vissza a főoldalra

 2012.07.20. 

Csurka István: Közép-Európa hó alatt (2.)

Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva, azt történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdéssé finomítjuk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen?

 Ennek a halvány reménynek a jegyében adjuk most elő ezt az előzetes nekrológot.

A történelmi előzményekre csak félénk és vázlatos utalásokat teszünk, mert a magyar történelem ide vezető állomásainak puszta felsorolása is egy melodrámaszerző hírébe keverheti az előadót. Bukásból, vereségből, halálból, akasztásból és mártíromságból ennyi már szinte tragikomikus.

A tragédia nyitánya egy győzelem. 1686-ban az egyesült európai seregek, a nyugati kereszténység utolsó közös vállalkozásaként, felszabadítják Budát a török alól, és kiűzik az oszmán hatalmat a történelmi Magyarország területéről. Az ország ekkor pusztaság. A népesség a százötven év előttinek a töredéke. A magyar Alföld lakossága néhány nagy faluba, sajátságos török kori képződménybe, úgynevezett mezővárosba húzódott össze, és a környező vidéknek csak akkora részét műveli, amelyik a szűk önfenntartásához elegendő. (Ebbe természetesen a töröknek fizetett nagyon magas adók is beleértendők.) A térség többi része mocsár és puszta lett százötven év alatt.

Az első nagy megalázás, amelyik magyar mivoltában érte a magyarságot, éppen ez után a kétségtelenül világraszóló tett után kezdődik el. A felszabadítás örve alatt egy képtelen, gyilkos, kíméletlen irtó hadjárat és megnyomorítás is elkezdődik a kivérzett és nyomorgó lakosság ellen. Ez az első nagy sérülése a magyarság lelkialkatának. Azt kellett tapasztalnia, hogy reá nincsen szükség, és ő útban van. A felszabadító sereg nemcsak a pogány törököt űzi, hanem őt, a keresztényt, sőt új hitű reformáltat is rabolja, gyilkolja. Az új urak java része idegen, számára a megmaradt jobbágy, a török adószedők előli rejtegetésre szokott – a magáét lopni megtanult! – magyar jobbágy, a végvári harcokba és ezzel együtt a katonás dologtalanságba is beleszokott magyar munkaerő értéktelen, sőt ellenszenves, és a sok üres tér is arra készteti a most birtokhoz jutó idegeneket, hogy messzi földről telepítsenek be az országba munkaerőt, és ezt a tősgyökeressel szemben előnyben részesítsék. Ebből a megalázottságból támad fel – még húsz év sem telik bele – a Rákóczi-féle magyar szabadságharc, amelyet a Habsburg-ház túlereje lever. Jelképes értelműnek is felfoghatjuk, hogy a szentként tisztelt nagy magyar fejedelem az egykori fő ellenség honába, a törökországi Rodostóba bujdosik, ezzel is tanúsítva a magyar létezés súlyos ellentmondását, Kelet és Nyugat között való soha igazán beilleszkedni nem képes imbolygását. Mindebben pedig az a legszörnyűbb és a magyarságra nézve halálos tartalmú, hogy az európai történetnek erre a fényes lapjára, az oszmán hatalom Európából való részbeni kiszorításának dicső lapjára a magyarság kegyetlen véres megalázása is rá van nyomtatva – de ezt csak a magyar tudja onnan kibetűzni.

A második nagy ütés a szívgödörre az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leverésével kezdődő s általában Haynau táborszernagy nevéhez kapcsolt véres terror volt. Az aradi tizenhárom hős tábornok kivégzése Londonban is beszédtéma lett, sőt udvari gyászt is elrendeltek Leiningen tábornok miatt, aki az uralkodó kör közvetlen rokona volt, de az újra berendezkedő, a nemzetet igába hajtó, halálos, dermedt csendbe borító bürokratikus osztrák állam kiszámított, céltudatos pusztításáról, lélekrombolásáról már sokkal kevesebbet hallott a magyarsággal rokonszenvező világ. A levert szabadságharcnak nemcsak a katonáit, tisztjeit, hivatalnokait és szellemi embereit üldözte ez az osztrák vezérletű, magyar oldalról nézve tehát megint csak idegennek látható hatalom, hanem a szimpatizánsait és közkatonáit is, vagyis minden magyart, aki a magyar oldalon állt. Ennek a terrornak nem az volt a pusztító lényege, hogy ezreket végeztek ki és hurcoltak meg, börtönöztek be és kényszerítettek menekülésre, hanem az, hogy a szabadságharc eszményeihez való hűség a hivatás gyakorlásának az ellehetetlenülését is jelentette, illetve fordítva, a Monarchiához való lojalitás kinyilvánítása, esetleg a régi forradalmi eszmevilág megtagadása hirtelen és meredeken emelkedő karriert alapozott meg. A minimum, amivel aztán érvényesíteni lehetett tudást, tehetséget, üzleti rátermettséget, ez volt: közömbösség az eltiport szabadságharc által felvetett nemzeti problémák iránt és egyetértő beletörődés az idegen szempontú, ízlésű és szó-kincsű modernizációba. Ekkor alakult ki a magyar középrétegben a „passzív rezisztencia”, amely bármilyen erkölcsös magatartás volt is a Bach-korszak terrorjában (Bach az uralkodóház belügyminisztere – a magyarság számára minden titkosrendőrség-, cenzúra- és besúgóalkalmazó ősképe), megcsontosodásra, a világtól való elmaradásra vezetett. A két szitával dolgozó kontraszelekció – az egyiken kiválasztotta az üldözendő értéket, a másikon a támogatandó silányabbat – végeredményben ugyanazt a felismerést hozta elő, amit a Rákóczi-kor utáni: hűséges magyarként nincs szükség rád, sőt útban vagy a saját hazádban. S ez most még tetéződött egy nagy csalódással: azt a hősi és tiszta tettet, azt a minden hibájával együtt is nagyszerű hozzájárulást az európai s az egyetemes haladáshoz, az emberiség önfelszabadításához, amit a magyar forradalom és szabadságharc jelentett, így hálálta meg a világ. Eltűrte, hogy a sötét hatalmak így torolják meg.

A szabadságharc külön tragédiája az volt, hogy születése pillanatában szembekerült a nemzeti kisebbségek hasonlóképpen megkésett polgári nemzetté alakulási törekvéseivel, s hogy ezek a horvát, szerb és román nemzeti erők vele szemben az önkényuralom oldalára álltak, s jóllehet valódi céljaikat, felszabadulásukat a magyar bukással el nem érték, sőt valójában vereséget csak azért nem szenvedtek, mert mozgalmuk sem mélységben, sem kiterjedésben nem volt a magyarokéhoz hasonló. Így alakulhatott ki bennük az a hamis tudat, hogy a magyar bukáson ők nyertek, a magyarokban pedig az az ugyancsak felületes érzet, hogy a magyar véren „mások” ke-restek. Ezért pereg le a magyar lélekről minden vád és ráolvasás, mely a magyar nacionalizmus komoly bűneit hánytorgatja fel, mert a kezdeteknél mindig ott tátong az az „ősbűn”, az a nagy igazságtalanság, amit a magyarok nem elkövettek, hanem elszenvedtek.

Kétségkívül súlyos alkati torzulása volt ez a magyarságnak. Rugalmasságának java részét veszítette el ekkor. Éppen a nemzet hangadó középrétege vált merevvé, később arrogánssá, a társadalmi problémák iránt érzéketlenné és önpusztító életvitelűvé. A kapitalizmus térhódítása és a zsidóság be- és előnyomulása, emancipációja is ennek a korszaknak a második-harmadik, már konszolidálódó harmadára esik, s innen van aztán a magyar antiszemitizmus sajátságos mellékíze: a zsidóságnak elsősorban egyfajta „törtetés” íratik a rovására. Az, hogy éppen akkor kezdődött el sok zsidó karrier, amikor a magyar középosztály egy része erkölcsi indítékból visszahúzódott. S ugyanígy a magyar zsidóság is éppen ezért volt különösen érzékeny a magyar dzsentri vágásaira – talán még érzékenyebb, mint a véres pogromokra és az egész lényét támadó dühödt keleti antiszemitizmusra –, mert ebben a „törtetés”-vádban a maga egész kultúrateremtő, gazdaságépítő és városalakító hozzájárulását érezte megtámadva és bemocskolva. Éppen onnan kapta ezt az elutasítást, ahová be akart illeszkedni.

 (Folytatás a jövő héten)

(Püski, 1986)