vissza a főoldalra

 2012.06.01. 

Bod Péter világában

Irodalomtörténész, történetíró, teológus, református lelkipásztor. A 18. századi magyar tudományos élet legkiemelkedőbb egyénisége. Ötvenhét esztendejét néhány év nagybányai tanítóskodás és hollandiai peregrináció kivételével Dél-Erdélyben élte le. Mégis a magyar művelődéstörténet legnagyobbjai közé emelkedett. A fontosabb helyszíneket jártuk körbe, hogy Bod Péter (1712–1769) nyomát keressük.

 Már tíz óra tájban elkezdődik a mozgolódás a templom körül. Az emberek gyülekeznek, beszélgetnek, pedig az istentisztelet Bod Péter szülőfalujában, a háromszéki Felsőcsernátonban csak tizenegy órakor kezdődik. Ezt azonban mi egy cseppet sem bánjuk, mert hosszú és nehéz volt az előző nap. Éjfél körül érkeztünk, ráadásul a helyi tiszteletes és a felesége még jóltartott minket, aztán – mint valami régi ismerősök, akik rég nem látták egymást – ismeretlenül is órák hosszat tartó beszélgetésbe kezdtünk. Szőcs László lelkipásztor, kézdi-orbai esperes a környék reformátusságának ügyes-bajos dolgai mellett a falu híres szülöttjének a gyermekkoráról is beszámolt nekünk.  

Bod Péter háromszáz évvel ezelőtt egy elszegényedett nemesi családban látta meg a napvilágot. Apjától, aki Rákóczi egyik kuruc vitéze volt, a Habsburg-ellenes érzületet, édesanyjától az imádságos lelkületet örökölte. Nem volt könnyű gyerekkora. Hatéves volt, amikor a Székelyföldet nagy aszály sújtotta. Mint írja, a liszthez kőrisfa összezúzott kérgét keverték, árnyékként bolyongtak a legyengült emberek, és olyan anyáról is hallottak, aki a saját gyermekét falta fel éhségében, mások pedig eladták magukat örökös szolgaságra. A Bod család az ínséget túlélte, de nem úgy az azt követő dögvészt: az édesapa és az öt gyermekből három odaveszett.

A vasárnapi istentisztelet után két presbiter – egyikük a polgármester – vesz pártfogásába minket. „Átallik vót az a hegy es elnevezve Bod Pál nyakának" – mutat hibátlan székelységgel a templom mögötti magaslatra F. Kovács László, majd a templomdombról leereszkedve a patakvölgyben a hegy lábához megyünk, ahol a helyi szájhagyomány szerint egykor a Bodok birtoka és a híres sarj szülőháza állt. Húsz évvel ezelőtt kopjafával jelölték meg a Csernáton-patak és a Bartafalva-patak összefolyásánál fekvő telket, ahol ma két új építésű magánház áll. Bölöni Dávid polgármester közben Bod Péter emlékezetéről beszél: a gazdakört már száz évvel ezelőtt is a falu neves szülöttjéről nevezték el, aztán az ő nevét viselte a kórus és a kultúrház, majd a kilencvenes évektől az iskola és a református egyház fenntartásában működő, gyerekfoglalkozásoknak, szociális foglalkoztatónak, közösségi és kulturális rendezvényeknek, sőt még a fogorvosi rendelőnek is helyet adó többfunkciós épület. A falu büszkeségének ma már két mellszobra is áll a településen: az egyik Alsó-, a másik Felsőcsernátonban. Utóbbi a templom mellett, annak a keleti oldalán.

 A tudós lelkipásztorra nemcsak a felső-, de az alsócsernátoniak is a sajátjukként tekintenek. A helytörténeti gyűjteménynek, a Haszmann Pál Múzeumnak helyet adó székely kisnemesi kúria, a Damokos család házának udvaráról hajtotta ki nap mint nap a pásztornak szegődött árva gyermek a marhákat a legelőre. Most ezen az udvaron áll az alsócsernátoniak mellszobra, ami gyakran arra készteti a kevésbé szégyenlős látogatókat, hogy megkérdezzék: ki is volt az a Bod Péter? A múzeumot alapító helybéli tanító fia, a muzeológus Haszmann Pali bácsi nem haragszik emiatt: „Honnan tudnák? Nem tanították nekik." Ezért ha elhangzik a kérdés, nem habozik, már mondja is: „Bod Péter korának, a 18. századnak az egyik legműveltebb elméje, tudós pap, református lelkész, több mint hatvannyolc munkáját tartjuk számon..." Majd ha elmondta az életét, a kúria egyik sarokszobájába viszi a vendégeit, és megmutatja nekik a múzeum Bod Péter-gyűjteményét. „Mit ér egy közösség, ha nem tudja megbecsülni a rá bízott értékeket? A Bod Péter-i örökség megőrzése kutya kötelessége a csernátoniaknak" – jelenti ki határozottan az öreg székely, akinek nemcsak a szülei végezték ebben a szellemben szolgálatukat, de a lányát is erre nevelte. Dimény-Haszmann Orsolya hosszasan sorolja, hogy a Bod Péter-emlékévben a megyei, a falubéli intézményekkel és a református egyházzal összefogva milyen programokat valósít meg múzeumuk: február 22-én, Bod Péter születésnapján egész napos programmal emlékeztek a tudósra, május első hétvégéjén a háromszéki iskolásoknak szerveztek vetélkedőt, július elején pedig tudományos ülésszakot tartanak majd a faluban. Tíz év után ekkor kerül majd újra sor a világban szétszóródott Bod-leszármazottak találkozójára is Csernátonban.

 A szülőfaluhoz az első szolgálati hely, Olthévíz esik a legközelebb. Mi az Erdővidéken át odavezető utat választjuk, így Nagybaconban is megállhatunk kicsit. Mivel nem voltunk benne biztosak, hogy ide is eljutunk, nem jeleztük előre jöttünket, alkalmi vezetőnkül így szüleik híján a lelkészcsalád két leánykája, a tíz év körüli Emese és Erzsébet, valamint választott öregapjuk, a parókia szomszédságában lakó Dimény Béla bácsi szegődnek.

Vidám kis társaságunk beszélgetve és kacagva bolyong Bod Péter lelkésszé szentelésének díszletei között. Az öreg a régi időkről, a templomdomb sírjainak lakóiról, köztük a beözönlő vörös katonákkal szemben a hazát védő, az Ojtozi-szorosban elesett fiatal székely honvédről mesél nekünk. És arról az előttünk itt járt magyarországiról, akiről rendszeresen hallani a határon túli végeken, mert bárhol megfordul, mindig sikerül megbántania azzal határon túl élő honfitársait, hogy elcsodálkozik magyar nyelvtudásukon. A lányok is magukénak érzik a templomot. Ugyanúgy, ahogy háromszáz évvel ezelőtt is magukénak érezhették azt a gyermekek: ők játszó- és búvóhelyeiket mutatják meg nekünk, meg a kilátást a karzatról, és a légfújtatós orgonát, amelyen az édesanyjuk szokott vasárnaponként játszani, miközben édesapjuk a szószéken prédikál.

 Olthévíz már a Székelyföld határán kívül, a magyar nyelvhatár legszélén fekszik, fele arányban székely telepesek, fele arányban románok lakják a falut. Unitárius temploma a főútról is jól láthatóan a falu fölé magasodik, ezért a faluba érve először annak irányába tájékozódunk. Csak egy másik, szépen meszelt, a házak között megbújó, kisebb templomocska láttán torpanunk meg, és pazaron faragott székely kapuját vizsgálva tanakodunk azon, hogy akkor most melyik is lesz a mi templomunk. Egy kerékpáros fiatalember siet a segítségünkre azt kérdezve, hogy a református lelkészt keressük-e, mert ha igen, ő volna az.

Sylvester Aba Jánossal a Bod Péter lelkészsége idején épült templomba megyünk. Mint megtudjuk, 1743-ban, hollandiai tanulmányai végeztével patrónusa, Árva Bethlen Kata (1700–1759) hívására jött ide udvari papnak a tudós lelkipásztor, majd 1746-tól a gyülekezet gondozását is elvállalta. A templom mellett tanítói és lelkészlakást is építettek azokban az években. 1749-ig élt itt Bod Péter, akkor a magyarigeni eklézsia hívta el pásztorának.

„Ahogy a falu többi lelkipásztorát, úgy őt is számon tartják a helyiek. Rá talán kicsit büszkébbek, mert tudják, hogy tudós ember volt" – mondja Bod Péter olthévízi utódja, aki hozzáteszi: a februári születésnapon természetesen itt is megemlékeztek egykori pásztorukról, ősszel pedig a Brassói Egyházmegye tart majd itt a tudósra emlékező lelkészértekezletet.

Bod Péter nyomát nem csak a templomban és a szemközti dombon álló főúri kastélynál érezzük. A parókián egy, a gyülekezet ügyes-bajos dolgait megörökítő könyvecske is előkerül, benne többek között a tudós lelkipásztor keze írásával. Az egyik bejegyzése az 1748-as évnél például Bethlen Kata szüntelen jóindulatáról számol be, amikor arról tudósít, hogy a „Méltóságos Gróf Pátróna Asszony" pár évvel korábban nagy költséggel készíttetett harangja tönkrement, ezért Sepsiszentgyörgyön újraönttette azt. A grófnő nemcsak templommal és haranggal, de úrvacsorai edényekkel és maga varrta úrasztali terítővel is ellátta szeretett olthévízi eklézsiáját. Szép lassan ezek a féltve őrzött kincsek is elénk kerülnek rejtekükből, és elénk tárul az a kép, amit Bottyán János is leírt Hitünk hősei című munkájában: „Huszonöt táblája közül tizenkettőt dúsan hímeztek... Ebbe a tizenkettőbe a négy evangélista jelképét varrták... A huszonötödikbe, középre a Krisztust jelentő zászlós bárányt hímezték."

 Ha Olthévíztől az Olt völgyét követve délre autózunk, a Déli-Kárpátok hófödte csúcsainak előterében fekvő egykori fejedelmi székhelyre, Fogarasra jutunk. A település református templomának jelenlegi háromhajós, boltíves formáját – hogy, hogy nem – ugyancsak Bod Péter patrónusa, Árva Bethlen Kata alakíttatta ki. A legenda szerint, bár írásos nyoma nincsen, a grófnő halála 1759-ben éppen a felszentelés napjára esett.

A temetést az egykori udvari, ekkor már magyarigeni tudós lelkész végezte, aki hálából a templom tornyának nyugati falába egy emlékkövet is elhelyeztetett, ezzel a felirattal:

„E torony oldala tartja e nagy követ / E kő befoglalja amaz áldott nevet / Melyből akárki is méltán példát vehet / példáját követvén az egekbe mehet (...) / Az Úr e templomot másokkal fundalá / Ez asszony azután bolt és cserép alá / Vétetni költségét értte nem sajnálá..." Bod Péter írta a nagyasszony sírkövének feliratát is, amely mai napig ott fekszik a torony tövében: „Teste e kő alatt Gróff Bethlen Katának / Lelke szent kezében vagyon Jézusának / Kiben hitt s Kit tartott Megváltó Urának / Magát, alázatos hív szolgálójának..."

Ahol Bethlen Kata megfordult, ott nem hiányozhatnak a templomi textíliák. A templombejárás és a kávé után Szász Tibor fogarasi lelkipásztor nagyobb bizalommal lesz irántunk, és akárcsak korábbi állomásunkon, itt is előkerülnek az évszázadokon át rejtegetett kincsek: a grófnő menyasszonyi ruhájából készült szószéktakarón és úrasztali terítőn a Bethlen és a Teleki családok címerei mellett mesebeli figurák, állat- és növénymotívumok láthatók, amelyek közül a legkedvesebb talán egy íjjal felszerelt kis fekete indiángyerek. Több könyv is előkerül a fiókok mélyéről: például Bod Péter egyik 1763-ban kiadott munkája, vagy Bethlen Kata saját használatú, 1686-ban kiadott Öreg Graduálja.

 Bod Péter nyomát ezután erdélyi alma materének városában, Nagyenyeden keressük. Baksai Béla gondnok a templomerőd falába ékelődött Bethlen-kastély árnyékában vár bennünket. Megtudjuk, hogy az impozáns falakon belül két templom is található. A nagyobbik a reformátusoké, a kisebb az evangélikusoké. Kalauzunk elmondja: a szájhagyomány szerint évszázadokkal ezelőtt úgy állapodtak meg eleink, hogy a reformátusok addig használják a nagyobbik templomot, amíg többségben lesznek. Ha megváltoznának az arányok, vissza kell cserélni azokat. Ez azonban aligha fenyeget. A reformátusok, ahogy szerte Dél-Erdélyben, sajnos Nagyenyeden is egyre kevesebben vannak, de a szász evangélikusok még ennél is sokkal kevesebben: két-három idős embernek tart egy messziről ide járó lelkész havonta istentiszteletet.

A május eleji hosszú hétvége miatt a kollégiumban nincs túl nagy élet. Az udvaron néhány Bod Péter-utód, a nagy távolság és a drága utazás miatt Enyeden maradt szegény sorsú gyergyói kisdiák kergetőzve locsolgatja egymást a rekkenő hőségben. A kollégiumi könyvtárban, amelynek egy ideig hitünk háromszáz éve született erdélyi hőse is könyvtárosa volt, talán hamarabb megkapnánk a nyomát, mint a régi kollégiumépület falán, ahol megannyi márványtábla között kell rátalálnunk Bod Péter nevére. Végre megvan a nagyenyedi „pecsételőhely" is: az iskola megannyi híres diákját felsoroló táblán szerepel az ünnepelt neve, így szemérmetlenül felületes enyedi látogatásunk után továbbindulhatunk Bod Péter élete és zarándoklatunk utolsó állomáshelyére.

 Az erdély-hegyaljai Magyarigenben nagy a sürgés-forgás. A maroknyi gyülekezet előző nap még egy magyarországi diákcsoportot fogadott, akik a templom és a temető körül segítettek. Ma a Károli-egyetem és a Bod Péter Alapítvány által szervezett, másnap kezdődő konferenciára készül a gyülekezet. Szász Csaba lelkipásztor azért szakít ránk is egy kis időt, az óriási barokk templomban ülve beszélgetünk a tudós lelkipásztor itt végzett szolgálatáról. Mint mondja, a település évszázadokon keresztül gazdag mezőváros volt, ezért is engedhette meg magának a református gyülekezet, hogy ekkora templomot építsen. Mára viszont más lett a helyzet: a Horea és Kloska-féle parasztfelkelés és az 1849. évi, a magyar falvak kiirtását célzó szomorú események megtizedelték, majd az elöregedés és az elvándorlás jelentősen leapasztották a magyarság lélekszámát ezen a vidéken.

Bod Péter emléke talán sehol máshol nem olyan kézzel fogható, mint itt. A középkori eredetű parókiát ő építtette át a mai formájára, és az egykor iskolaként szolgált épületszárny köveit is koptatta a tudós lelkipásztor. Bár a jelenlegi templom a halála után épült, annak megépítéséről még az ő idejében döntöttek, az építkezés során a régi templom köveit is felhasználták. Az épület egyik helyiségében egy kis emlékszoba található, sírját pedig száztíz évvel ezelőtt exhumálták, és a falu papi temetőjéből a templomkertbe helyezték át a felesége és idő előtt elhunyt gyermekei sírjával együtt.

 „Magyarigenben húsz, Sárdon tizennyolc, Boroskrakkóban négy, Zalatnán harminc, Királypatakán egy református lélek lakik. Ennek a hetvenhárom főnek vagyok én a lelkipásztora" – számolgatja híveit Bod Péter magyarigeni utóda. Öröm azonban, hogy kilenc kisgyermek is van közöttük, és hogy majdnem mindenki eljár a templomba. „Olyanok vagyunk, mint egy nagy család: mindent tudunk egymásról, és ha valaki elmarad, rögtön utánamegyünk. A szórványban senkiről sem lehet lemondani" – mondja határozottan Szász Csaba, aki a dél-erdélyi szórványban kollégáival együtt Bod Péter főműve, a Magyar Athenas előszavában megfogalmazott gondolat szellemében végzi szolgálatát: „Mert valamiképpen a hazának ártani nem szabad, azonképpen annak nem használni, mikor lehetne, igen nagy vétek."

Kiss Sándor, fotó: Csere Dániel

(Forrás: reformatus.hu)