vissza a főoldalra

 2012.07.20. 

Elég-e önmagának az ember?

(Barsi Balázs–Keppel Márton: Szombat esti elmélkedések)

A közelmúltban jelent meg az esztergomi ferences gimnázium kiadásában Barsi Balázs és Keppel Márton közös könyve a Szombat esti elmélkedések. Aki volt valaha frankás diák, tehát az esztergomi ferencesekhez járt, tudhatja, hogy mikor is került sor ezekre az elmélkedésekre. E sorok szerzője 1988 és 1992 közt koptatta a ferences gimnázium padjait, és abban az isteni kegyelemben volt része, hogy a noviciusok akkori magisztere, páter Barsi Balázs tartotta számára első osztályban a hittant. Ezek a hittan órák örökre az emlékezetünkbe vésődtek. A 20. érettségi találkozó előtt azon gondolkozom, hogy mi is volt ebben az intézményben a különleges. Legalábbis akkor. Kiemelendő, hogy nem volt zseniképző, hanem neveltek. És én a nevelésre teszem a hangsúlyt. Hiszen a tudás maga, érzelmi intelligencia nélkül tán még veszélyesebb is a tudatlanságnál. Az is sokat elárul az iskoláról, hogy bizony kamasz fiúként szégyelltem magam, mikor rossz jegyet kaptam, és nem az adott pedagógus felmenőjére gondoltam…1988-ban még igen kevés katolikus gimnázium volt az országban, illetve lett volna több is, de nem engedélyezték a pártállamban. Esztergomot pedig kifejezetten büntették, erre egy példa, külön kellett megrendelni a távolsági beszélgetésekhez a vonalat. Míg Dorogról telefonálhatott szabadon az ember, ezt nem tehette meg az érseki városban. Szombaton, a hosszú kimenő után a templomban a szentgyónási alkalom előtt egy szerzetes elmélkedéseit hallhattuk. Nem csak Barsi atyáét. A könyvben szereplő elmélkedések az 1983/84-es tanév „termései.” Az elmélkedések mellett pedig ott vannak Giotto Assisiben készült Szent Ferenc-sorozatának képei, Keppel Márton művészettörténész elemzéseivel kísérve. A képek nem kapcsolódnak szorosan az elmélkedések tartalmához, de mégsem mondhatjuk, hogy csupán dekorációk és helykitöltők. Barsi atya elmélkedései egyaránt ajánlhatók diákoknak, felnőtteknek és bizony pedagógusoknak is. Az utóbbira engedjenek meg egy példát idéznem a könyv 71. oldaláról: „Szülői látogatás alkalmával egy olyan fiúnak a szülei jöttek hozzám, akiről semmi jót nem tudtam mondani. Láttam azonban, hogy milyen szeretettel csókolja meg édesanyja ezt a nem tanuló, lusta és tehetségtelen gyereket, és hogy öleli át édesapja meg kisöccse. Az emelet ablakából láttam mindezt. Mélységesen meghatott. Szégyelltem is magamat. Azért nem találok benne semmi jót, mert sok lustasága miatt tulajdonképpen nem szeretem. A nem szeretem másik neve a ki nem állhatom. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ezt a fiút mindenki szereti az osztályban, mert vidámságot, jó hangulatot teremt. Lényegében az igen színes fantáziájával állandó programot ad az osztálynak még a holt szezonok idején is. Ezt dicsértem meg benne, és azt is, hogy végre kettesre felelt nálam. Az a kettes igen erős, igazi kettes volt. Kisütött a nap. A dicsérő szavaktól a fiú elkezdett teljesíteni. Nem fényesen, de mégis. Az az egy elismerő szó kiforgatta a lustaságból.” S ha már itt tartunk azt is meg kell említeni, hogy Balázs atya szerint látszat sokszor csal, mert a lustának tűnő képe nem azonos az igazi lustáéval. A csendben ülő és gondolkodó ember nem lusta, ugyanakkor a nyüzsgő, az álfeladatokba menekülő ember, noha rengeteget mozog, mégis lehet rest. Bizony hányszor találkozunk ilyen emberekkel az egyházi ünnepek szervezésének idején…Az álfeladatok pedig pokollá teszik az életet. Barsi Balázs szerint háromfajta ember van: a kívülről irányított, a fölülről irányított embert és a belülről irányított ember. Ennek kapcsán megjegyezte, hogy a jelenkorban a filozófia elárulta önmagát, hiszen az egyén istenítését javallja. Egyébiránt napjaink közállapotait - nyilván a gondolkodásmód sutaságaiból kifolyólag - a Noé korbeli szellemi és lelki káoszhoz hasonlította.

Vallásfilozófiai fejtegetésében rámutatott, hogy a lelkiismeret tulajdonképpen az énben lakózó másvalaki hangja. Történeteket is mesélt: például az emberről, aki bevallotta, hogy már nem tud többet hazudni önmagának, azaz nem tudja elhallgatatni a benső hangot, a lelkiismeretét. Amint hangoztatta, napjainkban az emberiség nagy árat fizet azért, mert nem hajlandó hallgatni a benső hangra. Szerinte ezért jellemzi Európát is atomrobbanás utáni állapot. Hiányolja például az oktatási rendszerből a lélekkel igazán foglalkozó tantárgyat - amint kifejtette, a torna a test edzése, a matematika a logikáé, a zene a testben lévő hangszereké stb. A lelkiismeretet pediglen ápolni kell - egy történettel mutatott rá ennek fontosságára. Még mint osztályfőnök találkozott azzal, hogy csintalanságukban nebulói összetörtek egy vázát. Eleinte nem akaródzott a tettesnek színt vallania, ám a következő napra olyannyira gyötörte a diákot saját lelkiismerete, hogy bevallotta tettét. Dicsérettel érte el Balázs atya, hogy a fiatalember a jövője során mindegyre hallgasson a belső útmutatására. Ez a lelki iránytű mindenkiben meg van . A tízparancsolatot nem ismerők is egy szebb holnapot a kőbevésett útmutatások alapján tudnak elképzelni. Amint kifejtette, küldetésünk hinni abban, hogy a többi embernek a szívébe is belevan vésve ez a lelki útmutatás. Feladatunk elősegíteni a jóban való életet, azaz segédkezni abban, hogy minél több ember hallgasson a lelkiismeretére.

Balázs atya beszél a bűnös önszeretetről is. Szerinte az önző ember „lopja mások szeretetét. Élete azért elviselhető, mert piócaként szívja a szeretetet, gondoskodást másokból, de ha tényleg maga marad? Elég-e önmagának az ember? Csak kétfajta szeretet létezik: az igazi, mások felé forduló, ez a szeretet Istentől való; és a hamis szeretet, az önzés, amely tulajdonképpen mások tagadása, Isten tagadása. Valahányszor az önszeretetnek áldozol, megfogyatkozik szereteted Isten és ember iránt. Az atomháborút készíted elő, az emberiség öngyilkosságát. A szeretet arra született, hogy kisugározzuk önmagunkból és mások felé áradjon. Isten azért teremtett, mert szeret. Kártékony méreg az önszeretet, amely téged is pusztít és pusztítja a világot. Önzésed keserít el, ha másoknak sikere van. Önzésed miatt érzed rosszul magadat. Önzésed tesz fel álarcot neked, és bújik el hazug viselkedés mögé. Az önszeretet néha könnyeket fakaszt, de soha nem mások nyomorán, hanem magad sértett hiúságán. Az önszeretet elhiteti veled, hogy nem vagy félreértett. Hogy csak ennyire vitted, annak az oka ez az iskola, ezek a tanárok, ezek az osztálytársak. Te soha semmiben nem vagy igazából hibás. Igazi szenvedésed oka mindig az önszeretet. Minden rossz hangulat, levertség, életuntság mögött ott van az önzésed, ez a lassú halált okozó méreg. Jézus életünk szabályává tette a földbe hullott búzaszem sorsát: elhal és bő termést hoz. Ha fél elhalni, akkor megrohad. Hány megrohadt, önző élet van a világon? Amikor Jézus keresztről beszél, akkor az Atyaistennél látott tiszta szeretetről beszél, amely az élet forrása. Amikor mi szeretetről beszélünk, gyakran önzésünkről van szó, az pedig éppen az ellenkezője: leszakadás az élet forrásáról. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy megtapasztaltam: Isten engem végtelenül szeret, előbb szeretett, még amikor nem is léteztem, még mikor bűnös voltam. Ezt a megtapasztalt szeretetet akarom utánozni. Ez nem e világból való, de ennek a világnak halálosan szüksége van rá.”

Barsi Balázs szerint azzal, hogy Ádám Isten iránti feltétlen, gyermeki bizalma megrendült, megromlott Isten utáni vágya is. Ez a vágy egyrészt elszakadt Istentől, és így önmagába csavarodott vissza. Másrészt háromfelé szakadva a teremtményekre tapadt, mintha azok istenek lennének, így a bűn után a teremtményekhez való viszonyunkat a hármas kívánság jellemzi. Az asszony látta, hogy a fa élvezhető (a test kívánsága), tekintetre szép (a szemek kívánsága) és csábít a tudás megszerzésére (az élet kevélysége). (Vö. Ter 3,6) Az anyagi világ ekkor lett a hiábavalóságnak alávetve, mert az ember ajándékba kapta, azonban megszűnt úgy fogadni, mint ajándékot. Az ember többé már nem látja a világ szentségi jellegét, hanem külön-külön vágyakozik mindenre: egyetlen vágya szálakra bomlott. A bűnbeesett ember ezzel egy Istentől független világot kezdett kiépíteni, amelynek azonban – bármilyen ragyogónak tűnik is – van egy alapvető hibája: nem létezhet, mert illúzió. Ezt a világot az Istentől elszakadt, a teremtményeket abszolutizáló, bűnös vágyak uralják. Valójában tehát nem a szent, az aszkéta, a hívő ember fojtja el vágyait, hanem a parázna, a mammont imádó és gőgös ember, aki leszállított vágyaiból megalkotja bálványainak a végtelenség illúzióját keltő világát. Ez a világ Isten haragjának perzselő tüzében ég el. Nem arról van szó, hogy Isten féltékeny volna az ember saját maga teremtette boldogságára, ez túlontúl antropomorf elgondolás. Az érzékletes kép csupán azt fejezi ki, hogy Isten nem hajlandó legitimizálni egy nem létező világot; annak vele szemben nincs létjogosultsága: pusztulásra van ítélve. Ha az ember megváltásra szorul, akkor tehát elsősorban vágyaiban szorul megváltásra, hiszen bűnei romlott vágyaiból következnek. A Megváltó „gyökérkezeléssel” orvosolta a vágyaiban beteg embert. Emberré lévén ő maga is vágyakat hordozott a szívében, melyek azonban romlatlanok és tiszták voltak. A sátán őt is megkísértette, s ha ő is engedett volna neki, mint egykor Ádám és Éva, az a mi örök elbukásunkat jelentette volna. De Krisztus háromszor mond nemet a gonosznak. Sőt, gyakorlatilag szóba sem áll vele, csak szentírási idézeteket olvas a fejére.

Barsi Balázs egyik elmélkedésében az éberségről és a figyelemről értekezik. „Ébernek lenni azt jelenti: figyelni! Ez az ember legmagasabb rendű szellemi képessége. Ha ez hiányzik a szeretetből, akkor az a szeretet önző. Nemcsak a szeretet melege hiányzik ebből a mai világból, hanem még inkább a figyelemé. Nem figyelünk oda a dolgokra, egymásra, Istenre. Ezért nem éljük meg mélyen az életünket, ezért nem vesszük komolyan a másikat, Isten jelentéktelen ponttá zsugorodik képzeletünkben és létünkben. Ha valóban odafigyelnénk a másik emberre akkor az azt jelentené, hogy előítéleteinket félretéve tekintenénk rá. Egy maszatos ki cigánygyerekről , akit az utcán látok, csak annyit tudok, hogy cigány, hogy gyermek és maszatos. Ám az édesanyja többet tud róla: azt is tudja, hogy mi lakik benne, hogy nincs még egy ilyen gyermek a világon, hogy maszatos arcával együtt is csodálatos. Vonatkoztasd ezt magadra! Ha például tanárod figyelmet sem fordítva igazi énedre csupán annyit mondana, hogy egy közepes képességű, szemtelen és lázadó kamasz vagy, bizonyára elárulva éreznéd magad. Ezek a nagy általánosítások. Aki valóban figyel rád, annak szeme előtt egymás után hullanak le ezek az általános kategóriák, és meglepve látja, hogy teljesen más vagy, mint amilyennek első pillantásra, sietve és nem figyelve feltételezett. Képzeld el egy család helyzetét, ahol férj és feleség első perctől kezdve csak a másikról kialakított képet szereti és nem a másikat magát. Jaj neki, ha nem olyan, mint amilyen a róla kialakított kép! Abban a családban haldoklás kezdődik, amely fájdalmasabb, elviselhetetlenebb, mint egy késszúrás.”

A ferences atya szerint z emberi értelemnek kétféle szerepe van. Az egyik a praktikus, a számító gondolkodás, az, amellyel az ősember bevitte a tüzet a barlangjába, amellyel ma számítógépeket készít, internettel hálózza be a Földet, műholdakat küld a világűrbe. Van azonban az értelemnek egy másik funkciója is: rácsodálkozni a létezésre, és kutatni az okokat, keresni a végső kérdésekre a választ. A hit elsősorban az értelemnek erre a második funkciójára épül. Tanítványaitól háromszor is megkérdezi az Úr Jézus: „Megértettétek?” Utolsó szavai pedig így hangzanak: „Tegyetek tanítványommá minden népet! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindarra, amit nektek mondottam.” (Mt 28,19-20) A hitben van tehát valami, ami tanítható, és amit meg kell tanulni. Enélkül nem lehetünk tanítvánnyá. Ma az európai ember súlyosan arányt tévesztett. Óriási dolgokat művel a gyakorlati értelem segítségével, a létezésre rácsodálkozó értelem szerepét ugyanakkor túlságosan is háttérbe szorította. Újabb és újabb találmányainak szerkesztésével van elfoglalva, de közben az a veszély fenyegeti, hogy elvész a részletekben: elfelejti önmagát és létének értelmét. Ahhoz hasonlítja ezt Barsi Balázs, mint amikor valaki egy leszakadni készülő sziklaszirten állva a karóráját javítja. A XIII. században a ferences Szent Bonaventura mondta a párizsi filozófiai fakultáson működő kollégáinak: „Azt ugyan megtanultátok, hogyan kell fölmérni a világot, de attól tartok, önmagatokat nem teszitek mérlegre.” Az a baj a mai emberrel is, hogy nem látja, talán nem is akarja látni az egészet. Elveszítette a létezés szemléletét, zárójelbe tette, leszokott róla. De hát fontos ez? Bizony, fontos. Hiszen miközben az óráját javítja valaki az ingó sziklaszirten, az élete forog veszélyben. Esetünkben nem csupán egyvalakié, hanem egész társadalmaké. Nincs ennél aktuálisabb, ennél égetőbb probléma! Ha az egésznek nincs értelme, akkor nincs a mai napomnak sem. Nincs fontosabb kérdés, mint a végső kérdés. Minden más kérdés előtérbe helyezése struccpolitika csupán. A homokba dugva fejünket beletemetkezünk a tennivalók sokaságába, s azt hazudjuk, hogy ez a sok minden, ami foglalkoztat, ez a legfontosabb. Jézus Krisztus szavai szerint azonban: Sok mindenre gondod van, és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. (Lk 10,41)

Barsi Balázs, amikor a lopásról beszél egyik elmélkedésében közli, hogy „a világ javaiból egy kis részt mindenki megkapott használatra. Az az övé! Felette ő gyakorol használati jogot. Tudta nélkül nem használhatom a másét. Mondhatni, aggályosan tisztelni kell a másik jogát, különben egyszer csak oda jutunk, hogy a tolvajok és a rablók közé sorolnak bennünket. Sötét, rossz lelkiismeretű emberré formál át a lopás. Már más tulajdonának pazarló, gátlástalan használata is lopás. Lassan az ember megszokja, hogy azáltal kímélheti saját dolgait, ha a másét használja.” Barsi Balázs könyve megrendelhető a www. barsibalazs. hu honlapon.

(Barsi –Keppel : Szombat esti elmélkedések; A Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium kiadása,2012)

M.A.