húsz évesen kiállt
a mártír Bauer Sándor elvei mellett (aki így írt búcsúlevelében:
„Halál az orosz megszállókra! Oroszok menjetek haza!”), a
Tolnai Lajos utcai rendőrség vizsgálati osztályára került.
Majd „örökös próbára bocsájtották.” Ezért nem is vették
fel a Képzőművészeti Főiskolára. Segédmunkás, reklám-marketing
előadó, majd vezető lett. A ’90-es évek elejétől könyv-,
reklám-, és kiállítási grafikai munkákkal foglalkozik.
„Mit tehet egy grafikus? A költő versel, a festő
fest, a szobrász szobor, a rajzoló pedig rajzol. Csak egy kicsit
másképp. 2002. május 1-én, - távol minden ünnepléstől - a
munkaszobám magányában készítettem egy politikai plakátot
(akkor még azt hittem a fióknak). A kép sarkába ezt írtam :
Uff Polgári Művészeti Műhely (kölyökkorom kedvenc törzsfőnöke
így jelezte: ...én beszéltem). Hát én is így beszéltem.
Ekkor jöttem rá, hogy harminc év után ismét van mondanivalóm.
Az első harminc plakát, - melyeket “Beszélő Plakátok”-nak
neveztem el, az első hónap végére elkészült. Persze tudtam,
hogy a fiókban heverő munkáim annyit érnek mintha semmit sem
csináltam volna”- írja életrajzában a művész.
Egyéni
kiállítások: Egyetemi
E-klub (foto) – a KISZ Bizottság másnap bezáratta (1976), Dürer
Terem (képgrafikai és kollázs) – rendőri biztosítással a
megnyitás előtt 1 órával bezárták (1978), (1979-2001: ajánlott
majd önkéntes szilencium), Budapest, Makona-Ház (Makovecz Imre
meghívására) (2002), Budakeszi, Szent László Ház (2003),
Budapest, Két Hollós Könyvesbolt (2003), Budapest, Magyarok Háza,
„Őrzöm a lángot” c. kiállítás (2003), Budapest, Magyarok
Háza, „Beszélő Plakátok” c. kiállítás (2004), Budapest,
Magyarok Háza, „A parlamenti beszéd – Wittner Mária” c.
kiállítás (2005), Budapest, Püski-Masszi Kávézó (2006),
Budapest, Magyarok Háza „56. fénylő arcai” – Kiss Ivánnal
közösen (2006), Parlament Felső Ház – „Emlékezz Európa”
c. kiállítás (2011), Millenáris, HM Kulturális Központ (Stefánia
út), Szentendre, Mecséri laktanya, Ludovika Akadémia (2011),
Lakitelek Népfőiskola (2011), Leányfalu, Faluház (2012).
Csoportos kiállításokon vett rész Budapesten és Debrecenen kívül
számos nagyvárosban.
Munkák
gyűjteményekben: számtalan
sokszorosított kép található belföldi és külföldi személyeknél
és szervezeteknél (Itthon, Erdélyen túl Ausztria, Olaszország,
Német- és Franciaország, Új-Zéland és Ausztrália, USA és
Kanada), Lengyelországban a poznani 56-os Múzeumban, Kiskunmajsán
Pongrátz Gergely 56-os Múzeumában.
Kitüntetések:
Nemzeti Fórum Egyesülete, Emléklap (2006), Corvin-közi Hősök
Érdemrendje Babérkoszorúval (2006), 56-os Érdemkereszt (2011),
a honvédelmi minisztertől a II. Honvédelemért Kitüntető Cím
(2011). 2011. októberében a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt
(polgári tagozata) kitüntetést kapta.
Nemrég érkeztek haza Wittner Máriával együtt Poznanból.
Milyen rendezvényen vettek részt?
–A poznani forradalom
emlékére mentünk ki Lengyelországba. A poznani felkelés az
56-os vérbefojtott magyarországi forradalom egyik nemzetközi előzménye
volt. A poznani munkások
az alacsony bérek, a norma megemelése és az évek óta tartó
megalázottság ellen 1956. június 28-án kezdték meg a tüntetésüket,
amely fokozatosan kiszélesedett és konkrét követeléseket
megfogalmazó forradalmi megmozdulássá lett. A tüntetéssorozat
kiteljesedését a hatalom egy páncélos alakulat kivezénylésével
és támadásával fékezte meg. Tehát ennek a forradalomnak is,
akár a miénknek, idén van az 56. évfordulója. Jártunk mi már,
a pesti srácok Poznanban, nem véletlenül, hiszen 1956-ban, a
budapesti felvonulók transzparensein olvasható volt: kövessük
a lengyel példát. Az is figyelemreméltó, hogy 1956. október
24-dikétől Poznanban papírdobozokban pénzt gyűjtöttek a
magyar forradalmárok megsegítésére. Majd megkezdődött a véradás.
A lengyeleket nem kellett külön felkérni, ők rögtön küldtek
élelmiszersegélyt, gyógyszereket. Nagyon sok magyar forradalmár
köszönheti életét a lengyel véradóknak.
Erről keveset hallani.
–Nem foglalkozunk
vele, ahogy az 1956-os forradalom még mindig kibeszéletlen téma,
amint történelmünknek oly sok más része.
Azért elég sok könyv jelent meg 1956-ról és
visszaemlékezések, dokumentumfilmek is születtek.
–Nagyon sokan „ásnak”
az 1956-os történések mélyére, csak éppen „különböző
leleteket” hoznak fel. Ez a legnagyobb baj. Az 1956-os
forradalom más volt a pártházakból, a parlamentből, a
Corvin-közből, a laktanyákból nézve. Azok a történészek,
akik megpróbálnak pártatlanok lenni, abban a nehéz helyzetben
vannak, hogy bizonyos dokumentumokhoz a mai napig sem tudnak hozzájutni,
így a KGB –levéltárak anyagaihoz sem. Biztosan léteznek
iratok a szovjet kivonulás és Maléter letartóztatása kapcsán,
de ezekről nem tudunk biztosat. Amikor Malétert és a letartóztatott
küldöttséget hozzák a Juta-domb felé, akkor az addig a
forradalmárokat támadó katonai alakulatok hirtelen elkezdik az
oroszokat támadni, oly annyira, hogy abban a páncélautóban,
amiben Malétert szállítják, a sofőr mellett ülő személy súlyos
sérüléseket szenved. Ennek az akciónak sincs meg pl. a pontos
leirata. Több forradalmár visszaemlékezését olvastam, ismerem
Pongrátz Gergely könyveit, és ezek mind erősítőleg hatottak
rám. Felvetődhet a kérdés, hogy miként is kötődöm
1956-hoz. Ez az elkötelezett kapcsolat sok szálon fut. Annak
ellenére, hogy a forradalom napjaiban még csak 7 éves voltam,
igen sok közvetlen és közvetett emléket őrizhetek.
Tekintettel arra, hogy Józsefváros közepén laktam, a
forradalom szinte körülöttünk zajlott. Nagyapám minden hírt
megosztott velem, amit hallott, azt lefordította a
„nyelvemre.” Kis néprádiónk állandóan szólt. Még
hallom: “Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden
hullámhosszon!” Azon a füstös-szürke estén a házban nagy
rohangálás kezdődött. “A ruszkik átlépték a határt” -
vélem hallani a szomszéd bácsitól. Nevetgélő apám érkezik
külső Kőbányáról. Évek óta külön élünk. Mi ez a
csetepaté?- kérdezi. Ott kint a kőfejtő mellett nincs semmi.
Átmegyek a Práter utcába - mondja. Rövidesen halálsápadtan
visszaérkezik. Engem beküldenek a szobába. De én csak a vécéig
megyek, ott mindent hallani. Suttognak. “Az Erzsi és a férje
ott vannak eltemetve a “Papgödörnél”! - mondja és szipog.
Erzsi néni, - apám húga - mindig nagyon kedves volt hozzám. Tőle
kaptam először narancsot. Később apám sógornőjét, aki ápolónő
volt a Baross utcai klinikán, két és fél év börtönre ítélték,
mert elsősegélyt nyújtott a forradalmároknak. November első
napjaiban eljött értünk édesanyám második férje, hogy
azonnal indulunk Amerikába. Mi nem mentünk. Ám néhány hónap
múlva megkaptuk az első lapot Kanadából. Nem győzöm megköszönni
az Úristennek azt, hogy Wittner Mária baráti körének tagja
lehetek. Wittner Mária fiatalon teljesen másként látta a
forradalmat, és többször elmondta, hogy a hosszú börtönévek
alatt lett igazi forradalmár. Volt ideje végiggondolni az eseményeket,
mikor kicsi emberekből óriások lettek és nagyokból törpék.
Mi a tapasztalata,
mennyire informáltak a poznaniak a magyarországi forradalomról?
-Most, hogy visszaérkeztem
Poznanból sokkal többet tudok mondani. Mióta a Polska Gazeta
oly határozottan kiállt népeink történelmi barátsága
mellett, nagy változásról számolhatok be. Felejthetetlen élményben
lehetett részünk mikor a poznani polgárok és Lengyelország
sok szegletéből érkező szimpatizánsok kitörő örömmel,
tapssal és sok-sok öleléssel köszöntötték kicsiny küldöttségünket,
élünkön Wittner Máriával. A tiszteletünkre rendezett beszélgető
esten pontosan kirajzolódott, hogy lengyel barátaink milyen jól
eligazodnak az 56 évvel ezelőtt történt budapesti események között.
Forradalmunk iránti tiszteletüket már korábban
megtapasztalhattuk. Például, mikor itthon még egyetlen emlékhelye
sem volt a mi Mansfeld Péterünknek, Poznanban már emléktáblát
avattak, sőt utcát neveztek el magyar forradalom ifjú mártírjáról
és reá merőleges utcában található a legfiatalabb, mindössze
13 éves lengyel áldozat Romek Strzalkowski emléktáblája is.
Most mikor koszorúzni mentünk az emléktáblákhoz meghatódva láttuk,
hogy lengyel barátaink mindkét helyen rengeteg koszorúval és
virággal emlékeztek ifjú hőseinkről. A lengyel-magyar barátság
gyökere nagyon messzire nyúlik vissza. Vannak, akik legutóbb
felvetették, hogy a lengyelek pénzért jöttek tavaszi nemzeti
ünnepünkre. Fel sem vetődött bennük, hogy a lengyelek szívesen
és értünk jöttek a Kossuth térre.
Ez a baráti társaság tartja még a kapcsolatot?
–Nem, mert széjjelszéledtünk.
Egyik barátunk a letöltött börtönévek után pl. Svédországba
menekült ki, a másik pedig Franciaországban dolgozik nemzetközi
hírű kályharestaurátorként.
Mi történt önnel a Tolnai Lajos utcában?
–Szerencsém volt,
mert „nagydumásként” jól tudtam félrebeszélni, így közben
gondolkozhattam, mit válaszoljak bizonyos kérdésekre. A
kihallgatók meg üvöltöttek, hogy térjek a tárgyra. Arra is rájöttem,
hogy amire kíváncsiak voltak, azt már jól tudták előre.
Hiszen informálva voltak. Nehezen lehet visszaadni 10-13 órás
kihallgatások hangulatát…Szinte minden alkalommal elém dobták
a büntető-törvénykönyvet, és fel kellett belőle olvasnom
azt a paragrafust, hogy
a rendszer megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés büntetési
tétele 10-15 év, minősített esetben 15 év, vagy kötél általi
halál. Amikor már másznak a tetvek a rabon, amikor a harmadik
napja nem engedik aludni, és vízben főtt tüdőhörgővel
etetik, akkor ez a fiú őszinte megbánást mutat. Így a tárgyaláson
már csak mint tanú vettem részt. Hat hónap után kaptam egy
papírt, amire azt írták a belügyesek, hogy”örök” próbára
bocsájtanak. Ez azt jelentette, hogy állandóan megfigyeltek. Három
munkahelyet jelöltek ki számomra, ahova jelentkezhettem, és a
munkahely elérésére útvonalengedélyt kaptam. Tehát három éven
keresztül ugyanazon útvonalon kellett munkába járnom. Hatszor
jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskola grafikus –restaurátor
szakára, és utolsó alkalommal, 1973-ban már csak elbeszélgetésre
hívtak be, tehát biztos voltam abban, hogy felvesznek. Behívattak
szeptember végén a főiskola rektori hivatalába, ahol egy ideológiai
komisszár hölgy szigorúan rám nézett és azt mondta: „Székely
úr! (nem elvtársozott) Magának teljesen felesleges felvételiznie,
mert olyan emberre, mint ön, a Magyar Szocialista Népköztársaságnak
nincs szüksége.” Protekcióval jelentkezhettem volna az Iparművészetire
is, de azt szerencsére nem vettem igénybe, mert megüthette
volna a bokáját a jóakaróm.
Teljesen leállt azután
a grafikákkal?
–Igen, de nem lustaságból.
Mint már említettem, előírt útvonalon kellett járnom,
emellett az állami ünnepeket a rendőrségen kellett töltenem.
A nyaralás sem volt egyszerű. Nagy kegyesen megengedték, hogy
lemehessek Siófokra, de azzal a feltétellel, hogy ahogy megérkezek,
bemegyek a rendőrségre, közlöm a lakhelyemet, és minden
reggel hat órakor meg kellett mutatnom magam a rendőröknek. Útlevelet
sem kaptam, és sokáig nem is próbálkoztam, csak mikor az ún.
dolláros üzletláncnál dolgoztam. Telefont is csak 89 után
kaptam. Grafikákat pedig azért sem készítettem, mert a szokásos
házkutatások alkalmával elvitte azokat a rendőrség. Ezért
nem tudok mutatni régi munkát.
Miket ábrázoltak ezek
a munkák?
–Vallásos családból
származom, de akkoriban Istenkereső fázisban voltam, és így
meg akartam jeleníteni azt is Káin hogyan is öli meg Ábelt. A
keresztút stációi is mindig érdekeltek. Meg akartam érteni,
hogyan is lehet az, hogy valaki szó nélkül tűri a korbácsolást.
Ilyen témában rajzoltam akkor. S ezért vették el tőlem
azokat.
Egy politikailag
inkorrekt személy miként került a dolláros üzletlánchoz?
– A Képzőművészeti
Alap Kiadó Vállalatánál dolgoztam, mint csomagoló. Zseniális
kortárs művészek között éltem akkor. Meg kell nézni kortárs
művészek életrajzát, és láthatjuk, sokan itt kezdtek el
dolgozni. Azon a helyen is kétféle ember volt, akit
megfigyeltek, és aki megfigyelt. A következő munkahelyemen már
reklámgrafikusként dolgozhattam, majd valaki felajánlotta, próbáljak
meg az Intertouristnál dolgozni, a Csemege Kereskedelmi Vállalat
dolláros üzlethálózatánál. Egy ilyen helyen engem legalább
öt ember tudott megfigyelni. Tehát jobban szemmel tudtak
tartani. Pontosan ezért vittek el korábban egy év javító-nevelő
munkára a honvédséghez. Ott a helyi parancsnok, mikor meglátta,
hogy lerajzoltam, és magára ismert, megörült, és megtett a század
dekoratőrének. Ez nem volt hálás feladat, mert nekem kellett még
a Videoton nagytermében is elkészíteni a november 7-ei ünnepség
dekorációját. Később az Intertouristnál a reklám-marketinget
vezettem, tehát felkapaszkodtam a ranglétrán. Fő feladatom az
volt, hogy nyugati lapokban akciókat hirdessek meg, és azokat
rajzoljam meg. 1989-ben pedig az jutott eszembe, hogy a dolláros
üzlethálózatot vegye át a 700 ottdolgozó, és csinálunk egy
kiváló népművészeti bolthálózatot. Hiába alapítottuk meg
a szakszervezetünket, a Belkereskedelmi Minisztérium meg az ÁVÜ
(Állami Vagyonügynökség) elkótyavetyélte a Csemegét és leányvállalatát
Intertouristot az osztrák Julius Meinl cég tulajdonosainak.
A számítógépes
technikát is kitanulta?
–Kénytelen voltam.
2000-re rám elég rossz idők jártak. 1998-ig nagy cégeknek
dolgozhattam, de végül nem bírtam a piaci versenyt, elestem a
munkáktól, azért is, mert csak kézzel rajzoltam. Viszont
addigra már számítógépes adatban kérték az anyagot. Elhatároztam,
én is megtanulom a számítógépes programokat. Egyik munkámért
cserébe kaptam egy remek gépet, és elkezdtem tanulni.
Az Emlékezz Európa! –sorozat darabjait nézve azt
mondhatja egy ügyes számítógépkezelő, erre ő is képes,
csak adják meg neki a szükséges paramétereket. Tehát esetünkben
hol kezdődik a művészet?
Plakátjaim
alkalmazott grafikák, és nem propaganda célokra készültek
–Hol kezdődik Van
Goghnál a művészet? Az ecsetnél? A vászonnál? Nem, hanem a
gondolatnál. Amikor a művész szemével veszi észre a búzamezőt.
Továbbmenve: az én plakátjaim alkalmazott grafikák, és nem
propaganda célokra készültek, mert ezek a művek nem
kijelentenek, hanem tanúsítanak. Ezért ezeket a plakátokat
beszélő plakátoknak nevezem. Azt a kezdettől fogva pontosan
tudtam, hogy ez az egysíkú „polgárpukkasztás”, - mégha
oly gyorsan is teremt szimpátiát, nem lehet végcél. A sors, -
mint annyiszor - ismét kedvembe járt. A Zichy Kastély-béli kiállításon
művésztársra leltem Mester István festőművész személyében.
Őt nemrég mutatta be a Magyar Fórum Időközben több száz
ismeretséget köthettem, sokak tiszteltek meg bizalmukkal, remélem
nem sértődik meg senki, de egy különleges asszonyt szeretnék
kiemelni. Wittner Mária személyében találtam egy olyan igaz
emberre, kinek bíztató szavaira és segítségével minden
feladat könnyűvé válik. Célom lett, hogy az általam nemesnek
tartott értékek mellett egy-egy kiállítást szervezzek
mindazokkal akik a magyarság értékekeit vallják, elfogadják
és hirdetik.
Ezek a plakátok ugyanazt mondják a külföldinek, mint a
magyarnak?
–Nem hiszem, hogy a
legtöbbhöz külön kommentárt kéne fűzni. Vannak azonban
„kuriózumok”, melyek a rendszer lelketlenségét példázzák.
Ilyen az a plakát, amelyik az Országos Gyűjtőfogházba
kihelyezett ítélethirdetést mutatja be. Amikor a félholttá
vert vádlottat hordágyon vitték a helyszínre. A fotó fölé
pedig odatettem a Rákosi és Lenin képét és az akkor ismert
mondatot: „az alkotmány fegyver a dolgozó nép kezében.”
Hol volt akkor a dolgozóknak alkotmányos joguk? Ebben az esetben
egy fotót egészítettem ki, de nem hamisítás céljából, de
arra is van példa, hogy megálmodom a szituációt. A célom
pedig nem más, mint láttatni a sokszor eltakargatott, elhazudott
vagy elhallgatott valót ezekkel a „beszélő plakátokkal”.
Medveczky
Attila
|
