vissza a főoldalra

 2012.06.22. 

Van pénz

Az EU pénzügyminiszterei döntöttek. A spanyol bankrendszer – azaz a Spanyolországban működő bankok – 100 milliárd euró támogatást kapnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a bankrendszer 1%-os kamattal juthat a gigantikus összeghez, melyet 3 év alatt kell majd visszafizetnie. A pénz forrása elsősorban természetesen Németország. Az a Németország, mely évente nagyságrendileg 100 milliárd euró pozitív külkereskedelmi mérleggel rendelkezik, azaz 100 milliárd euróval nagyobb a külföldről származó bevétele, mint a kiadása.

Ez a hihetetlenül kedvező kamatozású 100 milliárd természetesen nem a spanyol gazdaság vagy a spanyol emberek jólétét hivatott szolgálni, hanem a spanyol bankrendszer konszolidációját, a lényegében teljesen átláthatatlan pénzügyi csatornák feltöltését.

A beérkező pénz néhány hónap alatt lefolyik a pénzügyi rendszer csatornáin, és 2013-ban a spanyol bankrendszer ugyanolyan likviditási problémákkal fog küzdeni, mint most. Természetesen ez senkit sem érdekel, a lényeg a 100 milliárdon van. Ugyanis válságkezelés címén pillanatnyilag nem történik más, minthogy a vezető európai államok pénzéből, elsősorban Németország hihetetlen tartalékaiból magánpénzt gyártanak. Emlékszünk még a magyar bankkonszolidációkra, ahol több százmilliárd forint államadóságnak minősíttetett, cserébe a hazai pénzintézeteket teletömték pénzzel, melynek segítségével sikeresen eladósították a lakosságot. A nyereségből kaptak a pártok, a pártok képviselői, a meghatározó gazdasági szereplők némi aprópénzt, a nagy összegek pedig a pénzügyi rendszer fenntartóihoz vándoroltak.

De térjünk vissza a spanyol 100 milliárdhoz! Hogy az irdatlan összegről képet alkothassunk, a teljes magyar államadósságot és a teljes lakossági adósságállományt ki lehetne fizetni ekkora összegből. Azaz, ha az EU pénzügyminiszterei nem a bankoknak, hanem a magyar államnak juttatnának hasonló feltételű kölcsönt, akkor Magyarországon több ezermilliárd forint szabadulna fel évente, akkor a forint árfolyamát be lehetne állítani a reális mértékre anélkül, hogy a devizahitelesek tömegei utcára kerülnének. Hogy ezt miért nem teszik meg?

Elsősorban azért, mert a vezető nyugat-európai államok azt hiszik, hogy pillanatnyilag nem érdekük az ún. periféria államainak talpra állása. A tévhit elsődleges oka a pénzügyi rendszer sajátosságaiban keresendő. Leegyszerűsítve, arról van szó, hogy a pénzügyi rendszer indokolhatatlanul magas költségeit elsősorban az állam finanszíroz-

za, mégpedig a munkát és a fogyasztást sújtó adókból. Ahhoz, hogy a pénzügyi rendszer ezeket a magas költségeket, beleértve a teljesen átláthatatlan gigantikus hasznokat fenntartsa, a pénzt egyfajta áruként kezeli, melynek szűkösek a forrásai és költségei vannak. A pénzintézetekben visszatartott pénz ugyanakkor jól jön a vezető nyugati államoknak, ugyanis gazdasági fölényüket elsősorban ezzel tudják fenntartani.

A modern gazdasági elképzelések szerint a vállalatok célja, hogy minél alacsonyabb költséggel minél nagyobb bevételeket érjenek el. A költségek csökkentése azt jelenti, hogy a gazdaságot fenntartó vállalatoktól egyre kevesebb pénz áramlik vissza az emberekhez, minek következtében azok egyre kevesebbet költenek, és ha minden vállalat így, azaz a mai gazdasági kánon szerint cselekszik, akkor a vállalatok egyre kisebb bevételre tesznek szert. A 22-es csapdájából a kiutat az új piacok jelentik. Az ún. periféria országai, beleértve hazánkat éppen alkalmasak felmenő piacnak. Ebből a szempontból a pénzen ülő országoknak nem érdekük, hogy e területeken önálló, működő gazdasági rendszerek jöjjenek létre.

Az egész rendszerben van egy bizonyos ellentmondás. A fejlett nyugati országok szempontjából egyrészt szükséges, hogy a periféria országaiban legyen bizonyos gazdasági teljesítőképesség és ennek megfelelően bizonyos vásárlóerő, másrészről nem célszerű, hogy a feltörekvő országokban a gazdaság túl jól működjön, és hogy éppen  a fejlett gazdaságok konkurenciája jöjjön létre, amivel lényegében elvesztik az új piacokat.

Ezért egyfajta húzd meg, ereszd meg politikát alakítottak ki, melynek legfontosabb eszköze a pénzügyi rendszer. A pénzforrás elapasztásával tulajdonképpen bármely gazdaság padlóra küldhető. A pénzügyi rendszer azonban önjáróvá vált, és már nemcsak az új piacoknak, hanem a fejlett államoknak is gondot okoz. Ráadásul a Nyugat nagy államai és a már egy államhoz nem köthető nemzetközi tőkekoncentrációk egy másik technikát is alkalmaznak gazdasági teljesítőképességük fenntartása érdekében. A periféria államaiban olyan gazdasági struktúrát alakítanak ki, hogy a legnagyobb teljesítményű szereplők éppen az ő tulajdonukban lévő gazdasági társaságok legyenek. Ezen felül a pénzintézetek jelentős részét is igyekeznek saját befolyási övezetben tartani.

Az így létrejött érdekegyezés a pénzügyi rendszerrel még akkor is fennáll a nagy nyugati államok szempontjából, ha a rendszer élősködése a saját államuknak is jelentős gondokat okoz.

A periféria államai nem tehetnek mást, minthogy megpróbálnak mégis valamiféle saját struktúrát kialakítani. Természetesen az ellenállás hatalmas, az önálló útkeresés rengeteg érdeket sért. Ha kis távolságtartással szemléljük az elmúlt 20 év történéseit, akkor megállapíthatjuk, hogy a magyar gazdasági, társadalmi rendszerbe olyan mennyiségű biztosíték került, hogy az önálló struktúra ne jöjjön létre, mely szinte lehetetlenné teszi a kilábalást. A biztosítékok – vagy a mi szempontunkból inkább csapdák – legnagyobb részét 2002 és 2010 között helyezték el. A legfontosabb és legnagyobb csapda a lakosság devizában történő eladósítása volt. Az eladósítás alatt regnáló hatalom képviselőit már csak ezért is felelősségre kellene vonni. A második csapda az államadósság növelése. Ebből a kettőből próbál most valahogy kivergődni a kormány. Matolcsy néha ötletszerűnek tűnő intézkedései a kiútkeresés részei. Enélkül esélye sem lehet egy új rendszer kialakításának.

Ugyanakkor tisztán kell látnunk, hogy Magyarország önmagában képtelen változtatni. Ahhoz, hogy érdemi változás álljon be,  a Nyugat államainak kell ráébredniük, hogy ez a rendszer így tovább nem tartható fenn. Vannak erre mutató jelek, de a változáshoz még évekre van szükség, ha egyáltalán bekövetkezik. A nyugat államaiban másképpen, más eszközökkel, de lényegében ugyanaz a harc folyik, mint nálunk. A rendszert konzerválni akaró és a változást sürgető erők egymásnak feszültek. A helyzet még átláthatatlan, még kaotikus. Magyarországon annyival előbbre vagyunk, hogy legalább a kétharmad eldöntötte a változás szükségességét. Most csak kitartásra van szükség, minden nehézségre és csalódásra fittyet hányó kitartásra. Csak akkor van esélyünk a túlélésre, ha képesek vagyunk kivárni.      

Csorja Gergely