|
 2012.07.13.
A nyelv pedig maga a szeretet
(Az örök Felvidék – felvidéki magyar írók történelmi
elbeszélései)
Ha a felvidéki
irodalomról beszélünk, meg kell különböztetni a trianoni
diktátum előtti, és az azutáni korszakot. A Trianon előtti
legkorábbi felvidéki nyelvemlék a Nagyszombati kódex, 1512 és
1513-ból. Nagy nyolcadrét alakú papírkódex, egy kéz munkája,
ismeretlen leírótól. Írásának ideje a 158. és a 304.
lapokon olvasható. Első harmada párbeszédes formájú elmélkedés,
Heinrich Seuse Horologium sapientiae című munkájának magyar
fordítása. Folytatása valláserkölcsi elmélkedések és imádságok,
amik az óbudai klarissza apácáknak készültek. Először az
esztergomi káptalan nagyszombati könyvtárában őrizték, később
az esztergomi Főegyházmegyei Könyvtárba került, ahol ma is látható.
Először Komáromy Lajos és Király Pál adta ki a szöveget a
Nyelvemléktár harmadik kötetében. Szintén meg kell említeni
a Szabács viadalát, amelyik eredetiben fennmaradt históriás énekeink
legrégebbike. A kéziratot 1871-ben fedezte fel Csicseren a
Csicsery-család oklevelei között Véghely Dezső történész.
A Magyar Történelmi Társulat 1872. januári ülésén Thaly Kálmán
mutatta be. E fontos nyelvemlékünk egy hosszában kettéhajtott,
s ennélfogva négy lapot képező, de erősen megrongált nagy félívből
áll, és Mátyás király egyik nevezetes haditettét, a II.
Mehmed szultán által a Száva mellett épített Szabács várának
1476 januárjában történt ostromát mondja el.
Legterjedelmesebb – 150 soros – történeti énekünk, amely Mátyás
korából ránk maradt. Kezdő szavaiból ítélve („De az fellyöl
mondott Pál Kenézi") az eleje hiányzik. Különösen
fontossá teszi az is, hogy gyakori és egykorú törléseinél,
javításainál fogva eredeti fogalmazványnak látszik. Toldy
Ferenc véleménye szerint ez az ének egyike lehet azoknak,
amelyeket Galeotto Marzio szerint Mátyás hőstetteiről annak
asztalánál énekeltek. Az előadás közvetlensége arra enged következtetni,
hogy a költemény még az ostrom esztendejében, 1476-ban
keletkezhetett. Korábbi hamisítási esetek miatt a történészek
az események rekonstruálásával bizonyították az eredetiséget.
Aggodalomra a rím szerinti tördelés és a sorkezdő nagy kezdőbetűk
adtak okot, mivel ez Mátyás korában merőben modern megoldás.
Költői becsét természetes előadása, tömörsége és ritmusának
meglehetős folyékonysága adják. E tekintetben jóval felette
áll a XVI. század egyéb költői maradványainak. Sorai általában
10 szótagból állnak (deseterac), csak néhol találunk
kilencest vagy tizenegyest, s egy helyen tizenkettest. Tudjuk,
Felvidéken tevékenykedett Tinódi Lantos Sebestyén, aki mikor a
törökök egyre nagyobb területet foglaltak el a Dunántúlon,
Kassán telepedett le. Itt családot alapított és innen járta
az országgyűlések, ütközetek színhelyeit, majd
tapasztalatait versekbe szedve írta meg. Bornemissza Péter pedig
1548–53-ban Kassán tanult, ahol harcos reformátori magatartásáért
börtönbüntetést szenvedett. 1563–64 táján Zólyomban
Balassi János udvari papja, és fiának, Balassi Bálintnak nevelője
lett. Újra üldözni kezdték, s Bornemisza egy ideig Semptén húzta
meg magát. 1564-ben Bécsbe hívatták az uralkodó elé, akinél
bevádolták eretnekségért. Balassi Bálint, Szenczi Molnár
Albert, Pázmány Péter, Gyöngyösi István, Kazinczy Ferenc, Kármán
József, Bajza József, Jókai Mór, Reviczky Gyula, Krúdy Gyula,
Mikszáth Kálmán mind-mind a Felvidéknek nevezett tájon tevékenykedtek.
Trianon után azonban jött a kisebbségi sor, és létrejött az
ún. önálló felvidéki irodalom.
Mára
a kisebbségi, így az erdélyi és a felvidéki magyar irodalom mögött
egy több mint nyolc évtizedes fejlődéstörténet áll. Írói
nemzedékek váltották egymást, irodalmi intézmények szűntek
meg és éledtek újra. Voltak ezeknek az irodalmaknak igen nehéz
és küzdelmes évei is, így a közép-európai kommunista diktatúrák
négyévtizedes korszakában, midőn elsősorban Erdélyben, de
kisebb mértékben a Felvidéken is meg kellett küzdeni a magyar
nemzeti kultúra és nemzeti identitás erőszakos felszámolására
törekvő állami stratégiáival. Az 1989–1990-es közép-európai
politikai átalakulások nyitottak új korszakot, új lehetőségeket
a kisebbségi sorban tevékenykedő magyar kultúrák előtt. A
demokratikus átalakulások, amelyek azonban nem voltak olyan mértékűek,
hogy megteremtették volna a kisebbségi irodalmak teljesen
biztonságos kiteljesedésének feltételeit, ismét teret
nyitottak az irodalom szabadságának és az intézményrendszer
megújulásának. Mind az erdélyi, mind a felvidéki magyar
irodalom (e kettőről lesz szó a továbbiak során) új korszakába
érkezett, a magyarországi irodalommal szoros összeköttetésben
dolgozik, és értékes új művekkel gazdagítja a nemzeti
irodalmat, olyan művekkel, amelyek számot tarthatnak az európai
olvasóközönség érdeklődésére is. z első világháború után
a csehszlovák államhoz csatolt korábbi magyar Felvidék
irodalma jóval nehezebben bontakozott ki, mint az erdélyi magyar
irodalom. A területnek korábban kevésbé fejlődtek ki a magyar
irodalmi hagyományai és intézményei, tekintettel arra, hogy közelebb
esett Budapesthez, és a fellépő írói tehetségek többnyire a
fővárosban helyezkedtek el. A történelmi kényszerűség
mindazonáltal életre hívta a magyar irodalmi intézményeket és
több jelentékeny írót indítottak útnak.
Könyvünk első elbeszélése, Az új szomszédság
Jankovics Marcell tollából való. Az író, publicista 1874-ben
született Gárdospusztán. Jogi tanulmányai befejeztével
Pozsonyban lett ügyvéd. Kossuth Lajos rokona volt, rövid ideig
mellette élt Turinban. Első könyve 1894-ben jelent meg. 1919 előtt
és után is aktívan tevékenykedett a Toldy Körben, melynek
hosszabb ideig elnöke is volt. A kisebbségi politikai életben
az ellenzéki pártok keresztényszocialista szárnyának
exponense volt, a balra forduló Sarlót élesen támadta. Egyik
alapítója és szerkesztője volt az Új Aurórának. Az új
szomszédság c. elbeszélés Szent István idejét idézi és egy
magyar leány, Éva és a német Hont lovag szerelméről szól.
„A nap oldalt perzselt. Mélységes volt a csönd, hogy
szinte hallani lehetett, hogy csönd van. A gallyakról keringve
hulladoztak a meghalt levelek, mintha nagy, aranyos hópelyhek szállingóznának.
Még az is hallatszott, mikor a levelek a földet érik. Megzörrent
az avar. A nyírfák közül két lovas bukkant ki. A büszkén bólogató
vasderest szőrén ülte a fiatal vitéz. A sallangos gyeplőt a
paripa nyakára vetette, és előrehajtotta hajadon fejét, mintha
szimatolna. Mellette a kis pej mokányon barna leány ült,
kipirult arccal, csillanó szemekkel. Melege volt. Kibontotta mellén
kis pitykés subáját, és megigazította redőkbe omló
meggypiros bársonyszoknyáját.” Meghallották az Ipoly
partján a szarvas lépteit, majd a lány, Éva lenyilazta az állatot.
Bátyja, Szabolcs figyelmezteti, hogy egy másik nyíl suhogását
is hallotta. Elő is jön rejtekéből a páncélos német lovag,
Hont, akinek megtetszik a lány. „– Értem már, Éva, ez
lesz az a sváb lovag, Hont, kit jószívű királyunk ültetett
ide a magyar földre, erre a véren vett göröngyre. Földünkre
teszi lábát, kalászunkat aratja, szarvasunkat ellövi – ha
tudja…Bizony inkább a Lech –mezőn verekedném vele, mintsem
itthon osztozkodjam…De hát vendég itt közöttünk, és a vendég
a magyar földön mégiscsak vendég…Ha nem szeretem is, hát
megtisztelem.” A magyar testvérpár elfogadta a lovag invitálását
annak a várába. Ott, a lány kérésére a lovag kijelentette:
én, Hont lovag, madzsar leszek…Szabolcs nem vette jó néven a
lovag közeledését, de közben más is közeledett, Konrád császár
hada, ami immár a Rába mellett taposta a magyar vetést.
„Piros torra, perzselő bosszúra jövének, mert István király
megsértette az ő urukat.” Szabolcs pedig látta „előrevágtatni
Hont vitézt nagy, markos lován; látta, hogy a sváb lovag
magasra tartja kezében tündöklő pallosát, és halotta, hogy német
szóval kiált az ellenség felé: Aki nem mond igazat, nem jön
Isten nevében…és ne közeledjék a magyarok földjének szívéhez…Az
ellenséget tajtékzó dühbe hozta a német szó, és nyilak, dárdák,
gerelyek özöne záporozott Hont lovag felé. A lovag
megsebesült, egyik karját összezúzták. Szabolcs így szólét
hozzá: „– Hont, megmaradt egyik karod…Azzal most már
megölelheted…Évát…Hont felkapta fejét, és mosolyogva
dadogta: – Szabolcs, te mondod?! Akkor igaznak kell lennie…–
Igen, bajtárs, mert most már megtanultál magyarul.”
Jankovics
Marcell Mohács után c. elbeszélésben Ághfalva török-kori történetét
mesélik el. Jött Ogli bég a településre, aki mindent elvett a
néptől. A végén – s ez bizonyára áthallásos volt a cseh
uralom idején – azt parancsolta a falu bölcsének, hogy ezentúl
törökül gondolkodjon. Erre Okos Lázár István így szólt: „–
Fődefterdár! A nap is csak egyetlenegyszer értett zsidóul,
mikor Josua szavára megállott Gibeon fölött. Azóta nem lehet
megértést parancsolni senkinek. Ez az egy nem megyen. Mindent rám
parancsolhatsz, csak azt nem, hogy szeresselek. A nyelv pedig maga
a szeretet. Hiába mondod a szélnek: susogjon törökül. Nem
cselekszi. Hiába mondod a folyónak: csörgedezzél törökül.
Nem cselekszi. Mindig csak a maga nyelvén, a szél és a folyó
nyelvén. Ez az élet törvénye. Ogli bég elfeledte a kacagást,
és a gondolkodás megállította keservét. Hazaballagott, és
pecsétes levelet írt Isztambulba: «Nagyvezér! Küldj a csatatérre,
vagy küldj haza, csak többet oda ne küldj, hol az emberek nem
értik egymást.»”
Alapy
Gyula Istenítélet c. elbeszélése is a török hódoltság idején
játszódik. Esetünkben viszont nem csupán a török a negatív,
hanem az török rabságban szenvedő magyar katona feleségét
becsapó várkapitány is. Alapy 1872-ben Komáromban született történész,
néprajzkutató, lapszerkesztő. A gimnáziumot Komáromban, a
jogot és bölcsészetet Budapesten végezte. A múlt századforduló
óta Komáromban volt tisztviselő, levéltáros, az SZMKE főtitkára,
a Jókai Egyesület elnöke. Nagyarányú, konzervatív szellemű
tudományos és közéleti tevékenységet fejtett ki. Mint a
keresztényszocialista párt tartományi képviselője támadta a
marxizmus felé orientálódó sarlósokat. Értékes, ma is idézett
tudományos munkáiban helyi levéltári kutatásainak eredményeit
dolgozta fel. 1933–1935-ben a Nemzeti Kultúra c. tud. folyóiratot
szerkesztette, melyben számos forrásértékű tanulmányt publikált.
Három ezer arany váltságdíjat kért a török Zsegnyeiért a
feleségétől. Ám az a pénz „sohasem látta Váradot, sem
Konstantinápolyt, azt Prokop elzárta a vasládájába, amely hét
zárral záródott. Ellenben Balázs deákot, aki a dolognak tudója
és látója volt, eltolta az útból. Olyan megbízást adott
neki, hogy Balázs deák nem tért vissza egyhamar Kassára, mert
egyenesen besétált Báthory István erdélyi fejedelem hadainak
emberei közé, akik elfogták, és Erdélybe vitték. Ott is szükség
van törökül értő deákokra, akik a bötűkkel is tisztában
vannak, hogy mit jelentenek.” Prokop először azt hazudta,
hogy a váltságdíj vivőjét meggyilkolták, majd egyik embere
eljátszotta, hogy török földről jött és bizony meghalt
Zsegnyei úr is. Prokop ezután egyre hevesebben udvarolt az „özvegynek”,
míg ki nem tűzték a lakodalom napját. Közben Balázs deák ,
mint követségi tolmács megszöktette Zsegnyei Jánost, és az
is kitudódott, hogy a háromezer arany Prokopnál. „A lápispataki
várkastélyban lakodalmat laknak. Sürög-forog a násznép, délceg
lovasok érkeznek a környékből, selyembe öltözött asszonynépek.
A kassai őrség tisztjei is elkísérték kapitányukat. Prokop
kicsinosította magát a nagy és nevezetes napra. A citerások és
kobzosok szép dalokat pöngettek szerszámaikon, és megható énekeket
mondottak az úri népnek. A máglyán ökröket sütöttek a jobbágyoknak
és a szolganépnek. A hordó a csapon állt.” Megérkezett
poros ruhában Zsegnyei. Mikor megtudta, hogy feleségét akarja nőül
venni a csaló várkapitány, leleplezte magát, és párbajozni hívta.
„– Ha lovag vagy , itt maradsz. Nekünk számolnunk kell
egymással a háromezer aranyról is, meg másról is. A magyar
urak szörnyűködtek, és a hangulat a jövevény pártjára
fordult, Prokop megsemmisülten hallgatta tisztjei közt. A várkaput
lezárták, innen megszökni nem lehet. Lápispatakon holnap
reggel ítélni fog az Isten. Másnap reggel a lápispataki
templom előtt a bajlátók kimérték a viadal helyét. A párbaj
megkezdődött életre-halálra. Ítéljen az Isten. A szakállas
óriással szemben egy fáradt, a viszontagságoktól megviselt
lovag áll szemben ősi szablyájával, melynek vércsatornájába
ez a szó van edzve: Fringia. Ezzel verekedtek az ősei is magyar
hazájukért a pogány ellen, most ezzel védi meg az utód háza
becsületét. A templom előtt, a bajviadalt körülállókban az
elszörnyedés moraja fut végig: Prokop egy irtózatos vágást mér
Zsegnyei fejére. A két kard összecsap, de már csak egy van,
mert a Prokopé kettétört, és a hatalmas test előrelendülve
teljes súlyával rohan Zsegnyei kardjába, mely a hátán fut ki
a hatalmas termetű lovagból, aki végigzuhant a zöld mezőn. Az
Isten ítélt. Írva maradt ránk ez a történet, és a fakult írások
őrzik a hírét a vitéz Zsegnyei Jánosnak, a megszabadult török
rabnak, kinek vitézi nevéről valamikor hegedűsök daloltak éneket,
és elmondták a lápispataki csodát, a magyar vitéz megvédett
becsületéről.” Ilyen és ehhez hasonló elbeszéléseket
olvashat az, aki belelapoz Az örök Felvidék c. kötetbe.
(Az
örök Felvidék, Lazi, Szeged, 2006)
M.A.
|
