vissza a főoldalra

 2012.06.01. 

Csorja Gergely: A nagy dilemma

A G8-ak, a világ 7 legfejlettebb ipari állama és a még mindig nagyhatalmi tényező, Oroszország találkozóján sok minden eldől. Az 1975-ben Helmut Schmidt nyugat-német és Giscard d’Estaing francia elnök által kitalált nem hivatalos találkozó tulajdonképpen a Nyugat vezetőinek programalkotó találkozója lett. A nem hivatalos találkozó hivatalos programján kívül – röhejes, de ilyen is van – számtalan háttéregyeztetés zajlik a résztvevő államok meghatározó csoportjai között. Az eredetileg héttagú társaság 1998-ban bővült ki Oroszországgal, sőt azóta az Európai Unió képviselői is ott vannak a megbeszéléseken. A G8-aknak valójában már régen G9-eknek kéne lenniük, ugyanis az Egyesült Államokat finanszírozó Kínát kihagyni az egyeztetésekből legalábbis furcsa. Kína kihagyása, vagyis nem bevétele a csoportba a Nyugatot és részben Oroszországot uraló pénzügyi körök utasítása szerint történik. Mindkét nagy amerikai politikai párt mögött ugyanazok a finanszírozók állnak, a kampányokat, a pénzek tisztára mosását ugyanazok végzik. A kormányon lévők többet, az ellenzék egy kicsit kevesebbet kap a világ pénzmozgásai felett őrködő erőktől. Ez igaz a nyugati államok többségére.

 Kína az egész rendszerre fittyet hányva, ugyanakkor abban mégis ügyesen mozogva a világ legnagyobb pénzkészletét halmozta fel. Nem engedte pénzét, a jüant szabad kereskedésbe, nem adott teret a spekulációnak. Ugyanakkor hatalmas pénzkészletét visszaforgatva amerikai államkötvényekbe, lényegében mégis összekötötte a két hatalmas államot és bár az uralkodó amerikai elit ma még elutasítja Kínát, már csak idő kérdése, hogy megtörjenek. Ez a hosszú távú gondolkodás, a generációkra tervezés annyira idegen a Nyugatot uraló erőktől, hogy nem is tudnak mit kezdeni vele. Ma már csak néhány látszatintézkedés, szimbolikus elutasítás, embargó és a bizalmas megbeszélésekről történő kitiltás maradt a Kínától, a kiszámítható – és nem állandóan változással manipuláló – hatalomtól berzenkedő erőknek. A Nyugat az egyik válságból a másikba bukdácsol, a pénzügyi rendszer recseg-ropog, miközben a rendszert működtető erők éppen a válság fenntartásától várják a hatalommegtartás biztosítékát.

A Nyugat politikai vezetői és elsősorban Merkel kissé tanácstalanok. A Földközi-tenger térségének befektetői felvásárlása akadozik, a görögök valahogy nem akarják megérteni, hogy tulajdonaikat, lényegében az egész országot át kell adni a befektetőknek. A spanyolok sem akarják hagyni, hogy kisemmizzék őket. A fiskális politika eluralkodása, a megszorítások programja megbukott.

Egy kis állam Európa szélén már két évvel ezelőtt meghirdette a szakítást a megszorítások programjával és a pénzügyi rendszer legnagyobb elvonóit, a magánnyugdíjpénztárakat, a biztosítókat és a bankokat is bevonta a költségek finanszírozásába. Orbán Viktor minden volt, csak rendes ember nem. Most kiderült, hogy igaza van, hogy két év hazai politikai és sajtóőrjöngés után, most hétvégén a G8-ak vezetői Camp Davidben, az elnöki nyaralóban belátták: ez így nem megy tovább. Változtatni kell. Nyilván nem csaptak az asztalra, hogy Te, Angela, ennek a Viktornak csak igaza lett, de a megbeszélések konklúziója végeredményben ez. Pénzt kell adni, vagy kevesebbet kell elvonni a gazdaságtól.

Chicagóban, a NATO értekezletén, két nappal később aztán Obama szívélyesen üdvözölte Orbánt, és az a vállon veregetés – még ha Obamának nem is ez volt a szándéka – szimbolikus.

Fellegi lecserélése ugyan sérthet bizonyos amerikai érdekeket, de Balog Zoltán miniszteri kinevezése ellensúlyozhatja a Fellegi távozásával keletkező bizalmi űrt. Fellegi posztját Varga Mihály vette át, ami minden szempontból jó döntés.

A kínai egymilliárd eurós kerettel, illetve az IMF-megállapodás egyre valószínűbb sikerével a miniszterelnök stabilizálta az ország helyzetét. A Gyurcsányék teremtette és az őrjöngés fenntartotta hatalmas mínuszból lényegében eljutottunk a nullpontra. Innét indulhat az építkezés. Most, a gazdaságpolitika és ezen keresztül maga Orbán hatalmas, szinte megoldhatatlan dilemmával áll szemben. Mit lehet kezdeni a gazdasággal? Hogyan, milyen módon lehet csökkenteni az elvonást, de stabilizálni az államháztartást?

Az egyetlen út látszólag az adórendszeren keresztül vezet. Fejlődő gazdaságot, komolyan vehető növekedést, valódi termelést a béreket terhelő 50 százalékos elvonás mellett nem lehet létrehozni. Erre rakódik a 27 százalékos forgalmi adó, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a bruttó fizetés 40 százalékának értékében költhetünk. Ez elvileg azt eredményezné, hogy az államnak hatalmas bevételei vannak, csakhogy 60 százalékért nagyon bőségesen megéri adót csalni. Ennek megfelelően a szürke és feketegazdaság mértéke hatalmas, egyes becslések szerint meghaladja a teljes GDP-t. Az adórendszer gyökeres átalakítása egyelőre várat magára, mégpedig részben érthető okokból, részben bizonyos tehetetlenségből.

Az érthető okok közül a legfontosabb, hogy akárhogy is, de létezik egyfajta költségvetési egyensúly, ami mégiscsak a működő – ha rosszul is, de működő – adórendszerre épül. Ha ehhez radikálisan hozzányúlnak, akkor lényegében kiszámíthatatlan, hogy mi történik. A közgazdaságtannak nevezett valami ebben semmiféle segítségére sincs a döntéshozóknak. Valószínűsíteni persze lehet a következményeket, de mi van, ha mégsem úgy, mégsem az és mégsem akkor történik. A másik érthető probléma az apparátus, az ún. szakemberek kérdése. Hogyan lehet megértetni, elfogadtatni velük, hogy amit 20 éve csinálnak, az baromság? Hogyan lehet letörni a részben egzisztenciaféltésből, részben hülyeségből, részben meggyőződésből adódó ellenállást? A harmadik a politikai következmények kockázata. Egy ennél sokkal kevésbé radikális változtatás, a pénzügyi rendszer bevonása a költségek fizetésébe micsoda ellenállásba, micsoda politikai cirkuszba torkollott. Lehet, hogy az adórendszer radikális átalakítása hosszútávon sikerrel kecsegtet, de egy ilyen súlyú, rövid távú estleges politikai hiba akár a 2014-es választásba is kerülhet. Akkor viszont a hosszú távú program is veszendőbe megy.

Emellett természetesen a tehetetlenség is megjelenik, a gazdasági elképzelések formába öntése, végrehajtása akadozik. A minisztériumok apparátusai, a hivatalok, az intézkedéseket formába öntő jogászok nem is teljesen értik az új rendszert, hiszen egy egészen más struktúrában szocializálódtak. Ráadásul az egyéb változások olyan mélységűek, hogy az apparátus, ideértve a Fidesz apparátusát is, a végletekig van terhelve. Az országgyűlés folyosóin karikás szemű, agyonterhelt fideszes képviselőkkel találkozhatunk.

Ezekkel szemben áll a sürgető igény a változásra. Nincs is értelme végigmennünk a változtatás szükségességének indokain, mert azokat talán mindannyian ismerjük. A kockázat nagy. Talán érdemes megvárni a következő ciklust, talán akkor már késő lesz.

Innen, lentről úgy tűnik, késő lesz.