vissza a főoldalra

 2012.06.29. 

Akinek letiltották a kommunisták a festményeit

Ellehetetlenítették azokat, akik nem szélhámoskodtak a művészeti életben

Mester István festőművész 1945-ben született Túrkevén. Rajzolási, festési szenvedélye korán jelentkezett, ajándékba vett műtermi festőállványát kilencéves korában kapta. Gyermekkorát, általános iskolai éveit (1953-1961) az ország nyugati határszélén, Kőszegen élte. A patinás kisváros ebben az időszakban – földrajzi helyzeténél, történelmi múltjánál és kulturális életénél fogva – paradox státuszt képviselt. A „vasfüggöny” közeli, tárgyi valósága, valamint a határsáv elszigetelt és diszkrimináló szigora miatt az ifjú Mesterben korán rögzültek a paradox helyzetek, s azok kiértékelései, így ez az időszak lett a művész egyik alapvető élményforrása. Festészetének másik meghatározó háttere a fiatalkorát és művészi próbálkozásait, érvényesülési kísérleteit végigkísérő frusztrációs élmények sorozata, illetve ki-kiújuló tüdőbetegsége, melyek ismétlődően beárnyékolták személyes életét. Ezek a megpróbáltatások viszont egyre inkább inspiratív szerepet kaptak az alkotó munkában. Mester István dacolva a körülményekkel ,éveken át kitartóan képezte magát a különböző képzőművészeti szakkörökben, elvégezte a kirakatrendezői és dekoratőri szakiskolát, és szabadidejének minden percét a festészetnek szentelte. 1968-ban készült el első önálló kompozíciója, a „Taigetosz” c. festménye. A bizonyítási vágy fűtötte munkatempó dacára a sajátosan aprólékos gonddal és kimunkált technikával készült, nagyméretű olajfestmények évenként születtek, így azok témája és címe egy részletes önéletrajz képi illusztrációi lehetnének. Képeivel részt vett csoportos kiállításokon, több festménye magyar, német és belga magángyűjtők tulajdonába került. Első önálló kiállítására 1988-ban, Kőszegen került sor, majd kiállított többször Budapesten (1996, 1999, 2005, 2010) és a svédországi Strömstadban (2000, 2007).

Mezei Ottó művészettörténész így írt róla: „Mester István festészete hagyomány nélküli a kortárs magyar művészetben. Minden egyes képe látványszerűen, nem összetartozó elemekből, motívumokból komponált. A tudatosan kiválasztott tájak és tárgyak együttesen szimbolizált, konkrét jelképtartalommal bírnak. Az egyes motívumok önkényes nagyságrendi hangsúlya, a képek kompozíciós szerkezete egységesen a vágyak és tabuk szorításában élő művész belső világáról vallanak.  Nyilvánvalóan a frusztráció (is) vezeti ecsetjét, de ebben gyökerező festői szemlélete történelmi-társadalmi, s általános emberi tapasztalatokat is közvetít. Az alapélményhez kapcsolódó jelentésréteg nyers, groteszk és abszurd, viszont felfedezhető a képeken egy másik, magasabb minőségű jelentésréteg (kettős paradoxon), mely kíméletlen önvizsgálatra készteti az asszociációra hajlamos elmét. A művész látásmódja, festői szemlélete a világ dolgai iránti elfogulatlan érzékenységéből ered. Emberi, művészi nonkonformizmusa a makacs gondolatiság útvesztőit járja, elfogadható, vagy elutasítható, de mindenképpen létező nézőpontot képvisel."

 Nézem festményeit, de nehezen tudom egy adott stílusba belehelyezni. Ön mely stílust érzi közel művészetéhez?

 –Jól tudom, hogy az újságírók, a művészetkritikusok szeretik a művészeket izmusokba, stílusokba besorolni. Többen törték a fejüket, hogy vajon mi is jellemző a művészetemre. A szimbolizmus egyértelmű, de annál mégis több. Én paraszimbolizmusnak, paradox szimbolizmusnak neveztem el azt a stílust, amiben alkotok. Úgy látom, de természetesen ezekkel a kijelentésekkel lehet vitatkozni, hogy a XX. század végére a tudományos-technikai forradalom digitális vívmányai globalizálták, és felértékelték a szimbólumok, jelképek szerepét és használatát a vizuális kultúra minden területén. A kultúra, szerintem szimbólumokba ágyazott jelentések történetileg átörökített modelljét, szimbolikus formába örökölt eszmék rendszerét jelenti, amelyeknek közvetítésével kommunikálhatunk, megőrizhetjük önazonosságunkat, kifejleszthetjük az életünkre vonatkozó ismereteinket és viselkedésmódjainkat. A minket körülvevő „szimbolikus univerzum” nemcsak irányítja, és a jelképekkel legitimálja a mindennapok szerepelvárásait, hanem a hétköznapok legegyszerűbb eseményeit is gazdag jelentéstartalommal telíti.

 Saját maga teremti meg szimbólumait? Az órát, a vasúti sínt?

 –Egy adott kultúrában – az átörökített hagyományok révén – szimbólumokat kitalálni, a semmiből teremteni nem lehet. Csakis a konkrét kulturális kontextusban telítődik az adott szimbólum. A szimbólumok fontos jellemzői, hogy többjelentésűek, így egy időben a kozmikus realitást és az emberi lét változó körülményeit is kifejezhetik. Gondoljunk a Nap, a Hold és a csillagok szimbólumrendszerére. Így a jelképek képesek kifejezni a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat is. Továbbmenve ezen a gondolatsoron: minden szimbólum egy-egy mikrokozmosz, ám tekinthető a makrokozmosz kifejeződésének is, mivel egyaránt magában foglalja, tükrözi és összekapcsolja a kozmosz és az emberi elme dinamikus struktúráját. Végső fokon bármit lehet szimbólummá avatni: bármely ábrázolás, személy, tárgy és szó jelképezhet valami mást. A klasszikus szimbólumok az emberiség tapasztalatainak évezredes örökség hordozzák, használatuk, ábrázolásuk, értelmezésük azonban nem állandósul, mert új, friss jelentésrétegek is rakódnak e képlékeny, dinamikus entitásra, amit nevezhetünk kollektív jelképkincsünknek.

 Vállalom  a „magányos utazó” és önképző festő szerepét

 Tehát mit nevezünk paraszimbolikus ábrázolásnak?

 –A kiszámíthatatlannak tűnő, kozmikus konstellációkhoz hasonlítható, önmagának látszólag ellentmondó, különös, szokatlan, furcsa, illetve a látszólagos lehetetlenségek, abszurditások birodalmához tartozó jelenségek vizuális megjelenítése művészi eszközökkel. A jelképek, vagy szimbolikussá avatott képi motívumok tudatosan kiválasztott, komponált együttese új minőségű paradox látványként hat. Mivel a szimbólum gondolkodásra késztet – a jelentés nem benne van, hanem rajta kívül – a szimbólumok kiválasztása, összeillesztése, együttes szerepeltetése, vagy provokatív ütköztetése hivatott az asszociációk célzott felkeltésére és a képi tartalom üzenetére. Ebben a stílusban a témaválasztás egy paradox jelenség, vagy helyzet által inspirált, ami egy adott időszakban és kulturális kontextusban lehet katartikus, vagy banális, így a témakör határozza meg a legkifejezőbb szimbólumok kiválasztását, ill. a képi motívumok jelképekké avatását és többszöri szerepeltetését. Szintén e stílus sajátossága a dokumentalista elemeket is felmutató, vagy az alkotás időszakára is utaló kritikus, ironikus és protestáló hangvételű képi megfogalmazással az egymásra utaló, vagy ellentmondó jelképtartalmú motívumok tematikus kompozícióba való szerkesztése. A komponált jelképcsokor – mint illuzórikus látvány – szokatlan vizuális élményként, esetenként feltételezhetően provokációként is hat. A kompozíció képi elemeinek fontossági szerepét pedig a kompozíción belüli arányok az egyes motívumok jelképtartalmának nagyságrendi hangsúlyosságát demonstrálják. A motívumok ismétlődése más szituációs, vagy kompozíciós szerepben a jelképtartalmak átértékelődésének bizonyítására utal. Tehát vállalva a „magányos utazó” és önképző festő szerepét, megkísérlem festményeimmel szimbolikusan ábrázolni az általam is átélt események, a megtapasztalt küzdelmek, valamint vágyakozásaim lényeges együtthatóit, eredetének felismerését. Emlékeztetni szeretnék az egyéni sorsokban vagy a közösségi, történelmi eseményekben jelentkező paradox helyzetekre és reményteli várakozásainkra is. Az is érdekes, hogy a fiatalok hamarabb dekódolják a képeimet, mint a saját korosztályom, amelyik sztorikat vár egy-egy képhez. A gyerek, a fiatal őszintébb és jobban megérti a szimbólumcsokrokat. Az Eretnek c. festményen pl. szimbólum a tűz, a kugli, az óraszerkezet, a vasúti sín is. Mindezt le is írtam, hogy a néző megismerje a szimbólumrendszeremet.

 Így nincs szó öncélúságról.

 –Nincs, mert tudatosan „rakom össze” a képek összetevőit. Mikor láttam, hogy „toporognak” a művészettörténészek, hogy mit is írjanak rólam, elhatároztam, megfogalmazom művészi gondolataimat. Azért is, mert vizuális örökséget akarok hagyni a fiatal korosztályra.

 Beszéljünk a szimbólumrendszerről az Eretnek c. kép kapcsán.

 –Már azt is meg kell vizsgálni, hogy mikor ki számit eretneknek. Édesapám Kőszegen a református egyházközség gondnoka volt. A történelemből jól tudjuk, hogy Kálvin tanai eretnek ideáknak számítottak a középkor alkonyán. A XX. században már nem igazán számított Magyarországon, hogy ki katolikus, ki protestáns. Feleségem katolikus, és nincs köztünk ezen a téren semmilyen vita. Később aztán az lett „eretnek”, aki valamelyik egyház tanítását követte és nem volt kommunista, materialista. 1990 óta más rendszerben élünk, de most is, még sokszor a nemzeti oldalon is megmosolyogják azokat, akik hisznek Istenben. Az elmúlt 20 évben több alkalommal is ellehetetlenítették azokat, akik értéket közvetítettek és nem szélhámoskodtak a művészeti életben. Ahhoz, hogy kisebb társadalmi közösség vagy egy nemzeti társadalom működőképes legyen , tagjainak követniük kell bizonyos viselkedési szabályokat, normákat, máskülönben viselkedésük a társdalom többi tagja számára kiszámíthatatlanná válik, és ezáltal lehetetlen lesz az együttműködés. Csak sajnos ma az a divat, hogy minél jobban kaotikussá tegyük magunk környezetét. Az értékek pedig olyan kulturális alapelvek, amelyek kifejezik azt, hogy az adott társadalomban mit tartanak kívánatosnak és fontosnak, jónak vagy rossznak. Az értékek és azok sorrendje társadalmanként és koronként eltérő lehet. De ma még mindig azok az „eretnekek”, akik őrzik a hagyományokat.

 Volt, akinek mást mondott ez a kép?

 –A zsidó származásúak a holokausztra asszociálnak. Holott esetünkben a XX. század összes megpróbáltatásról szó van. Sőt még hátul a tűz, a robbanás az atombomba általi pusztítást jelképezi. Még a kommunista rendszer idején született a Homo ludens c. festményem, mely által a biológiai hadviselés borzalmaira hívtam fel a figyelmet. No és ott volt a vörös csillag a képen. Ezért is lett ez az egyik letiltott festményem.

 Festményein ott vannak a szimbólumok, de ugyanakkor hiperrealistának tűnnek alkotásai.  

–Az már technikai kérdés, hogy nem a képen annyira nem absztrahálok. Elég a gondolati elvonatkoztatás.

 Ezek a képek néha túlzottan realisták.

 –Utálnak is ezért a kortársak, de nem érdekel. Meg is vádoltak azzal, hogy túlkompenzálom a dolgokat. Az egyik képemen nagyon sok váltó és vonatsín látható. Elhívtam a műtermembe egy vasúti szakértőt, aki azt mondta, hogy nagyon pontos az ábrázolásom.

 Ugyan már, kinek tűnt volna fel, hogy másként kell szabály szerint kanyarodnia a sínnek?

 –Lehet, hogy senkinek, de én a rendre törekszem. A képen azért egy furcsaság volt, hogy az összes szemafor zöld. Ez viszont már azt jelképezi, haladhatunk előre az utunkon. A vasúti sín tehát az életutat jelképezi. Amit látunk, az a sín az életpálya egy szakasza. Volt egy olyan svédországi kiállításom, amikor az összes képen szerepelt ez a motívum. 1995-ben festettem egy képet, ahol a lerombolt piros szemaforokat a sínre téve ábrázoltam. Ennek már politikai üzenete van, mert hiába döntöttük meg a régi rendszert, ha annak maradványai útját állják életünknek.

 A sok vasúti sínről azt hihetné az ember, hogy nem is postás, hanem vasutas-családból származik.

 –Ugyan, semmi köze nincs a foglalkozásunkhoz. A sín a kötött pályás út, a Rend egyik szimbóluma, és a postás is „kötött pályán” halad. A Rend hiánya, annak felborulása vezet a káoszhoz. A világ sem fizikai, sem biológiai szinten nem az örök véletlenek birodalma. Ha az lenne, az élet eleve létre sem jöhetett volna. Ha minden percben előre nem látott események történnének, sem az emberek, sem az állatok semmit nem tudnának megtanulni. Tanulás nélkül pedig minden élőlény működésképtelenné válna. Mi, emberek, szokásokkal, szabályokkal, törvényekkel rendezzük be világunkat, hogy eligazodjunk benne. Persze a különböző emberek, kultúrák, világnézetek rendje más és más, gyakran ütköznek egymással, időnként kizárják, sőt, el is pusztíthatják egymást. Ahogy erre volt már példa… Amikor pozitív élmények kísérik a rendszeretet kifejlődését, ez más tulajdonságok előhozatalát is segíti, mint például az egymás, egymás közege, tárgyai iránti tiszteletet.

 Korunk művészeinek egy jelentős része viszont azt mondja, hogy a rend „megfojtja” őket, nem engedi szabadságukat kibontakozni.

 –Mindig voltak lázadozók, önmutogató emberek, de legtöbbjük viszont az önmutogatásban rendszeres. Ők tán nem veszik észre azt, hogy a kozmoszban is rend uralkodik? Sokan pedig, helytelenül a rend és az elnyomás közé tesznek egyenlőségjelet.

 Kik hatottak művészetére?

 –A németalföldi mesterek – Bosch, Pieter Bruegel – , valamint Caspar David Friedrich, majd később a szimbolisták, szürrealisták – Gauguin, Magritte, Delvaux – gondolatgazdag, talányos költői festészete, a magyar festők közül pedig Csontváry munkássága. Ők a példaképeim is.  

Édesapám részt vett a forradalomban, ezért nem mehettem gimnáziumba

 Direkt akart egyéni utat követni?

 –Rákényszerültem erre. Édesapám részt vett a forradalomban, ezért nem mehettem gimnáziumba. Apám postás volt, s azt mondták, én is legyek az. Így postaforgalmi technikumban végeztem el a középiskolát, kollégiumban, albérletekben laktam. Semmi sincs véletlenül, mert ebben az iskolában találkoztam jövendőbelimmel. Művészeti vonalon viszont sehová sem vettek fel. Mégis, szabadidőm minden percét a festésnek töltöttem. Több tanulmányt készítettem, míg végül 1968-ban elkészítettem első olajfestményemet. Az adja a hivatástudatomat, hogy ismerem a tálentumokról szóló példabeszédet. Tehát függetlenül a sikertől, a kiállítási lehetőségektől, addig festek, amíg az Úr engedi.

 Feltűnően nagy méretűek a festményei. Ennek is van jelentéstartalma?

 –Itt, bent a műteremlakásban valóban hatalmasnak tűnnek. A Fohász c. képemet szerepeltettem tavaly a szakrális művészetek hetén a Szent Mihály –kápolnában, és ott úgy tűnt, mintha oda tervezték volna. Ott ez a 2,3 méteres festmény normálisnak tűnt.

 Legalább 100 margaréta látható egyik festményén. Kissé fura, hogy ilyen feladatokat ad magának.

 –Örömmel festek, és nem ijedek meg attól, hogy meg kell festenem több száz margarétát. S ilyenkor jön a következő kérdés: mennyi ideig készít egy képet? Erre nem tudok válaszolni. Előfordul, hogy hónapokig gondolkodom a témán, „fejben megkomponálom”. Ez igazán a nehéz, a technika és a festés már nem az. Arra is van példa, hogy egyik képem ihleti a másikat, így aztán előfordul, hogy 3-4 képet készítek egyszerre. Tudatosan rajzolok, de minden festményemnek van egy „improvizációs” része, és ilyenkor nem látom előre, mi lesz a kép egy adott részén.

 A Leckéből Wittner Mária is kért egy példányt

 Vannak ún. történelmi sorozatai is. Ebbe tartozik a Lecke c. festmény.

 –Ami 1956-hoz kötődik. A Leckéből Wittner Mária is kért egy példányt. A Magyarok Házában rendeztek egy kiállítást olyan művészek alkotásaiból, akik kötődnek 1956-hoz. A határ közelében laktunk, és család megtehette volna, de mégsem disszidált. Apám úgy gondolta naivan, már úgyis minden rendben lesz, akkor miért hagyjuk el az országot. Számára az ország, a család és a Magyar Posta sokat jelentett. A Posta volt az, amelyik a számonkérés idején kiállt apám mellett, nem engedték apámat bántani. Ez a kép is nagyon sok szimbólumot tartalmaz. A kerítés a vasfüggönyt jelképezi. A kerítésen innen ősz van, hullnak a levelek, minden sivár, megkínzott, vagy holt test fekszik a földön. Odaát tavasz van, napsütés. Míg nálunk a kuglipálya akár vesztőhelynek is megfelel. A napsütéses világban a focilabda a szabadságot jelképezi, mert egy szabadsággenerátorról van szó.

 A társművészetek, az irodalom nem hatnak a művészetére?

 –Jókor kérdezi, mert egyik képem Wass Albert Üzenet haza c. költeménye alapján készül. Felül az erdélyi fenyvesek, vízesés, s alul a kövek. Tervezek egy esthajnalcsillagot is, mert „lészen csillagfordulás”, ahogy a költő mondja. Két oldalt a sziklák orgonasípot mintáznak. Több festményemen ábrázolok hangszereket, az orgona a fenségességet jelöli, hiszen a hangszerek királynőjéről van szó. Az inspirációhoz az is hozzátartozik, hogy anyai ágon gyergyószárhegyiek vagyunk. Sajnos csak kétszer voltam kint Erdélyben, még az előző rendszerben, de mindkét látogatás hatalmas nagy élménnyel ajándékozott meg, és festményeket ihletett. A Madárdal c. képem ekkor született. Ott a gyönyörű táj, de a madarak csak ketrecben, elzárva a szabadságtól énekelhetnek.

 Fénykép alapján, vagy emlékezetből festi a tájakat?

 –Főleg emlékezetből. A ’60-as években nagyon sok tájképet festettem, ezek számomra stúdiumok voltak. Később ezeket a képeket meg is vásárolták. Én viszont soha nem azért festek, hogy abból meg is éljek. Először megszületett a munka, ami idővel megtetszett valakinek, aki megvásárolta. Nem is tudnék megélni ezekből a képekből, mert a galériások szerint piacképtelenek.

 Mit jelent az ön számára a festészet?

 –Megélhetési forrást ,azt nem, hiszen három szakmám van, s azokból tudtam fenntartani családomat. Arról van szó, hogy meg kell valósítanom azt, amire születtem. Az más kérdés, hogy nem sikerült művészeti iskolákban tanulnom. De alkotás nélkül nem tudnék létezni, s immár 65 képet festettem. Mindez viszont nem jött volna létre harmonikus családi háttér nélkül. Jó, ha kiállítják a képeimet, de nem ez a lényeges. Sokkal jobban szeretek festeni, mint szerepelni és „okosakat” mondani a művészetről. Ki tudja, meddig élek? Azután a képeimnek önállóan kell „beszélniük”, s már nem lesz ott az alkotó, aki elmondja, vajon mire is gondolt festés közben.  

Több képe külföldi magángyűjteményekben van. Hogyan kerültek ki Belgiumba, vagy Svédországba a képei?

 –Az egyik kép történetét mesélem el. Történt, hogy a Magyar Nemzeti Galériában kiállításrendezőként dolgoztam. A helyi KISZ-titkár kitalálta, rendezzünk magunknak egy kiállítást az egyik üres teremben. Ebben az időszakban öt festményem volt letiltás alatt politikai tartalom miatt. Erről papírt is adtak nekem. Mindez nem érdekelt, és ezekből a képekből négyen kiállítottam. Ez egy zártkörű kiállítás volt, de az üvegajtón keresztül be lehetett látni a terembe. Senki sem emelt most kifogást ellenük. Ez is mutatja következességüket…Történt, hogy egy külföldi úr meglátta az egyik képemet, és meg is akarta vásárolni. Eleinte ellenkeztek a Galéria munkatársai, végül felhívtak telefonon, és meg tudtunk egyezni a vételárban. Tehát egy olyan képem került ki, amit anno letiltottak.

 Mikor lesz a következő kiállítása?

 –Időpontot nem tudok, de szeretném, ha a Józsefvárosi Galériában állítanák ki a történelmi sorozatomat. Ahhoz viszont még be kell fejeznem egy-két képemet . Mindkét forradalmunknak szimbolikus helyszínei a kerületben vannak, ezért is méltó helyszín a Józsefvárosi Galéria.