|
 2012.06.22.
A szárba szökkenés reménye
Szabolcs Péter kiállítása a keszthelyi Balatoni Múzeumban
Egy életpálya tükörképe
a hetven éves Szabolcs Péter kiállítása. Kell-e hangsúlyozni,
hogy a szobrászművész mennyire kötődik, zalaegerszegi lévén,
a zalai dombsághoz, Göcsejhez. Lehet, de nem föltétlen szükséges.
Mert a helyi szín, a pannon derű – egy pillantás a hegy szőlőire,
a másik a Balaton víztükrére – ugyan meghatározza a művész
alkotókedvét, de látóköre egyetemes. Jóllehet a
dimbes-dombos földsávok eme térséghez ragasztják, ahol az élet:
a szeretet, az ölelés, a szenvedés, az Isten ekéjével megvágott
föld virágzása és az ember küszködése ugyanolyan élményt
kínál, mint a mások számára másképp kedves, meghatározó táj-egységek,
ám az innen való elemelkedés – mítoszi, biblia tartalmakkal
– már jelzi: a couleur locale csak indítólökés.
Az
életmű keretei tágabbak. Magukban foglalják – nem kis érzelmi
intenzitással – élet és halál, fiatalság és öregség, történelem
és személyes sors, szent és profán egységét. Több mint félszáz
plasztika – bronz és kerámia-szobor, relief, érem –
hivatott megmutatni, hogy a technikai virtuozitás (patinázás,
festés, lemezhajlítás, különféle anyagok – bronz, fa,
porcelán, csont – kombinációja) csak alapja, fontos alapja a
szobrászi kiteljesedésnek. A szoborban lévő lélek megmutatása
mélyebben van. A palást rejtette, sokszor ellentéteivel izgató
tartalomban (Ég és Föld szerelme – 1987, bronz, fa; Élet és
Halál – 2012, bronz, fa, műanyag).
 Szabolcs
Péter a rideg anyagot, szinte függetlenül a témától, a saját
képére formálja. Önportréján (2006, terakotta) kívül számtalan
bújócska rejti, teremtett hőseivel azonosulva, a személyiséget.
Mintha ő emelné magasba a megszületett gyermeket (Férfiöröm
– 2006), mintha az ő véghetlen fájdalmát, személyes tragédiáját
visszhangozná a Letört ág (1992) férfialakja, mintha az ő
keserédes vidámságát közvetítené a cirkuszi, ugyanakkor
szerzetesi álarc mögött magát biztonságban érző muzsikus (Öreg
trombitás – 2011). S alighanem a golgotai szenvedés végpontjaként
– Krisztus-arccal – ő fekszik a megváltó Anya ölében (Pieta
– 1993). Az én-szeretet modelljeként, többszörösen megfájva
a világ megannyi drámáját, úgy nyílik meg, hogy ebben a
gesztusában nemcsak az önmutogató szándékot ünnepelhetjük,
hanem a bronz-hősbe emberi lelket lehelő azonosulás teremtő szándékát
is.
Ez
a teremtő szándék, szakrális köröket érintve, sokat idéz a
Bibliából – Júdás
csókja (1990, bronz); Tékozló fiú (2006, bronz); Göcseji
kereszt (1975, bronz, fa); A jó pásztor
(2005, bronz); Sárkányölő Szent György (1998, bronz);
Krisztus (bronz, fa); Utolsó vacsora (1993, bronz, márvány)
–, kimeríthetetlen kútja a mítosz (Élet és halál; Tiszta
forrásból – 1981, bronz; Diána
– 1980, bronz dombormű), s a népélethez-néprajzhoz
(Menyecske – 1990, mázas kerámia; Öregség – 1974, bronz,
fa) éppúgy kötődik, mint a pop art-tal is némileg rokon harsány
kifejezésmódhoz (Iskolás fiú – festett gipsz; Áldott állapot
– 2006, mázas kerámia).
És
akkor a szentté avatott hősökről – az 1987-es Petőfi Sándor
a Herszonban fölállított köztéri szobor gipszmintája –, és
a valódi szentekről se feledkezzünk meg (Mária, a magyarok
nagyasszonya – 2001; Szent László – 2000; Szent Ferenc –
2006; mindhárom gipszváltozat sejteti a köztérre – hazánkba
és Ausztriába – tervezett szobor kvalitásait). Bronz szárnyasoltára
(Erdélyért – 1998) nem más, mint a kisebbséggel való mély
sorsközösség-vállalás szimbóluma. Fókuszban a sárkányt
megölő Szent Györggyel – a középrész figurát erősítő
felirata: „Isten segedelmével Erdélyért, a magyarok dicsőségére”
–, a két oldalsó szárnyon a fiait vérével tápláló pelikánnal,
és Máriával, védőszentünkkel. (Ilyes jellegű kompozíciói,
a művészet jelképvilágát megidéző domborművei ugyancsak érdekesek.)
Szabolcs
Pétert – anyagtól függetlenül – a tömbélmény éppolyan
izgató elevenséggel ragadja magával – ennek remek példájaként
hadd említsem a ragyogó Torzót (1975, fa) és a kereszt formában
egymásnak feszülő nagyméretű Repülő szerelmeseket (2005,
bronz) –, mint a lemezhajlítással a redők révén plasztikai
hatást keltő fényjáték (Angyal földgömbbel – 2010; Holdbéli
csónakos; Karnevál – 2009). Biblikus megrendültsége és különleges
szenvedésélménye – ez utóbbi karakteresen látszik a szintén
önportrét ábrázoló Férfi madonnán (1970, bronz relief) –,
ritkán teszi lehetővé, hogy játsszék. Ám amikor kedvre derül,
ragyogónál ragyogóbb kisplasztikái olyan életörömön-bölcsességen
átszűrt élményt mutatnak, hogy a szerelemre kinyíló női
test megdicsőül. Egy csoportba helyezett hét bronzszobra – középpontban
a Szerelem I. – II. (2010) állva szeretkező párjával és az
önmagát kacéran fölkínáló Széken ülővel (2010) –
mindennél jobban mutatja személyiségének érdeklődési körét,
nemkülönben érzékiségének humorral teli forrását.
Az
életmű-tárlaton meglepődéssel tapasztaltam – noha a művészről
négy évtizeddel ezelőtt épp egyik pesti kiállítás alkalmából
már írtam –, hogy a sokirányú, műveltségtárnákat
nyitogató szellem mily konzekvens önmagához. Az anyagalakítás
megannyi módozata akarva-akaratlan műfaji változatosságot szül.
S A Szabolcs Péter-i gondolati
egység (egységre való törekvés) mégis lefegyverző. Látszólag
bármennyire is távol áll egymástól a Göcseji kereszt és az
Öreg emberpár (1980, bronz, fa) – e két korai remek munka –
a Menyecske diszkrét test- és ruha-ornamentikájától, illetve
a pop art mellett valaminő ősi (afrikai?) teremtéshimnuszt is
sugárzó Áldott állapot asszonyfigurájától, a formázó kéz
„embermértana” ugyanaz: a mitológiai időből kilépve követni
a földi lét hétköznapi embereinek mennyét és poklát, örömét
és szenvedését. A köztérre szánt, jobbára nagyméretű
szobor funkciója természetesen más, mint a kisplasztikáké. És
a könnyű kézzel sikló vonalas rajzok – eme sok évtizedes pálya
etűdjei – is különböznek az egy testből fakadó férfi s nő
virágzásától (Tánc – 2005, mázas kerámia), de mindben ott
a lüktető élet, a sarjadás, a szárba szökkenés reménye. Jézus
– az éhezés: parancs! – megsokasította a halat, s a nem a
hagyományos jelenetábrázolást követő Utolsó vacsorán ott
az önmagát szétosztani igyekvő szobrászművész (újabb önportré)
iszonytató magánya. A keszthelyi tárlat eme pokolra szállás
eredménye.
Szakolczay Lajos
|
