|
 2012.06.15.
Számomra a művészet játékos örömforrás
Látogatóban a Tisza István-szobor alkotójánál
Harmath István
szobrászművész 1974-ben született Székelyudvarhelyen.
1993-ban végezte el szülővárosában a Kós Károly Líceumot.
1996-2001-ig a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem szobrász
szakának növendéke. 2002–2004-ig művésztanár a garai
Moholy Nagy László Alapfokú Művészeti Iskolában. 2005-től művésztanár
a bajai Központi Általános Iskolában, 2007-től pedig a Jelky
András ÁMK-ban. Köztéri szobrok: 2001: Szent György
– Sepsiszentgyörgy, 2002: Bogdánffi Szilárd – Nagyvárad,
2002: Pázmány Péter – Nagyvárad, 2004: József Attila –
Baja, 2005: Belon Gellért – Baja, 2005: Szent László –
Baja, 2006: Díszkút – Baja, 2007: Wass Albert – Baja, 2008:
Zsuffa István prof. – Baja, 2008: dr. Róna Dezső – Baja,
2008: Wass Albert – Kapuvár, 2009: Hadik András – Gara,
2010: Lancsarics Alajos – Miskolc, 2011: Wass Albert – Szilsárkány,
2012: Gróf Tisza István –Budapest. Kiállítások:
1997: Fény — Nagyvárad, 1998: Udvar-tér — Kézdivásárhely,
1998: Group 4 – Nagyvárad, 1999: ARCA – Nagyvárad, 2000: BÁBEL
XX – Nagyvárad, 2001: ALMA – Nagyvárad, 2002: SZIGET –
Baja, 2003: szobrok – Baja, 2005: Ikonográfiai Biennálé –
Kecskemét, 2008: Installáció – Baja, 2009: Sziget – Baja,
2010: Múzsák – Baja.
A Zala György által mintázott Tisza-szoborból
indultam ki
Április 22-én avatták föl Zuglóban az ön alkotását,
Gróf Tisza István szobrát. Meghívásos pályázatról volt szó?
–Az első körben még meghívásos pályázatról
beszélhetünk. Tavaly öt szobrászt kértek fel a pályamű elkészítéséhez.
Ebből a pályázati eredményből engem kizártak, mert 10 cm-rel
magasabb makettet készítettem. A Budapest Galéria szakvéleményében
Györfi Sándor szobrászművész pályaművét ajánlotta felállítani
a Tisza István Baráti Társaság által létrehozott
szoborbizottság számára. Mivel az ajánlott pályaművel
kapcsolatosan megoszlottak a vélemények, a Budapest Galéria
szakvéleményének kiosztásán túl a szoborbizottság a pályamű
kisebb átdolgozását és egy helyszíni próba lehetőségét kérte
a pályázótól. A helyszíni próba után a szoborbizottság a pályaművet
nem javasolta felállítani és a pályázatot eredménytelennek
nyilvánította. A szoborbizottság ezért tavaly március 21-én
új, immár országos pályázatot írt ki, melynek benyújtási
határideje április 20. volt. Ekkor újból beadtam a pályamunkámat.
Ugyanazt, ami nem tetszett a zsűrinek az első körben?
–Nem. Akkor már az eredeti elképzelés szerint, a régi,
a Zala György által mintázott Tisza-szoborból indultam ki. Az
1930-as években a Kossuth téren felállított szobor mozdulata
hasonlít az én szobromhoz, viszont alkotásom formailag
leegyszerűsített. Csak a lényegre összpontosítottam, arra,
hogy Tisza István személyiségét vissza tudjam adni, és hogy
minél eredetibb szobrot készítsek.
Már az is nagydolognak számít, hogy a meghívásos pályázatra
nem csak pestieket választottak.
– Figurális szobrászokat választották ki. Azt nem
tudom, hogy rám miként esett a választás, mert eléggé a
periférián élek itt Baján, de valószínűleg a figurális köztéri
alkotásaim irányították rám a figyelmet. Bizonyára ismerték
a köztéri szobraimat. Maruzsa Zoltán, a Tisza István Baráti Társaság
elnöke mindegyik kiszemelt szobrászt személyesen felkereste, és
felkérte a Tisza-pályázatra.
Ilyen esetben szükséges tanulmányozni az adott történelmi
személyiség életútját?
–Másként nem is lehet hozzáfogni a munkához, a
tervezéshez. Ha csak lehet, minden fellelhető dokumentumot el
kell olvasni, komolyan fel kell készülni az illető életéből.
Nem elég, ha csak fotókat nézegetünk, és a külsőségekre
figyelünk. A személyiség lelkületét is meg kell ismerni. Ha
ez megtörténik, akkor alakul ki egy olyan személyiség kép a művészben,
amit megpróbál tárgyiasult formába önteni.
Több sajtóorgánumban azt írják, hogy Tisza István
személye megosztó, felelőssé teszik az I. világháborús
veszteségekért. Nem tartott attól, hogy többen eltávolodnak
öntől a témaválasztása miatt?
–Nem, mert én eddig is nagyon távolról figyeltem a
hazai pártpolitikai villongásokat. A pártok közti csatározásoktól
távol tartom magam, függetlenül attól, hogy a politika befolyásolja
mindannyiunk életét. Én csakis szigorúan szakmai szemmel
tekintettem a Tisza-pályázatra és szakmai szempontokat vettem
figyelembe. Amikor mintáztam a személyiséget, akkor nem az általa
képviselt izmus érdekelt, hanem az, hogy Tisza István milyen
ember volt, milyen magyar ember volt. Arra törekedtem, hogy Tisza
István egyéniségét tudjam
ábrázolni és példaértékű kitartását, mert nem volt egy
megalkuvó típus.
Eredetileg a Jászai Mari téren lett volna ez az alkotás.
Nem nehéz úgy alkotni, hogy nem biztos a helyszínben?
–Az biztos, hogy jobb, ha tudjuk előre a helyszínt, mert
amit elsősorban egy szobor elkészítésénél figyelembe kell
venni, azok az arányok. Tehát a tér és a szobor aránya a
legfontosabb. Ha a művész túl nagyra méretezi a szobrot, akkor
a teret „megfojtja” az alkotás, de ha túl kicsire, akkor még
kisebbnek tűnik a szobor a valós méreténél. Már a folyamat
legelső fázisánál ott volt mind az öt szobrász, megtekintettük
a teret, megnéztük az arányokat, és így jutottunk arra a
konszenzusra, hogy legalább másfeles életnagyságú szobrot
kell mintázni. Én 3 méteresre mintáztam a szobrot, amit nem bántam
meg, mert a mostani hely is bizonyítja, hogy egy köztéri alkotáshoz
szükséges ekkora méret, hogy kiemelje az alkotást. A
monumentalitás nem a méretről, hanem az arányokról szól; láttam
már olyan szobrot, ami 5 méteres volt és 1,5 méteresnek nézett
ki, de olyat is, ami 10 cm-es volt és 3 méteresnek tűnt. Ez
mind az arányok játéka.
Ez a szoborkészítés teljesen maratoni volt
A három méter magas bronz szobor öntése is Baján történt?
–Nem, hanem Kecskeméten Lakatos Pál Sándor
Munkácsy-díjas szobrász barátomnál. Ő öntötte a szobrot.
Nagyon megbízom benne, szinte az összes köztérre került
szobromat ő öntötte. A szobor mintázása Baján történt. Műterem
hiányában megkértem Királyné Koszter Máriát a Jelky András
Szakképző Iskola Igazgatóját, engedje meg, hogy a tanműhelyben
készítsem el ezt a nagy szobrot. Hála Istennek, biztosította
nekem ezt a lehetőséget, és a tanév befejeztével nekiláttam
a mintázásnak. Így tavaly nyáron nem is voltam szabadságon,
mert szeptember 1-jén fejeztem be a mintázást. Akkor lett kész
a szobor gipszből. Azt azért tudni kell, hogy egy ekkora szobor
mintázására a fél év az optimális idő. Tehát ez a szoborkészítés
teljesen maratoni volt. A határidő pedig a szobrok ellensége…A
művész közben stresszeli magát, hogy a szobor a végső fázisában
érje el azt az eredményt, amit a szobrász kigondolt és megálmodott.
Sikerült a Tisza-szobornak elérnie ezt az eredményt?
–Szerintem sikerült. Bár az első másfél hónap
nagyon kritikus volt számomra – még álmomban is mintáztam.
Az az érdekes ebben a folyamatban, hogy a kicsiben aránylag könnyen
és hamar el lehet készíteni a szobrot. De a „nagyítás” közben
ezt a kicsi szobrot nem is lehetett számításba venni. Mert ha
kicsi szobrot egy az egyben felnagyítottam volna, akkor lehet,
hogy törpének tűnne. Tehát az egész szobrot újra kellett
gondolni és mintázni a semmiből – és ez az igazán nehéz. A
legnagyobb vívódásom az arányokkal volt, hogy a 3 méteres
szobor a talapzaton arányosnak tűnjön.
A munkafolyamat közben kikérte kollégái véleményét?
–Természetesen. Még, mielőtt nekifogtam volna a
mintázáshoz, hazamentem Szovátára és felkerestem hajdani
mesteremet, Bocskai Vincét. Rajta kívül még néhány erdélyi
szobrásznak – így a marosvásárhelyi Hunyadi Lászlónak is
– kikértem a véleményét. Majd nekikezdtem a mintázásnak.
Az első fázisban egyszer mutattam meg a szobrot Lakatos Pál barátomnak,
aki „friss szemmel” hozzátette észrevételeit, ami sokat segített.
A legjobb kritikusom a feleségem Harmath Ica volt, aki egyben bátorított
is. Majd kisebb részleteket változtattam újabb szakmai tanácsra.
Amikor már elkészült az agyagminta, felhívtam a lektorátust a
zsűriztetésére. Ők nem tudtam azonnal jönni, viszont a nagy
szárazságtól, melegtől az agyag több helyen berepedt, ezért
kénytelen voltam Lakatos Pállal együtt a szobrot kiönteni
gipszből. Végül lejött a lektorátus, elemezgették a szobrot,
s egyedüli kritikájuk az volt, hogy a fej picit kisebbre sikerült.
Öntés előtt a fej külön kész volt viaszból, és akkor
korrigáltam rajta értelem szerűen.
A többi köztéri műve felkérésre, vagy pályázatra
készült?
–Főleg felkérésekről van szó, de többször én
kopogtatok be az ötletemmel az illetékes polgármesteri, vagy
egyházi hivatalhoz. Ha a kérésemre és az ötletemre pozitív választ
kapok, akkor megvalósul a szobor.
Azóta sem találtam olyan mecénásra, amilyen Tempfli püspök
volt
Eddig így mennyi ötletét fogadták el?
–Baján a Szent Lászlót, József Attilát ábrázoló
szobor és a Bellon Gellért-emléktábla ötletét fogadták el.
Országos pályázaton egyetemista koromban nyertem először, ez
a Szent György-szobrom.
A nagyváradi Pázmány Péter-szobor is pályázatra készült?
–Nem, az is egy
ötletből született. Egy kis makettet készítettem, majd
Tempfli József megyéspüspököt felkerestem vele. Ő azonnal
megbízott bennem. Nem ismert engem, de nem volt kételye, azt
mondta: csinálja meg a szobrot, de a saját felelősségére. Tehát,
ha nem tetszik, akkor nem veszik át. Átvették. De előre
kifizette a munka összes fázisát, annyira megbízott bennem. Ez
ritkaság. Azóta sem találtam olyan mecénásra, amilyen Tempfli
püspök volt. Jelenleg a harmadik országos pályázaton
dolgozom, egy 1956-os emlékművön, amit Rákospalotán állítanak
föl.
Ön szerint tehát kár, hogy nincsenek mecénások. Mások
szerint ez azért jó, mert a mecénás megköti a művész kezét,
nem engedi kibontakozni. Ha már pénzt ad, akkor elvárja, hogy
azt tegye, amit mond.
–Tény, hogy bizonyos mértékig megszabták azt, hogy
a művész mit csinálhat, de úgy gondolom, hogy ma már ennek a
beleszólásnak művészi szinten nem szabadna megtörténnie. A köztéri
alkotásoknál viszont meg kell felelni bizonyos elvárásoknak.
Az az álmom, hogy olyan alkotások kerülnek a főterekre, amik
csakis a művészek képzelőerejéből születnek külső
megfelelések nélkül.
Ez valóban álom, mert azért létezik közízlés is.
–Amit nekünk kéne formálnunk, felelősséggel. Azt
is ki kell mondani, hogy olyanok is beleszólnak a munkánkba,
akik nem értenek hozzá, csak azt hiszik. Általában a szakmához
nem értők. Ezért aztán sok pályamű, és emlékműszobor hiúsul
meg. . Ha portrét készítek valakiről, akkor sokan az adott
személyt a fényképhez viszonyítják. Ez művészi szempontból
nem elfogadható, mert nem az a lényege, hogy a fotónak feleljen
meg. Mert a fotó átértelmeződik.
Készített Attila királyról is szobrot, holott róla
nem készült fénykép…
–Rajzok készültek róla, de az nem irányadó. A régi
történelmi figurákat újra kell alkotni a művész saját hite,
elképzelése szerint.
A Szent László –mű esetében eltért a herma-ábrázolástól?
–Akkor a hermát vettem alapul, abból indultam ki. Ma
már biztos, hogy másként mintáznám meg Szent László figuráját,
mint akkor. Az nem is baj, ha a művész saját szobrait később
mindig korrigálná, és mindig másként látja. Ez a normális.
Ha nem így történne, az azt jelenti, a művész megrekedt a
fejlődési folyamatban.
Mennyire ért egyet azzal, hogy a nemzeti művészet főleg
historizáló, míg a szabados művészet polgárpukkasztó?
–Számomra csak a művészet létezik, és nem szoktam
kategorizálni. A művészetet univerzálisnak tartom. Egy jó mű
éppen úgy szól egy afrikai gyereknek, egy kínai üzletembernek,
mint egy magyarnak.
Sosem divatból készítek egy alkotást, hanem meggyőződésből
Mondjuk, szól hozzájuk, de mást mond mind a háromnak.
–Nem feltétlenül. Egy jó műalkotásnak mindig van
gerince, komoly tartalma, ami által sugározza az üzenetet. Ha
ez jól átgondolt és megkomponált, akkor mindenkinek a saját
nyelvén ugyanazt tudja sugallni. Soha nem voltam híve semmilyen
stílusnak, divatnak, izmusnak, bár csináltam performancot,
installációkat, de nem vesztem el a divatos irányzatokban,
hanem továbbléptem. Sosem divatból készítek egy alkotást,
hanem meggyőződésből. S ezt tartom lényegesnek. Szeretek kísérletezni,
mert ha nem kísérletezünk, akkor megrekedünk, és nem élő,
hanem halott művészetről beszélhetünk. Lehet, hogy nagyképűnek
hangzik, de elsősorban saját magamnak akarok megfelelni, és az
már annyira nem izgat, amit a kritika mond.
Ez a meggyőződése vezeti arra, hogy főleg történelmi
személyiségeket mintázzon meg?
–Nézze, ez szavakkal nehezen megmagyarázható; pl.
olvasok valakiről, és kíváncsi vagyok, miként tudnám az
illetőt megjeleníteni. A figurális ábrázolásban pedig a személyiségek
érdekelnek, és az, miként lehet egy személyiséget megmintázni
másként. Tisza Istvánt másként mintázom meg, mint Wass
Albertet, és Mindszentyt is másként, mint Türr Istvánt. Képtelenség
egy bizonyos sablon alapján megmintázni őket, mert az banális
volna. Mindez nem
jelenti azt, hogy teljesen elrugaszkodom a nonfiguratív dolgoktól.
Mindkét megoldás érdekel. A nonfiguratívban pedig nagyon
szeretem a játékos dolgokat; játszom a formákkal, és így
alakítom ki a kisebb-nagyobb kompozíciókat. Számomra a művészet
játékos örömforrás, amikor a játék nagyon is komoly. Oly’
annyira, hogy az alkotás közben megszűnik az idő és egy
teljesen más világba kerülök.
Menjünk vissza az időben. Székelyföldön született.
Ki fedezte fel a képzőművészet iránti vonzalmát?
–Elsősorban a szüleim vették észre, hogy szeretek
rajzolni. Ezt pedig nagypapámtól és édesanyámtól örököltem.
Amióta az eszemet tudom, rajzolok. Először grafikus akartam
lenni, majd ért egy olyan élményt, ami által „megfertőződtem”
a szobrászattal. 12-13 éves lehetettem, mikor szüleimmel elmentünk
Bocskai Vince műtermébe, ahol elbűvöltek a szobrok. Ezt látva
a mester egy marék agyagot adott a kezembe. Ahogy hazaértünk rögtön
megmintáztam a mester portréját kicsiben. Persze naivan és
kezdetlegesen, de annyira karakteresen, hogy mikor édesanyám bejött
a szobámba, felkiáltott: hiszen ez Bocskai Vince!
Gyerekkoromban, a patakokban lévő palát összegyűjtöttem,
amiből hol figuratív, hol nonfiguratív dolgokat készítettem.
Játszottam. Így kezdődött az én pályafutásom. A líceumban
– középiskolában– fémforgácsoló szakra jártam, az
egyetemen a művészeti szakra pedig felvételi volt. Rajzból, művészettörténetből
és mintázásból kellett vizsgázni. A katonaság után Bocskai
Vince segítségével bejártam a művészeti Líceumba, és egy fél
év alatt lemásoltam az összes „római és görög fejet”…
Bocskai Vince és Bodó Levente mesterek pedig korrigáltak. Először
Budapesten a szobrász-restaurátor szakra szerettem volna
bejutni, de nem sikerült anyagi gondok miatt. Hazamentem és a
kolozsvári egyetem nagyváradi műtermeiben felvételiztem, és
akkor felvettek szobrász szakra. Fél év után már ösztöndíjas
lettem, és végig tartottam ezt a színvonalat. A főiskolán
remek tanárom volt Bone Rudolf nagyváradi szobrász, aki nagy
tudású művész, sokat köszönhetek neki.
Első kiállítása még egyetemista korában volt. Ez
csoportos kiállítás volt?
– Hagyomány volt, hogy minden évben rendezünk egy kiállítást.
Ezek többnyire csoportos kiállítások voltak. Sőt olyan kiállításon
is részt vettünk, ahol tanárok és diákok együttesen állítottak
ki.
Bekapcsolódott művészeti klikkbe?
– A szobrász szakon tízen indultunk, de csak heten végeztünk.
Group 4-nek hívták a csoportosulásunkat, melyet három magyar
és egy román srác alkotott. Az egyetem után sajnos feloszlott
ez a csoport.
Medveczky Attila
|
