vissza a főoldalra

 2012.06.22. 

Akit a képzőművészet vezetett el a teológiához

A KISZ –titkár közölte: ide önt nem vehetjük fel

Komáromi János festő, grafikus 1943-ban született Budapesten. Autodidakta művész. Az érettségit követően 1962-64-ben a Kossuth Nyomdában volt rajzoló. 1964-71: Római Katolikus Hittudományi Akadémia. 1961-65: Ferenczy István Képzőművész Kör, ottani tanárai - Kőfalvy Gyula, Luzsicza Lajos, Balázs József - irányításával sajátította el művészeti ismereteit. 1963-64-ben a Tokaji Művésztelepen, valamint folyamatos önképzéssel fejlesztette szakmai tudását. Munkáira dinamikus vonalvezetés, valamint a szín- és fénykontrasztok fokozott alkalmazása jellemző. Témáit a nagyváros, a Balaton-felvidék, a család, valamint az egyház tanítása alkotják. A Fehér ló-sorozat képein változatos, expresszív tájban bukkan fel a mén. 1972-től számos újságban, folyóiratban jelentek meg redukált eszközöket használó kifejező rajzai. Számos könyvben találkozhatunk illusztrációival.

Mesterei: Kőfalvy Gyula, Luzsicza Lajos, Balázs József.

Egyéni kiállítások: KFKI Klub (1969), Művelődési Ház, Budakeszi (1970), Római Katolikus Hittudományi Akadémia (1971), Budapesti Műszaki Egyetem E Klub, Budapest (1976), Kertészeti Egyetem K Épület, Budapest (1979), Budafoki Filmszínház, Budapest [Perlay Rezsővel] (1980), Erzsébetvárosi Galéria, Budapest [Somogyi Győzővel] (1982), Igen Club Galéria, Budapest (1996), Iskola Galéria, Budakeszi • Adalbertium (1997), Boldog Gizella Kollégium, Piliscsaba (1999). Válogatott csoportos kiállítások: Gyermekrajz kiállítás (JP) (1952), Gyermekrajz kiállítás, Világkiállítás, Párizs (1955), Ferenczy I. Képzőművészeti Kör Kiállításai, Fő utca (1961-65), Budapest Körszálló (1972), Millecentenáriumi kiállítás, Művelődési Ház, Budakeszi (1996), Szent Margit Gimnázium (1998), Magyarok Háza- Márvány terem (2001), Vác- Városi Könyvtár (2003), Solymár Művelődési Ház (2004), Budapest Szt. István Bazilika Altemplom (2007).

1970-től évente szabadtéri kiállítást rendez május első vasárnapján Makkosmárián. Az ideinek a „vezető és kísérő szövege” a következő volt: „Talán soha nem láthattuk tisztábban és tudhattuk nagyobb bizonyossággal, hogy az ember önerejéből nem képes a valódi béke megteremtésére. Sőt még a kigondolásához is kevés. Ugyanakkor egyre bizonyosabb, hogy béke nélkül nem tudunk emberhez méltó életet élni. Ezért szükséges szembesülnünk a valódi alázatból táplálkozó önismerettel. Ami nem a nárcisztikus önmagunkra zárulás végtelenített önelemzéséből születik. Igen, ez az érett és dönteni képes ember közösségben elfoglalt helye és a közösségben, a közösséggel kimondott igenje az Életre. A kozmosszá nemesedett és ajándékként elfogadott teremtett világban felismert helyünk egyben a béke valódi feltétele. Itt és most a képek társaságában, a természet sugallatait is érzékelve egy lehetőség nyílik arra, hogy megfelelő döntéseket követően feltárulkozzon az, ami a köztünk és bennünk lévő Isten Országát megsejteti. Mindez a különböző katarzisok révén közelebb vihet az áhított békéhez.”

 Mindig a harmonikus művészeti metódust követtem

 Festőművész-grafikus, hitoktató, elkötelezett környezetvédő, a Ferences Világi Rend tagja, képzési felelőse, hatgyermekes családapa. Nem kimerítő az összes elvárásnak, feladatnak megfelelni?

 –A felsorolásból kimaradt a tíz unokám. Képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy sosem volt nehéz mindegyik feladatomnak megfelelni. De egyik munkám sem olyan, hogy jó szívvel abba tudnám hagyni. Ezért jól be kell osztani az időmet és arra szentelem a legtöbb időt és energiát, ami az adott pillanatban a legfontosabb.

 Több ideje van a művészetre, hogy felnőttek a gyermekei?

 –Csak kis mértékben, mert nem csak a hitoktatás és a világi rend képzési koordinálása jelent plusz feladatot számomra, hanem az életvédelem; a katolikus egyházon belül alapító tagja vagyok az életvédő fórumnak és a családegyesületnek. Mindemellett a XII. kerületben immár nyolc éve, feleségemmel együtt vezetem a családépítő klubbot. A hónap utolsó hétfőjén tartjuk a foglalkozásokat ,és a család kérdésköre adja a tematikát. Szeretnénk segítséget adni a családban élőknek, a családalapítás előtt állóknak, az aktív gyermek-nevelésben érintett, vagy a gyermekvállalás előtt álló szülőknek. Az adott előadás után kerekasztal-beszélgetésre kerül sor, és a személyes élményeink megosztására.

 Ilyen foglalkozások vannak pszichológusoknál is. Miben különböznek az egyházi foglalkozások, azon túl, hogy ingyenesek?

 – Nagyon lényeges, hogy a Családépítő Klub nem egyházi foglalkozás, bár valóban ingyenes. Az Önkormányzat Kulturális Szalonja a helyszín, és bárki bejöhet oda.  Fontos, hogy mi nem ellenszolgáltatásért hallgatjuk meg a másik embert.  Valóban segíteni szeretnénk. Feleségemmel együtt anno felajánlottuk a hegyvidéki lakosoknak segítségünket, több témát vetettünk föl, többek közt a család kérdéskörét is. Polgármester úr az utóbbira bólintott rá, hiszen a család intézményét nagyon sokan támadják.

 Ez a téma megjelenik a művészetében is?

 –Természetesen. Sőt a képzőművészet nem csak a teológiához, hanem a családépítéshez is elvezetett. Én mindig a harmonikus művészeti metódust követtem, és innen is tudom, hogy nem elég, ha a társadalom szélesebb rétegeiben találjuk meg a helyünket, hanem fontos a családban, a szűk közösségben is a harmónia. E nélkül csak egymás mellett élünk, és nem egymással. Sőt, először a családban kell harmóniát teremteni ahhoz, hogy a társadalom egészséges legyen.  

Álfeladatokba menekülünk, össze-vissza maszatolunk a vásznon

 A művészet által is lehet lelket, kedélybetegséget gyógyítani?

 –Számomra a művészet olyan emberi tevékenység, ami valóban gyógyít, és nem „mellébeszél.” Ha valaki harmonikus módon alkot, és szellemi tartalmat fejez ki a művével, akkor a művet alaposan megtekintő ember lelkileg meggyógyulhat. A betegség tulajdonképpen nem más, mint a harmónia felbomlása. A művészet, amely harmóniát sugároz, közvetve gyógyít. Azt nem mondom, hogy csak a képzőművészet képes gyógyításra. Egy jó írás elolvasása után is feltöltődhetünk lelkileg. A művészet ezért az egyik olyan tevékenység, ami nélkül nem tudunk élni. A művészi tevékenység öröme sem hiányozhat az életünkből, hiszen a művészet éppen az a terület, ahol nemcsak szellemi, de lelki örömökhöz is juthatunk. Sokan azt mondják, hogy a művészet haldoklik – ez abból következik, hogy Istennek hátat fordítva nem tudjuk, mit is kell tennünk, mit kell alkotnunk. Álfeladatokba menekülünk, össze-vissza maszatolunk a vásznon, dísztárgyakat hozunk létre, de az egésznek nincs semmi célja.

 A nonfiguratív művészek és a túlzottan absztrahálók viszont a mai egyházi festészetet giccsesnek mondják.

 –És nem mindig ok nélkül, mert olyan módon nyúlnak dilettánsok vallási témákhoz, mintha egy kifestőkönyv lenne a kezükben. Pusztán ábrázolni akarják azt, ami olvasmányuk, vagy élményük révén éri őket. Ez viszont nem művészet. A művészet akkor kezdődik, mikor az alkotó átéli az Istennel való találkozást, s akkor tud folytatódni, ha a közösség által érthető szimbólumokban fogalmazódik meg ez az egyetemes létélmény. Vagyis, ha a másik emberben is elindul a befogadó-alkotó folyamat.

 Viszont olyan festők is vannak, akik remekül tudják a reneszánsz mestereket utánozni, de semmi újat nem tesznek a műhöz.

 –Ők kétségtelenül formai bravúrt sajátítanak el. Ahogy egy jó asztalos képes remek biedermeyer bútorokat készíteni, úgy a plagizátor is ismeri a festészet technikáját. Tehát jó mesteremberről van szó, ám ennek nagyon kevés köze van a művészethez. Nem átélt anyagot ad át az illető, hanem bizonyos képi világot újra meg újra reprodukál. A művészetben viszont a művész a maga átélt világát próbálja meg továbbadni, úgy, hogy értelmezi a körülötte lévő miliőt. Én a szépséget, mint isteni attribútumot akarom bemutatni. Világunkat a teremtésben ajándékként kaptuk meg, és nem nyersanyagként, amit el kell rabolnunk. Isten mindenhatóságával, bölcsességével és jóságával szüntelenül működik a teremtésben. Rendezi a világ folyását, a népek sorsát és minden egyes ember életét. Azt szeretné, ha élveznénk ezt az ajándékot, de azt is szeretné, ha gondosan bánnánk vele. Ha erre az ajándékra rámutatunk, ha ezt az ajándékot felmutatjuk, akkor beszélhetünk művészetről. A művész bemutatja: „jó nekem itt lenni”. Szinte az epiphania, az Úr megjelenésének állapota jön el ilyenkor. A képi nyelvrendszer egyébként sokszor segített abban, hogy eligazodjam a  filozófiai  útvesztőkben.

 Szabadság-eszméktől hangos a világ, mégis oly kevés az igazán szabad ember

 Azt is mondják, az egyházi művészek csak a szépet mutatják be, és a társadalmi problémákra nem irányítják rá a figyelmet.

 –Aki megnézi munkáimat, azt az eddig alkotott kb. 1000 képet, nem mondhatja, hogy egyházi festő vagyok. Tematikusan nagyon kevés egyházi művet hoztam létre, viszont minden képem egyházi ihletettségben fogant. A „Mélységből kiáltok” c. festmény alapja valóban egy konkrét templomi élmény, de azzal az egzisztenciális töltettel, hogy számomra nem az a döntő, hogy milyen a templom és benne a figura elhelyezkedése. A társadalmi problémákat pedig nem hogy kerülöm, hanem igyekszem megjeleníteni. Az életvédelem kapcsán pl. több képemen megjelenik a várandós édesanya. Az élet tisztelete bennem azt a gondolatot is ráviteti a vászonra, hogy ne a szabadság különböző hamis képzeteivel legyünk elfoglalva, hanem a valódi szabadságot próbáljuk meg bemutatni. A valódi szabadság pedig az élet szolgálata. A szülő nő sokkal többet tud – meggyőződésem szerint – a szabadságról, mint mi férfiak, akik hajlamosak vagyunk „metafizikai mezőkön” barangolni. Vélekedéseink viszont nem a szabadság irányába vezetnek minket, hanem egy szűk ketrecbe zárnak be bennünket. Az ember egyik legfurcsább tulajdonsága a szabad akarat. Szabadság-eszméktől hangos a világ, mégis oly kevés az igazán szabad ember. Sokak tudatában összekeveredik a szabadság és a szabadosság. Ha túlzottan evilági értékeknek kötelezzük el magunkat, akkor nem vagyunk szabadok. Ezt követi az a fázis, hogy a szabadság hiánya lázadást szül mindenféle normális elkötelezettség ellen, s ezután már mindent önkényesen értelmez az ember. Azok a fiatalok, akik eleve ilyen önkényes világba születnek bele, nem is tudnak különbséget tenni szabadság és szabadosság között, pedig a szabadság nagy érték, a szabadosság súlyos hiány. Beszélni kellene a szabadság kényelmetlenebb oldaláról is, arról, hogy szabadon elkötelezzük magunkat a szabadság forrásának, Istennek. E nélkül nem működik a szabad akarat. Csak nyűglődünk, és forgunk önmagunk körül. Jézus megváltott bennünket, ezt úgy is mondhatjuk, hogy felszabadított a hiteles Isten- és emberszeretetre. A szabadság nem cél, hanem eszköz, amit jól kell használnunk.

 Előfordul, hogy valaki, aki ismeri az ön vélekedését a társadalmi kérdésekről, megbízza egy festmény elkészítésével?

 –Nagyon ritkán kapok megrendelést; nem hiszem, hogy meghaladná a húszat azon képeim száma, mely külső megkeresésre készült. Az már sokkal többször fordult elő, hogy kiállítás alkalmából megvásárolták képeimet. Azt szeretem, mikor én határozom meg azt, hogy milyen anyagot vigyek a kiállításra, tehát nem kérek külső szakértőt. Nem tudom jobban megfogalmazni szavakkal: egy életérzés köré próbálom felsorakoztatni a régit és az újat.

 Ha már kiállításról van szó, kérem beszéljen a makkosmáriai szabadtéri tárlatokról.

 –Idén a 44. kiállítást tartottuk május, végén, gyereknap alkalmából az egyik barátom telkén.

 Rendőrségi helikopterről fényképezték azokat, akik elmentek a megnyitóra

 Miért pont gyereknapkor?

 –Azt mondta a barátom, „gyere ki hozzánk egy hétig, itt festhetsz, ez lesz a műtermed, ahová bárkit meghívhatsz.” Így minden évben kiállítást rendeztem a gyereknapon, amit még a kommunisták sem töröltek el. Igaz ugyan, hogy a kezdet kezdetén körbefogták a telket, sőt a’80-as évek végén még rendőrségi helikopterről fényképezték azokat, akik elmentek a megnyitóra. A belügy azért figyelte ezt a rendezvényt, mert kb. 500 ember vett részt rajta, köztük jól ismert értelmiségiek. Ők nem csupán azért jöttek el, hogy megnézzék a képeket, vagy meghallgassák Hamvas, vagy Pilinszky-válogatásainkat, hanem a művek kapcsán beszélgettünk társadalmi és kulturális kérdésekről. Közben volt bábszínház a gyerekeknek és zenéltünk is. Olyan kultúrát közvetítettünk mi akkor, ami a szó eredeti értelmében megműveli a környező világot, azt, amiben élni lehet. A világban így lehet otthon lenni. Előfordultak a kiállításon érdekes esetek. Történt, hogy egy úrral hosszan beszélgettem a képek kapcsán vallásos, világnézeti kérdésekről, később derült ki, hogy a belügy egyik ezredese volt. A rendőrségen is kihallgattak. Megkérdezték, miből élek, s mikor közöltem, hogy újságkihordó vagyok, dühösen kiebrudaltak.

 Már nős volt akkor?

 –Igen, családos férfi voltam, és már több gyermekem várt otthon. Teológiát hallgattam, és az akadémiai évek alatt újságkihordásból tartottam fenn magamat. Ezt annyira jól csináltam, hogy a Magyar Posta kiváló dolgozója lettem. Közben gyakorlati szociológiai tanulmányt végeztem, hiszen az újságkihordókkal szóba álltak az emberek. Ismertem a szegény , a lumpen réteget, de az akadémikust is. Többen vártak, mert tudták, itt van egy ember, az újságkihordó, aki meghallgatja őket, és elbeszélget velük.

 És mikor kezdett el komolyan foglalkozni a képzőművészettel?  

–Már kicsi gyerekkorom óta rajzoltam. Tíz testvérem van, és édesapám, mint pártonkívüli nem keresett sokat. Mivel is foglalkozzon a kisgyerek, hogy ne unatkozzon? Rajzoljon. Általános iskolában már egy kiváló rajztanárnő foglalkozott velem, ő még kiállításokra is eljutatta a képeimet. A japán és párizsi világkiállításokról még díjakat is hoztam. Felső tagozatban már úgy gondoltam, hogy rajzolás és festés nélkül felesleges élni. Gimnáziumban a tanulmányaimat hanyagoltam, szinte a képzőművészet kötötte le minden időmet. Ezért is gondoltam arra, hogy a Képzőművészeti Főiskolán tanulok tovább…Elmentem felvételizni, viszont a vallásos meggyőződésem miatt, és azért, mert  sok egyházi mozgalom tagja voltam ,elutasítottak. Az akkori világi mozgalmak viszont kimaradtak az életemből. A felvételin  a gyakorlati feladatokat megoldottam, de a KISZ-titkár közölte velem, hogy ide önt nem vehetjük föl. Ők jobban tudták azt, hogy milyen mozgalmakban vettem részt, mint jómagam. Mégis nyolcszor megpróbálkoztam a felvételivel, de nem naivitásból. Volt időszak, mikor követtek is engem mindenhova. Ennek oka lehetett, hogy jelen voltam a Regnum és a Bokor katolikus közösségben.

 Voltak besúgók is ezekben a csoportokban?

 –Ez szinte bizonyos, bár nem vagyok kíváncsi a kartonomra.

 Nem vették fel a főiskolára, de festett tovább rendületlenül. Kik voltak a példaképei, és melyik stílust kedvelte a legjobban?

 –Nagyon közel állt hozzám a szürrealizmus, és az élő nagy mesterek közül is többektől tanultam. Amikor rajzszakkörbe jártam, Luzsicza Lajos volt a mesterem, aki bár nem volt híres művész, mégis meghatározó volt életemben. Amilyen módon és alázattal vezetett engem a művészet irányába, az példaértékű. Példaképemnek tekintem Duray Miklóst, és Zilahy Lajost is, akivel a Tokaji Művésztelepen találkoztam. A formától sosem akartam elszakadni. Számomra a nonfiguráció nem elfogadhatatlan, ám azt gondolom, azzal kevéssé lehet egzakt, mások számára is érthető módon kifejezni magunkat. Ezért én mindenféleképpen átlelkesített formákat viszek vászonra, de semmiképpen nem mondom magamat naturalistának.

 Egy megfigyelt ember számára rendeztek kiállításokat?

 –Érdekes, sok megkeresés érkezett, de csakis olyanoktól, akik személyesen ismerték meg a képeimet. Sosem úgy tekintettem a képzőművészetre, mint megélhetési forrásra. Ezért csak akkor festettem és rajzoltam, mikor megvolt a belső inspiráció. Az kevésbé érdekelt, hogy sikerül-e a képeket rögvest kiállítanom. S amikor felhívott az egyik barátom azzal, hogy elhoznám-e pl. a kultúrházba a képeimet, rögvest igent mondtam, mert nem magamnak készítem a festményeket. Sosem küzdöttem azért, hogy hírneves legyek, és hogy kiállíthassak. Erre elfoglaltságaim miatt nincs is idő.

 Voltak állandó kritikusai?

 –Felkértem művészettörténészeket arra, hogy mondjanak kritikát képeimről, de az engem sosem motivált, hogy valaki jókat írjon, mondjon egy adott kiállításról. Meghallgattam én a hozzá nem értők észrevételeit is, hátha azokból is tanulhatok.

 Elkötelezett környezetvédőnek is mondják. A környezetvédelem is megjelenik a vásznon?

 –Nem úgy vagyok környezetvédő, mint a harcos zöld-aktivisták. Számomra inkább a metafizikai szempontok a meghatározók. Már kifejtettem, hogy a világot Isten ajándékaként kezelem, és ezért azt óvni kell.

 Ha némely plakátra, filmre gondolunk, vizuális környezetszennyezésről beszélhetünk.

 –Bizony, és erről a témáról sokat beszélek jegyesoktatás, hitoktatás alkalmából. A felnőtteknek pedig elmondom, hogy a mi felelősségünk is az, hogy ilyen szenny zúdul az ifjúságra. Képmutatás az, hogy ezután a felnőttek szidják a fiatalokat. A fiatalok szabadidejének nagy részét a televíziózás, az internetezés tölti ki, az ott látottak meghatározzák életmódjukat és kommunikációs kultúrájukat, hatással vannak kapcsolati mintájukra, befolyásolják értékrendjüket és gondolkodásmódjukat. A televízió anélkül befolyásolja a fiatalokat, hogy ők tudatában lennének a rájuk gyakorolt elementáris hatásnak. Ezek a médiafelületek sokszor eltakarják az értéket, nem engedik látni a teremtett világ gyönyörűségét.

 Arra nem kérték még föl, hogy hittankönyvekhez illusztrációkat készítsen?

 –Felkeresett egy lelkész barátom azzal, hogy elérkezett az idő egy igazi képes Biblia készítésére. Elkészítettem a próbarajzokat, de végül nem volt pénze az adott kiadónak.

 Mi, vagy ki határozza meg, hogy olajjal, tussal fest, vagy akvarell készüljön?

 –Nagyon jó a kérdés, mert ezt a téma is meghatározza, de sosem közvetlenül. Ahogy egy író érzi, hogy ki kell írnia valamit magából, úgy bennem is sokszor felvetődött az, hogy egy témát, annak látásmódját felszínre hozzam. Először a szénrajzzal próbálkozom, majd, ha tovább feszít a téma, akkor jön az olajtechnika, mert az olajfestéket könnyű javítani. A Körmenet c. festményemet tíz évig festettem, s míg az ötödik kép elkészült belőle – az olajtechnika rétegfestéses – azt mondtam: ez még mindig nincs kész. De a képet befejeztem. Azóta nem nyúltam hozzá, pedig most is látom, hogy van javítanivaló. Nagyon szeretek akvarellezni – azt mondják, tudok is. Ez egy olyan technika, ami nem tűri a közbevetett gondolkodásokat, hanem egy megérett belső világnak kell azonnal megjelennie.

 Mekkora ma egy művész felelőssége?

 –Hatalmas. Ezt nagyon jól tudta Boldog II. János Pál is, ezért fordult 1999-ben levélben a művészekhez. A művész alkotás közben önmagát fejezi ki, amennyiben műve saját létének személyének és létmódjának sajátos tükröződése. Ebből idézek: „A történelem számtalan példát szolgáltat erre. Amikor ugyanis a művész létrehoz egy mesterművet, nemcsak alkotását hozza létre, hanem művével leleplezi saját személyiségét is. Saját lelki fejlődésének talál új dimenziót és sajátos kifejezési formát. Alkotása által szól másokhoz és kommunikál velük. Amennyiben valóban értékes és szép alkotásokat hoznak létre, nemcsak saját népük és az egész emberiség műveltségét gyarapítják, hanem kiemelkedő szolgálatot tesznek a közjónak is.” Meg vagyok róla győződve, hogy mikor a művészek eszme nélkül alkotnak, mázolnak, az óriási felelőtlenség.

Medveczky Attila