|
 2012.07.27.
Sértő az az állami
adomány, amelyet a székelyföldi román egyházak kapnak
Az „édeserdélyezés”
pótcselekvéssé satnyul, ha nem társul hozzá a
konkrét cselekvés sikerélménye
2012. június 30.
és július 1. között ismét megrendezésre került – immáron
hatodik alkalommal – az „Erdélyország az én hazám” világtalálkozó,
az Erdélyből elszármazottak és Erdély sorsáért elkötelezettek
nagy találkozója. A színes programokban bővelkedő nagyszabású
rendezvénynek az idei évben a Verőce melletti Lósi-völgy
adott otthont, a megejtően szép Kárpát-Haza Temploma lábánál.
A rendezvényről a kolozsvári székhelyű Diaszpóra Alapítvány
elnökét, Vetési László református lelkészt kérdezem.
A rendezvény
első napján tartotta meg a „Vallási együttélési érdekességek
Erdélyben” c. előadását. Hány vallás él együtt Erdélyben,
és melyik a domináns?
–Évek óta gyűjtjük az erdélyi együttélési érdekességek
képi anyagát, és persze a romániai furcsaságokat is. Ha
valahol könnyed, szórakoztató programot szervezünk, elő
szoktunk állni ezekkel a képekkel, mert még az erdélyiek sem
ismerik igazán. Erdély vallások, nyelvek bonyolult együttélésének
földje. Arra nem tudok számszerűen válaszolni, hogy hány vallás
él együtt, mert a történelmi vallások jól körülhatárolhatóak,
de minket is elértek az új vallási mozgalmak, ébredések,
melyeket nálunk sem lehet vallásként meghatározni. Mi a magyar
történelmi egyházak közösségébe sorolódunk, és Erdélyben
aki magyar, az vagy római katolikus, vagy református, unitárius
vagy evangélikus. Közben önálló magyar egyháztesté szerveződött
a magyar baptista és magyar adventista egyház is. Az erdélyi
unitárius egyház igazi „transzilvanikum”. Reméljük,
elnyeri méltó helyét a jogrendben is. Vannak még erdélyi kuriózumok:
a reformáció utolsó, keményen üldözött szárnyaként jött
létre a bözödújfalusi székely szombatosság.
A történelmi
magyar egyházak között jó a kapcsolat?
– A magyar történelmi egyházak nagyon sok mindenben közösen
lépnek, terveznek, cselekszenek. Együtt vannak jelen a magyar
kormány hivatalos meghívásain, a politikai egyeztetéseken
teljes lelki közösséget alkotnak. A külső ellenséggel, a
jogfosztó román hatalommal szemben is, kifele közös kisebbségi-vallási-érdekvédelmi
küzdelmet folytatnak, és ehhez szorosra zárták soraikat. Belső,
egymással zajló versenyek évszázadok óta vannak közöttük,
elsősorban a hitük, híveik védelmében, a hitterjesztésben. Jól
látszik ez a reverzális gyakorlásában, a hitoktatásban.
Sokszor lehet
hallani ortodox terjeszkedésről. Ehhez miként viszonyulnak a
helyi magyarok?
– Az ortodox terjeszkedésnek két fő irányvonala van.
Az egyiket a magyar többségű területek fele terjeszkedő
hatalom találja ki segíti, ösztönzi. Ez a hajdani „kultúrzóna”
elv folytatása: a történelmi magyar többségű területekre
kiemelt állami fizetéssel román értelmiséget, gazdaságot,
egyházat, püspökséget telepíteni. Ez nagyon sok ellenségeskedést,
jogos sérelmi élményt kelt a magyarságban. Ez többnyire abban
mutatkozik meg, hogy oda nem illő helyen, indokolatlanul kíván
nyomulni, valahol jelen lenni a hagymakupolás honfoglalás. Sok példa
van rá, de két fájdalmasat említenék. Az egyik a Torockó bejáratánál
épült két kolostor (!), és az állami pénzen fenntartott
ortodox egyház. A másik a nyárádszeredai román templomépítési
nyomakodás. Igen sértő az a rengeteg állami adomány, amelyet
a székelyföldi román egyházak kapnak a román kormányoktól,
hogy bázisukat erősítsék. A helyi magyarság mindenütt sérelemként
éli meg ezt a területveszítést, szimbólumromlást, mesterséges
térfoglalást.
Szörnyű! Miről
volt szó a konferencia második napja?
– Folytatódott
a könyv, képbemutató programsorozat, és 11 órától
„Megmaradni” mottóval kerekasztal beszélgetésen vettünk részt,
és az erdélyi szórványok megmaradásáról, intézmények
kialakításáról ezeknek vezető számoltak be. Balázs Bécsi
Attila Szamosújvárról a Téka Alapítványt képviselte. Ők
most építik a Kemény Zsigmond Iskolaközpont zöldberuházásos
épületét. Válaszútról Balázs Bécsi Gyöngyi érkezett és
a Kallós Zoltán nevével fémjelzett, Kis-Szamos völgyi szórvány
iskolaközpontot képviselte. A Beszterce-Naszód megyei színmagyar
népességű Vicéről és a Bástya Alapítvány képviseletében
Lapohos Ella és Kerekes Zoltán tanárok érkeztek. Ők a
Nagy-Szamos és Melles völgyének magyarsága számára alapítottak
szórványkollégiumot. Külön színfolt volt az erdélyi szórványmentők
között az anyaországi Vasárnapi Iskolai Alapítvány. Benkei
Ildikó, a Kossuth Rádió szerkesztője és Nagy Éva karcagi tanár
számoltak be arról, hogy milyen áldásos közösségépítő,
nevelői missziót végezhetnek magyarországi pedagógusok az erdélyi
szórványban. A beszélgetést Margittai Gábor, a Magyar Nemzet
szerkesztője moderálta, maga is aktív szórványjáró, több
sikeres riportkötet szerzője.
Hogyan ítéli
meg ezt a találkozót? Levonják belőle a következtetéseket?
– Ma már határon belül és kívül egyaránt tele
vagyunk együttes élményeket nyújtó vagy szimbolikus eseményekkel.
A szervezők is érzékelhették a hat alkalom alatt, hogy a közös
üldözésélmény, a veszélyérzet elfogyóban van, és az „édeserdélyezés”
pótcselekvéssé satnyul, ha nem társul hozzá konkrét cselekvés
sikerélménye, közösségi katarzisa. Ehhez kellettek a színvonalas
előadások, bemutatók, találkozók. A nagy találkozókat ma már
nehéz egyben, nagy katarzisok örömélménye alatt tartani. Így
állunk már a falu, településtalálkozókkal is. Nehéz volt a
40 fok feletti melegben szervezni, lebonyolítani, de egyáltalán
létezni is. Mindenképp kedves gesztus volt Bethlen Farkas verőcei
polgármester részéről, hogy felajánlotta Erdélyre emlékeztető
birtokát a Lóci völgyben. Egyébként Bethlen Farkas is –
nagy múltú erdélyi nemesi család sarjaként –
aktív erdélyi és szórványmagyar származású a nevét
adó Szolnok-dobokai Bethlen városából. Mindenképp folytatni
kell, tovább fejlesztve, tovább gazdagítva újabb ötletekkel.
Nagytiszteletű
úr évek óta dolgozik, mint szórványlelkész. Milyen életérzés
jellemzi a szórvány lakóit?
– A szórványmagyarok
Erdélyben és a Kárpátokon kívüli regátban is látszólag
ugyanúgy élnek, mint bárhol a világon vagy a tömbben. Csak
egy kicsit érzékenyebbek, sérülékenyebbek, időnként szomorúbbak,
rejtőzködőbbek és árvábbak. Ott látható arcukon a
riadalom:” vajon megfelelek-e a többségnek, hogy könnyebben
éljek”. De ott él lelkük mélyén az a vágy is, hogy
„megtegyek mindent értékeim megőrzéséért”. „Jaj, csak
gyermekem ne kötne vegyes házasságot!”, „Hogyan írathatnám
gyermekemet magyar iskolába?!” De ott van a közönybe, a beletörődésbe
fulladt réteg is: „ez van, mit hogy csináljunk” – mondják.
Van, aki úgy szeretne túlélni, hogy alkalmazkodik, igazodik,
van, aki azzal, hogy elhatárolódik a többségtől, és nagy áldozatokat
vállal magyarságáért és gyermekeiért. Sokféle arca van a szórványmagyarnak.
A legszomorúbb a nemzeti érzésében sérült, erősen sértett,
önfeladó réteg.
Mi az első lépcső
a szórványosodás felé?
– A többségi
értékek, kultúra, nyelv, médiaszokások széleskörű átvétele,
és ezt követi a sajátjának háttérbe szorítása, majd az önfeladás,
a lemondás. Ezért szoktuk hangsúlyozni, hogy a kisebbségi lét,
és ezen belül különösen a szórványlét, az értékeit megőrizni
óhajtó számára szükségállapot. Örökös készenlétben
kell lenni: javítani az anyanyelvet, visszafordítani a szavakat.
Oda kell figyelni arra, hogy anyanyelvi közösségem, egyházi élményem
legyen, gyermekeim magyar közösségben legyenek. Tudjanak írni-olvasni
magyarul. Aki ezekről elkezd lemondani, elkezdi elhinni, hogy
„nem érdemes”, az menthetetlenül elindul a lejtőn. És a végén
csapja össze a kezét: „hát, én nem ezt akartam!”
Igaz, hogy a szórványmagyarság
fél a székely autonómia törekvésektől?
– Igen, egy jelentős rétege fél, bizonytalan, tanácstalan.
Sok bélyegzés, megszégyenítés éri őket szülőhelyükön
emiatt a többség részéről. Mert igazából sem a többség,
sem a közöttük élő magyar szórványnépesség nem érti az
autonómia igazi tartalmát, lényegét. Nem fordította le nekik
senki érthető nyelvre. „Na, mit akarnak a ti székelyeitek?!”
Tulajdonképpen nem is tudják, hogy mi az, de jó, hogy érzik a
lényegét: „hagyjanak nekünk békit!” A szórványt ért bélyeg,
a megalázás természetesen nem azt jelenti, hogy fel kell adni
az autonómiát, mint kisebbség-megmaradási alapelvet. De világosabban
ki kell dolgozni szórványvonatkozásait, mert sajnos nincs egyértelműen
vételezhető üzenete a szélső területek fele. A román tömbök
pedig minden érvre gúnyosan legyintenek, és kaján mosollyal lökik
oda: „Hiába magyarázkodtok, tudjuk mi a lényege: hogy kell
nektek Erdély!”
Valóban a szórványvidék adta a legnagyobb magyarokat? S
ha igen, ezt a tény ismert-e magában a szórványban?
– Évekkel ezelőtt készítettük el hatalmas munkával
az „Erdélyi szórványnagyok lexikoná”-t. Hatalmas
mennyiségű névanyag gyűlt ott össze egyetemes magyarságunk
legnagyobbjaival. Sajnos a szórvány sem mindig ismeri őket, a
megmaradt kisebbség, de a román többség sem. Ez utóbbiak többségét
nem is mindig érdekli. Pedig fontos lenne ez mindenkinek. A
legszomorúbbak azok a települések, ahol már nem él magyar.
Bethlen Gábor fejedelemre nehéz helyiekkel emlékezni Marosillyén;
Szőts István filmrendezőnek az idén születési centenáriuma
van, de Szentgyörgyvályán nem él magyar. Hasonló volt a
tavaly a helyzet a Fehér megyei Felsőcsongván, ahol
Pávai Vajna Ferenc geológus, a hajdúszoboszlói termálvíz
felfedezője született. Persze, vannak kivételek is. Barcsai Ákos
fejedelem meggyilkolásának falujában, a színromán Kozmatelkén
a román ortodox pap arra kért, szervezzünk egy emlékünnepséget
a templomban, hogy felidézzük nekik a múltat „Végre van nekünk
is nagy emberünk!” – mondta egy román polgármester, amikor
kimentünk hozzá ünnepelni.
Az elmúlt 20
év alatt mennyi református templom maradt hívek és lelkész nélkül?
– Évente legalább egy templom vagy hívek nélkül
marad, vagy összedől, használhatatlanul romos lesz. Az erdélyi
romos vagy súlyosan veszélyeztetett magyar vonatkozású
templomok, kápolnák, istentiszteleti helyek száma eléri a
150-et. Nem mondanám, hogy ezek mind reformátusok, mert időnként
a történelem mélyén elvész a templom vallási hovatartozása,
nem is lehet megállapítani, kié volt utoljára, de nekünk
minden kő, gerenda, sírkő fáj, minden lélekért szomorúak
vagyunk. A legszomorúbb ezek között a nemrég még vízben álló,
mára már csak csonka tornyával árválkodó Bözödújfalu
katolikus temploma. És ennek csak a kiterveléséért hibás a
Ceausecu -rendszer. Azért, hogy a víztározó feltelt vízzel,
hogy semmire sem használják, hogy gazdátlan és pusztul a három
felekezet temetője, hogy vízgyűjtőjében a templomokból csak
csonkok maradtak – ezért magunkon kívül senkit sem hibáztathatok.
Itt – a Székelyföld szívében – egy templommentő összefogásban
is meg kellett volna nyilvánulnia a székely autonómiának.
Sajnos már késő! Egy hittel, egy mítosszal is szegényebbek
lettünk!
Mi az, amiben bízhatunk?
– Keresztyén emberek számára ez nem lehet kérdés,
hogy a bizalom és hit forrása a Mindenható. Vele abban is bíznunk
kell, hogy lesz jobb is, mert lennie kell. Ha feladtuk volna, ha
feladnánk dolgainkat, nem tartanánk itt. Akkor nem volna annyi
megszállott közösségépítő, lelkes intézményteremtő pedagógus,
lelkész, mérnök, orvos az erdélyi szórványban. Abban is bízhatunk,
hogy a szórványt – értékeivel, emlékeivel, köveivel és
maradék magyarjaival együtt – vissza tudjuk adni az egyetemes
magyarságnak. Az Erdély-járó turistautak vonalaiba be kell építeni
a Mezőséget és Dél-Erdélyt is: Wass Albert, Nyírő József,
Kemény Zsigmond, Kallós Zoltán, Makkai Sándor, Bolyai Farkas,
Bod Péter, Árva Bethlen Kata szülőföldjét vagy emlékhelyeit.
Erdély évszázadokon át a nemzet fennmaradásának menedékhelye
és bölcsője volt. Valamennyi nagy válságban a magyar szellemi
erőtartaléka: innen gyökerezett sok-sok ébredés, újrakezdés.
Vallom, hogy a értékválságainkban ma is vissza kell jönni,
hogy a sok értéktelen, fölösleges vitától, belső harctól
megszabaduljunk, és lássuk a lényeget. Ez nem csak Magyarországra,
de a Székelyföldre is vonatkozik. Sokszor viccelek székelyeimmel,
hogy „tudjátok mi hiányzik nektek: egy fél évig lakjatok
olyan vidéken, ahol alig él magyar. Bozgorozzanak le nyíltan,
lopják el az autód kerekét, beszélgess helyi magyarokkal, és
ne értsd, mit akarnak mondani neked magyarul, érezd meg, hogy
mit jelent: nincs akivel használnom anyanyelvemet. Egy félév után
a sok külső pof, gond (de hatalmas emberi nagyságok) láttán
olyan székely összefogás lenne odahaza, amilyen soha nem volt.
Azzal szoktam zárni sok száz előadásomat is, hogy tanuljuk
meg: „aki a szórványt nem becsüli, a tömböt nem érdemli!”Végül
szeretném még elmondani, hogy különösen hálás vagyok a
Magyar Fórumnak, mert amikor 2000-ben elkészült az erdélyi szórványlelkészek
Algyógyi Nyilatkozata, az egyetlen magyarországi lap volt,
amelyik teljes terjedelmében lehozta, az az önök lapja volt.
Medveczky Attila
|
