vissza a főoldalra

 2012.06.29. 

In memoriam Soós Kálmán
„Így maradok meg hírvivőnek…”

Június 14-én lett volna 50 éves dr. Soós Kálmán történész, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola egy éve elhunyt rektora. Emléke előtt egy tanulmánykötettel tisztelgett a főiskola Történelem és Társadalomtudományi Tanszéke, valamint az általa alapított Lehoczky Tivadar Intézet. A kötetet bemutató rendezvényen, a Rákóczi-főiskola Apáczai Csere János Könyvtárának olvasótermében egykori pályatársai, barátai és tanítványai emlékeztek a nagy felkészültségű történészre, a kárpátaljai magyar közélet kimagasló alakjára. A könyvbemutatón jelen volt az elhunyt rektor özvegye és két gyermeke, Bacskai József ungvári és Tóth István beregszászi magyar főkonzulok és számos pályatárs, a kárpátaljai magyar közélet ismert képviselői.

Dr. Bocskor Andrea történész, a Lehoczky Tivadar Intézet vezetője a könyvbemutató moderátora elmondta, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola első rektorának munkássága, elvei, illetve személyisége nagymértékben befolyásolta az intézmény fejlődését és életét, ezért tartották fontosnak, hogy egy tanulmánykötettel is emlékezzenek rá.

Az egyperces néma emlékezést követően dr. Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnöke a következőképpen kezdte az elveihez minden körülmények között hű Soós Kálmánt méltató beszédét: „Közülünk eltávozott, de én biztos vagyok benne, hogy most is itt van. Itt van és hosszú ideig, azt hiszem, az intézményünk fennállásának végéig jelen lesz ő és az a szellemiség, amit képviselt.”

Pályatársa, dr. Brenzovics László történész, a KMKSZ alelnöke elmondta – Az eszenyi kastélydomb és annak legendája keltette fel egykor Soós Kálmán történelem iránti érdeklődését, emiatt választotta az ungvári egyetem történelem szakát, amely a Szovjetunió idején egyfajta presztízsszaknak, elitképzőnek számított. Ő viszont történész szeretett volna lenni, és ebben az egyetemen Váradi-Sternberg János professzortól kapta a legtöbb segítséget, akinek a személyisége és kutatási módszerei rendkívül nagy hatással voltak Kálmánra. Az Ungvári Állami Egyetemen akkortájt a történeti kutatások legfontosabb értékmérője az volt, hogy megfelelt-e a marxizmus-leninizmus követelményeinek, ebben a tanárok rendkívül szigorúak voltak mind a témaválasztásnál, mind pedig a téma feldolgozásánál. Mindezek ellenére egyetemi évei alatt ő a református egyház történetét kutatta, ebből írta a szakdolgozatát is Váradi-Sternberg Jánosnál. A Szovjetunióban a magyar történelem kutatásának központja Moszkvában volt, ott működött az akadémia Balkanisztikai Intézete, amelynek egyik részlege foglalkozott magyar történelemmel. Kálmán minden akadályt és nehézséget leküzdve nyert felvételt az ottani aspiranturára, ahol ottani mentora, Susarin professzor vezetésével foglalkozott a Wesselényi-összeesküvéssel, abból írta kandidátusi disszertációját. A tudomány mellett számára mindig rendkívül fontos volt szülőföldje, Kárpátalja és a szülőfaluja, Szalóka, emiatt nem vonzotta a fővárosi karrier. Visszatért Kárpátaljára, ahol a gorbacsovi peresztrojka idején a magyar és a szovjet kormány által létrehozott Hungarológiai Intézet igazgatóhelyettesi állását kapta meg, amely intézménynek az lett volna a célja, hogy a Szovjetunióban az ungvári egyetemen magyarságkutatással foglalkozó kutatásokat fogja össze és koordinálja. Kálmán végezte a munka dandárját mind az intézetnek átadott épület felújítása, mind a tudományos munka megszervezése terén. Azonban hamar falakba ütközött, nem volt érdekelt abban sem az egyetem vezetése, sem az oda bekerült munkatársak egy jelentős része, hogy ott komoly tudományos munka folyjon. Kálmán olvasta valahol, hogy a Szovjetunióban is meg lehet változtatni a faluneveket, majd beadványokkal fordult a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsához. Neki köszönhetően kapta vissza történelmi nevét a legtöbb kárpátaljai magyar falu. De a hatalom megpróbált ebbe is beleavatkozni, létrehoztak egy bizottságot, melynek vezetője a Hungarológiai Intézet igazgatója, Lizanec Péter professzor lett, a bizottság tevékenységének köszönhetően a folyamat megszakadt, és többek között Tiszaújlak minden erőfeszítés ellenére Vilok, Bátyú Batyevo maradt máig. Kálmán mint történész és magyar ember kiállt a történeti igazság és a magyarság igazsága mellett, emiatt egyre élesebb konfliktusba került az Ungvári Hungarológiai Intézet vezetésével, majd távozott onnan. Egy év után kapcsolódott be a kárpátaljai magyar főiskola létrehozására irányuló munkába, amely küzdelem egyik központi alakjává vált. Egészen haláláig rendkívül leterhelték a főiskolával kapcsolatos problémák, és mellette a közéleti tevékenysége, hisz a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke volt, később járási képviselő, mindezek elvonták történészi tevékenységétől, viszont fontos tudományos műhelyeket hozott létre az általa vezetett főiskolán. Kiemelten foglalkozott azokkal a tehetséges tanítványokkal, akikből később tanárok és tudósok lettek. Sajnos igaz, hogy Soós Kálmán tudományos életműve torzóban maradt, akárcsak az élete, műveinek száma nem jelentős, azonban így is nagyon sokat tanulhatunk belőlük. Először is az igazi történészi hozzáállást, hogy csak tiszta forrásból lehet építkezni, mindennek a végére kell járni, valamint, hogy kellő alaposságra van szükség a legkisebb kérdésben is. A kutatást ő már nem folytathatja, de a kötet is bizonyítja, hogy egykori tanítványai között vannak követői. – hangsúlyozta Brenzovics László.

Dr. Csatáry György történész, a Történelem és Társadalomtudományi Tanszék vezetője személyes és szakmai élményeiről beszélve Soós Kálmánnal kapcsolatban elmondta: „Kutatói jellem volt. Nem törekedett különösebb babérokra, csak a szakma becsületét szerette volna menteni elsősorban a történethamisítással szemben. Ő volt Kárpátalján az egyetlen történész, aki szakszerűen Veszélyes történelemórák címmel elkezdte vidékünk történetének revízióját. Rámutatott a hiányosságokra, és főként a csúsztatásokra, hamisításokra…”

A bemutatót megtisztelte jelenlétével prof. dr. Jánosi Zoltán, a Nyíregyházi Főiskola rektora is, aki elmondta, hogy dr. Soós Kálmán alig fél évszázados élete egészében tökéletes és teljes volt, amire a könyvbemutató is bizonyíték.

Az „Így maradok meg hírvivőnek...” című tanulmánykötetet Szamborovszkyné dr. Nagy Ibolya történész, a Rákóczi-főiskola Apáczai Csere János Könyvtárának igazgatója, a tanulmánykötet szerkesztője mutatta be a jelenlévőknek. A dr. Soós Kálmán emléke előtt tisztelgő tanulmánykötetet rendhagyónak nevezte, mert a rektor halála előtt három hónappal írt tanulmányát is tartalmazza. Elmondta továbbá, hogy a kötet nemcsak a szakmának készült, szélesebb kör érdeklődésére is számot tarthat. Egy forrásközlést és tizenhat tanulmányt tartalmaz, amelyből három kivételével mind szűkebb pátriánk múltjával foglalkozik.

„A most bemutatott tanulmánykötet is azt mutatja, hogy igenis jó eszméket hintett el a rektor úr, hiszen az, hogy ilyen szerteágazó témákban jelennek meg alapkutatásokra épülő tanulmányok az ő tanítványainak tollából, önmagáért beszél. Kétségkívül óriási szolgálatot tett a kárpátaljai magyar tudományosságnak, a történészszakmának becsületet teremtett, és a munkát, amit elkezdett, tanítványai folytatják, és folytatni is fogják”– fűzte hozzá végezetül Tóth István beregszászi magyar főkonzul.

A könyvbemutatót követő fogadáson Bacskai József ungvári magyar főkonzul mondott pohárköszöntőt egy Soós Kálmántól hallott mondatot idézve: „Számomra a világ közepe Szalókán van.” Mindannyiunk számára ott van a világ közepe, ahol a szülőföldünk van – fűzte hozzá a diplomata, és azt javasolta a jelenlévő történészeknek, hogy Soós Kálmán emlékhelye legyen szülőfalujában, Szalókán, ahol sírja domborul. Ott évenként találkozzanak barátai, kollégái, vagy ha nincs rá módjuk, akkor csak gondoljanak arra a helyre.

 Badó Zsolt

(Forrás: karpataljalap.net)