|
 2012.06.01.
Ha hallgattam volna...
A Betekintő, az
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának
internetes folyóirata 2012. május 17-én kerekasztal-beszélgetést
rendezett a Levéltár aulájában, Ügynökkérdés a tudományos
történetírásban címmel. A meghívott beszélgetőpartnerek és
a hallgatóság saját tapasztalataik alapján beszámoltak az állambiztonsági
– ezen belül az ügynöki – iratok hazai kutathatóságáról,
megpróbálták áttekinteni ennek az iratanyagnak a jellegzetességeit,
forrásértékét, valamint a publikálás és a személyiségi
jogvédelem érvényesülését.
Az Állambiztonsági Szolgálatok
Történeti Levéltárában (ÁBTL) 2012. május 17-én népes
hallgatóság érdeklődésétől kísérve, kerekasztal beszélgetést
tartottak az Ügynökkérdés a tudományos történetkutatásban
címmel. Az ügynök-ügyek iránti leküzdhetetlen kíváncsiságom,
valamint az, hogy a közönség soraiba meghívót is kaptam, arra
késztetett, hogy jelen legyek a rendezvényen.
Be
kell vallanom, hogy a kerekasztalnál beszélgetők egyáltalán
nem érdekfeszítő és meglehetősen monoton mondandója cseppet
sem kötötte le a figyelmemet. A moderátor – az előzetes
program szerint hirdetve Müller Rolf – sem nagyon sziporkázott.
Az egyetlen mikrofon állandó kézből kézbe adogatása pedig
kifejezetten zavaró volt és amatőr szervezésre utalt. Ha nem
ül a társaság középpontjában Kónyáné dr. Kutrucz Katalin,
az ÁBTL főigazgató-helyettese és kiválóan felkészült, láthatóan
a témában kellő jártassággal rendelkező, élvezetes, példákkal
is alátámasztott megnyilatkozásai nincsenek, s nem menti a
szinte már menthetetlent, már-már az érdektelenség határát
súrolta volna az asztali társaság. De ott volt a főigazgató-helyettes
asszony, s neki köszönhetően jószerivel senki sem távozott időnek
előtte a rendezvényről. Az ügynök-ügyek előadójaként az
ÁBTL részéről Takács Tibor volt bemutatva. Produkciója
meglehetősen indiszponált volt, a hajdani BM Rendőrtiszti Főiskola
állambiztonsági szakán, a hálózati munkával kapcsolatos
vizsgákon aligha érte volna el az elégséges szintet.
Az
asztal körüli mikrofon körbeadogatásos diskurzus eltartott kb.
másfél óráig. Ezt követően jutott szóhoz a hallgatóság.
Ennek során elhangzottak kérdések és vélemények. Eddig azt
hittem, s bizonyára ennek tudatlanságom és tájékozatlanságom
az oka, hogy egy ilyen programon, amelynek még a címében is
szerepel a „tudományos” kifejezés, nem úgy vannak a felszólalások,
mint a parlamenti kérdések, válaszok és viszontválaszok
ingyencirkuszában. Tévedtem! Itt is úgy van! Kettő percet
kapott, aki szót kért és kapott, egy parányival sem többet.
Be
kell vallanom, hogy ez a jóval rövidebb rész érdekesebb, néha
érdekfeszítőbb volt, mint maga főprogram. Csak ne kellett
volna többeknek kapkodni, csapongani a szűk időhatárok miatt.
Szóba került mint lerágott csont az SZT-ügy, s a feltett kérdésre
nem egészen érthető válasz érkezett. Visszatérő polémia
volt arról, hogy mennyire lehet hinni az ÁBTL iratanyagának,
vannak-e köztük valótlanságok, kétes értékű ismereteket
tartalmazó anyagok.
Na
és persze visszatérően az ügynökök, a besúgók, a spiclik
mostani, immár utólagos megítélése. Megnyugvással vettem
tudomásul, hogy immár közel másfél évtizedes munkálkodásomnak,
írásaimnak, nyilatkozataimnak, szakértői tevékenységemnek,
mintha lenne némi foganatja. Mintha ma már a jelenlevő tudományos
emberek számára sem elsőszámú közellenség lenne az egykori
államvédelmi és állambiztonsági hálózat. Árnyaltabban, tárgyilagosabban,
megértőbben s így szakszerűbben fogalmaznak, mint akár csak néhány
évvel ezelőtt. Ez bizony szívet melengető érzés volt számomra.
De az is, amikor az egyik hozzászóló, aki állítása szerint látott
részleteket a bűvös „mágnesszalagok” tartalmából,
elmondta, hogy azok bizony nem sok újdonságot tartalmaznak. Kezd
lám beigazolódni az a korábbi nyilatkozatom, hogy ez az egész
„mágnesszalag” őrület egy nagy smafu, vihar a bilikében,
amit az ügynökhajkurász konjunktúralovagok igyekeznek
gerjeszteni.
Végül
elkövettem egy nehezen felülmúlható ostobaságot. Addig nyújtogattam
a kezem, addig jelentkeztem szólásra, míg végül legutoljára
a moderátor úr szíveskedett megengedni a hozzászólásomat,
nyomatékosan figyelmeztetve az időtartamra. Sajnos ekkor
kibuggyant belőlem a titkosszolgálati konspiratív frontharcos.
A rendelkezésemre álló rövid idő alatt belepottyantottam néhány
képzeletbeli kavicsot a nyugodalmas állóvízbe. Arra próbáltam
elsősorban rávilágítani, hogy az egykori állambiztonsági
operatív munkában nem minden úgy volt ám, ahogy most a
fennmaradt dokumentumokból kiolvasható. Bizony volt ám annak
idején a szolgálatnál mismásolás, torzítás, hamisítás
rendesen. Példákat is mondtam, köztük a saját magam által
elkövetettet, hiszen azt csak jól ismertem. A felhördülést és
a megrökönyödést, a sértett arcokat látva, már azt is bántam,
hogy egyáltalán megszólaltam, hogy egyáltalán szót kértem.
Hej, ha hallgattam volna, bizony bölcs maradtam volna. Otromba módon
belerondítottam egy szép, nyugodalmas tudományos tanácskozásba.
Nagyon bánom s ezer bocsánat érte! Ígérem, soha többé ilyen
elő nem fordul!
Bálint
László
|
