vissza a főoldalra

 2012.07.27. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Közép-Európa hó alatt (3.)

 Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva, azt történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdéssé finomítjuk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen?

 Az 1848–49-i magyar forradalom és szabadságharc leverése az egész közép-európai szerencsétlenségnek is az egyik forrása. Egyszerre züllött el a forradalom felett győztes monarchia, és egyszerre lettek az itteni kis népek egymásra uszíthatók; a magyarságot egy reakciós hatalmi szövetség leverte, és kiütötte a kezéből a rendszerszervezésre alkalmas eszközöket, valamint a szervezésre való jogosultságát, s a magyarság roszszul válaszolt ezekre a kihívásokra. Nem tudta jól feldolgozni magában, s amit aztán mindennek pótlására a kiegyezéssel és a dualista monarchia összetákolásával létrehozott, az már nemcsak azért volt elfogadhatatlan a belenyalábolt többi kis nemzet számára, mert különösebben rossz volt, és korszerűtlen, hanem azért is, mert egy megvert, tekintélyhiányos nemzet alkuja volt egy ugyancsak hitelét vesztett hatalommal a többi feje fölött. Ha a forradalom győz, és a magyarok nekiesnek kaszabolni az ország nemzetiségeit – ami nem valószínű! –, még ekkor sem lett volna ilyen vak és engesztelhetetlen gyűlölködés e népek között, mert ami végül kialakult volna, az egy megvívott harc eredménye lett volna, s nem egy üzletkötésé. A nemzetiségi gyűlölködés egyik örökké ingerlő góca éppen az, hogy ezek a népek még soha nem számoltak le egymással becsületes párviadalban.

A következő nagy megrázkódtatás az első világháború után érte a magyar nemzetet, amikor a Monarchia megszüntetésével egyidejűleg Magyarországot kíméletlenül feldarabolták, harmadára zsugorították, és három és fél, négymillió magyart kisebbségi sorba helyeztek, ellenséges érzületű, új államalakulatok felügyelete alá.

Ennek az 1918 utáni és 1945-ig tartó korszaknak a megítélésekor nem elegendő csak a politikai felépítmény időnként kényszeredett, időnként lelkes németorientációját, jobboldali jellegét számba venni, hiszen ez a németorientáció magába a rossz versailles-i rendezésbe is bele volt írva, hanem a társadalom belsejében megindult folyamatokat és igénybejelentéseket is mérlegre kell tenni. A hatalomnak egy szociális demokrácia felé tolása egyszerre több irányból indult meg, de ami ennél is lényegesebb: megindult egy belső átdolgozódása a demokrácia irányába. A belső átdolgozásban éppen úgy részt vett a szociáldemokrácia, mint a friss népi mozgalom, amely hamarosan túllépett a maga irodalmi kezdetein. A történtek reális számbavétele és a helyzettel való szembenézés követelménye az elcsatolt területek magyar szellemi életének is a meghatározója lett. A Trianon utáni magyar társadalomban megvolt a készség és az elhatározás elszántsága a megújulásra.

A legékesebb bizonyítéka ennek a mélyben zajlott folyamatnak az, ami 1945-ben és utána történt. A felszabadító szovjet hadsereggel együtt érkező és a szovjet típusú diktatúra megszervezésére a felhatalmazást a mellényzsebében és a pisztolytáskájában hozó csoport lényegében nem a régi rend embereivel, intézményeivel és ellenállásával találta szemben magát, hanem egy sokszínű, demokratikus és szociális törekvésektől is áthatott népfronttal, amelyiknek egyes elemeire előbb rá kellett fogni, hogy reakciós, s csak aztán lehetett eltávolítani a közéletből és sokszor az életből is. Az úgynevezett úri Magyarország összeomlott, képviselőjének nagy részét elűzték, elmenekült, és ami itt maradt a romokon, az addig eltemetett, jelentéktelennek tudott népi Magyarország csodálatosképpen késznek és bátornak mutatkozott arra, hogy végrehajtsa az elmaradt demokratikus forradalmat, sőt őt éppen ebben kellett megakadályozni. A Rákosi-rendszer éppen ezt hajtotta végre: egy demokratikus átalakulást tarolt le és betonozott le egy diktatúrával.

S így jutunk el egész fejtegetésünk csomópontjához, a magyar nemzet erkölcsi válságának, önmaga sorsa iránti közömbösségének és indítékhiányossá válásának történelmi cenzúrájához, a magyar történelem végállomásához, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leveréséhez, a nagy kiábránduláshoz. Erről a forradalomról több megítélés van forgalomban. Mondták és mondják azt, hogy ez csak egy lázadás volt, amelyiknek váratlan kiterjedése volt, amelyet külső erők is provokáltak, lényegében Hruscsov megbuktatására, s mondják persze forradalomnak és szabadságharcnak, és elhalmozzák lángoló jelzőkkel. Arról azonban, ami a lényege volt, viszonylag kevés szó esik, ahhoz „tudományosan” alig közelítenek, mert az szinte képtelennek látszik, vagy legalábbis csodálatosnak. Ez a forradalom az 1849-ben levert magyar forradalom és szabadságharc reinkarnációja volt, a föld alá kényszerített demokratikus forradalom száz éve lappangó, ki-kitörő és meg-megújuló egyszeri tüneménye. Ez a forradalom egyszerre hozta testközelbe mindazt, ami 1848-ban és 1945 után egy pillanatig szándék- és célkitűzésként feljött a népi mélységekből, és ami a nemzet legkiválóbbjainak a kezében vált fényessé. Az 56-os forradalomnak több mint százesztendős szellemi előkészítése volt: a magyar irodalom mind a három nagy állócsillaga, Petőfi, Ady, József Attila ezt a forradalmat álmodta, hirdette és áhította. A száz éve lappangó, föld alá kényszerített magyar demokrácia tört felszínre ebben az „eszmétlen” forradalomban. Másként el sem lehet képzelni, hogy egy olyan kíméletlen terrorkorszak után, mint amilyen ezt a forradalmat megelőzte, ilyen magától értetődő természetességgel szülessenek meg a fővárostól a legkisebb faluig a soha el nem képzelt, be nem gyakorolt demokratikus intézmények, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. Ez a forradalom olyan magától értetődő természetességgel szavazott le a szabadság és a demokrácia mellett, és olyan méltósággal utasított el mindent, ami nem ez volt, s amire évtizedeken át dresszírozták az alávetett népet, tehát a sovinizmust, az irredentizmust, az antiszemitizmust és a diktatúra képviselőivel szembeni bosszúállást, hogy az csak és egyes-egyedül ennek a mélyben, a lelkekben és a legbensőbb vágyakban történt 1848-as motivációjú „előkészítésnek” tudható be.

A magyarság számára 1956-ban derült ki, hogy mi is történt vele 1945-ben. Most már kétség sem lehetett az iránt, hogy hová tolta át a nemzetet az a bizonyos hólapát, amelyik vele együtt egész Közép-Európát is áttolta ugyanoda. Az osztrák birodalom lerombolása után odalett Közép-Európa várfala. Auschwitz lesöpörte róla a zsidó nemzetet – mintha a lélek szállt volna ki belőle. Aztán kitépték európából. Megvan-e még Közép-Európa?

Megvan, a megjelent művek és felbuzgó forradalmak azt mutatják, „nincs még veszve”! hanem ha élni azt jelenti, hogy ott élünk szeretteink égő tekintetében, akkor Közép-Európa nincs már meg. Hogy egészen pontosak legyünk: hőn szeretett Európájának a szemében Közép-Európa a nagy szovjet birodalom része. Semmi más. (Milan Kundera: Az elrabolt Nyugat avagy Közép-Európa tragédiája.)

A forradalom tehát a közismert vélekedésekkel ellentétben nem azért volt tragikus mozzanata, sőt befejező aktusa a magyarság európai történetének, mert véresen és könyörtelenül leveretett, hanem azért, mert ez volt a magyarság utolsó kísérlete a nemzetté válásra, az Európával szemben fennálló hátránya ledolgozására. Ez a kéthetes mozgalom, amely látszólag csak egy, már Moszkvában is leírt rezsim eltüntetésére indult meg, menet közben, harc közben szívta fel magába a halottnak tűnő nemzeti lélekből, a lebetonozott nemzeti mélytudatból a legtisztább, legmodernebb célkitűzéseket, eszméket; egy nem is teljesen tudatos, de annál hagyományosabb és szívből kiinduló mozdulattal nemcsak a zsarnokságot akarta lerázni magáról, hanem ezt a kicsiny és megalázott nemzetet óhajtotta átemelni a Nyugatba. Az a nemzeti, demokratikus társadalom, amelyet a munkástanácsok, a nemzeti bizottságok és csak másodlagosan az újjáalakuló volt pártok jellemeztek, át volt itatva a szociális eszmerendszer legjavával, nacionalizmusmentes nemzeti heroizmussal és a demokrácia elrévült áhításával.

(Folytatás a jövő héten)