vissza a főoldalra

 2012.06.29. 

A hatalomról Ukrajnában és az ukrán hatalomról

Andrij Kolesznyik politológus a pravda.com.ua portál számára írt elemzésében, melynek néhány gondolatát az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánljuk, azt boncolgatja, miért képtelen ma az ukrán hatalmi elit valóban az ország érdekeit szolgáló nemzetpolitikát folytatni. A cikk apropóját Vlagyimir Putyin nemrég hivatalba lépett államfőnek az orosz külpolitikai irányvonalat kijelölő rendelete adja, amely az Ukrajnához fűződő viszonyt is érinti közvetve. Az Oroszország szándékait megfogalmazó kulcsszavak arra engednek következtetni, írja a cikk szerzője, hogy Putyin a FÁK-ot integrációs térségnek tekinti. Ennek alapján le lehetne vonni a következtetést, hogy Ukrajnának a jövőben a megfelelő „békére kényszerítő” stratégiákra kell számítania szomszédjától, ha mindez valóban újdonságnak, váratlannak lenne nevezhető, ha nem volna az ukrán kormány által kialakított „külpolitikai zsákutca” és több tucatnyi egyéb ok – mutat rá Kolesznyik. Az írás további része a kialakult helyzetet elemzi.

Objektíven szemlélve Ukrajna számára nincs semmi rossz abban, ha baráti és jószomszédi kapcsolatokat ápol Oroszországgal. A kereskedelem útjába gördített akadályok vagy az Ukrajnát Oroszország felől tévéműsor, sajtó, könyv formájában rendszeresen elárasztó információs és propagandaáradat sem nevezhető különösebben ellenséges magatartásnak. Ezek inkább a versenyhelyzet elemeinek nevezhetők, a növekedést ösztönző ingereknek, amelyek arra késztetik államunkat, hogy valamivel gyorsabban fejlődjön és modernizálódjon.

Más kérdés az a ránk erőltetett meggyőződés, az a XX. század alapján kialakult makacs sztereotípia, amely mind az állam feletti szervezeteknek, mind magának Ukrajnának zavar, hogy szuverén, önálló organizmusként tekintsenek magukra. Optimális helyzetben az országnak még csak ezután kell majd átesnie a többszintű megedzetésen, hogy megszűnjön nagyhatalmak geopolitikai játszóterének vagy alkotmányos paradoxonnak tűnni, amely mindenáron igyekszik beleolvadni egy nagyobb és életképesebb képződménybe, hogy abban maradéktalanul és ambíciók nélkül feloldódhassék.

Az egyetlen megfelelő recept számunkra az, hogy el kell utasítanunk a megnyugtató képzelgéseket. A belépés bármilyen nemzetközi szervezetbe nem oldja meg a nemzetpolitika dimenziójában jelentkező problémákat, melyek rendezése annak a képességünknek a függvénye, hogy megvédjük pozícióinkat, célokat fogalmazzunk meg, s törekedjünk az elérésükre.

Ennek ellenére az ukrán politikai elit egészét mint osztályt szemlélve az embernek az a makacs érzése támad, mintha annak a „szuverenitás”, az „emberi jogok”, a „külpolitikai irányvonal” egy étlap kínálatát jelentenék, amelyet kívülről akarnak rájuk tukmálni. Ha a Földön lenne még édenkert, az ukrán csinovnyikok bizonyára elsőként nyújtanák be a jelentkezési kérelmüket, azonnal hozzálátva a faültetéshez a csupa gödör autópályák mentén abban a reményben, hogy ha az angyali felügyelőség nem is nyitja meg a határokat a paradicsomi almák és nektárok exportja előtt, legalább az ingatlanvásárlást engedélyezni fogja ott.

Ez a gondolatmenet felvet egy törvényszerű kérdést. Ha az ukrán elit az ország fejlesztését és átalakítását célzó programcélok kidolgozása helyett előszeretettel helyettesíti ezeket a „külső vektor” perspektíváival gyermekded módon közelítve a nemzetközi kérdésekhez, vajon mennyire képes az ilyen hatalom ellenállni az ukrán társadalmat érő külső befolyásnak?

Talán a hatalom funkciói között csupán a kényszer alkalmazása és a parancskiadás szerepel? Vajon nem tartozik közéjük a társadalmi érdekek aggregálása és közös identitás kialakítása? A hatalom ismertetőjegyei között nem szerepelne azoknak a tartalmaknak és szimbólumoknak a közvetítése, amelyek visszatartják a társadalmat a felbomlástól?

Elkerülve a kategorikus ítéleteket, szeretném megosztani az olvasókkal néhány megfontolásomat az ukrán politikai rendszer egyes elemeinek munkájával kapcsolatban.

Így a gazdasági szférában valamennyi létező gazdaságfejlesztési koncepció, s a kormány által bemutatott szociális programok Arisztotelész tézisére vezethetők vissza: akik pénzért veszik a hatalmat, hozzászoknak, hogy hasznot hajtsanak belőle. Az utóbbi két évben az állami intézmények, amelyek munkájában korábban is bosszantó diszfunkciók voltak tapasztalhatók, mára végérvényesen igen sajátos szolgáltatásokat nyújtó cégekké alakultak át. Ők maguk gerjesztik a keresletet, és most már nem a munka minőségének mutatói terén versenyeznek egymással, hanem a nem hivatalos pénzbehajtási tervek teljesítésében.

A kis- és közepes vállalkozók a különböző hatóságok fejősteheneivé váltak. Az állami csinovnyikok viszont maguk is a pénzeszközök begyűjtését szolgáló ugyanazon rendszer túszaivá lesznek.

A hatalom modus operandija arra a logikára emlékeztet, amelyre Nietzsche utal az Antikrisztusban: „A pap, erőnek erejével és pedáns módon, bekalkulálva az őt megillető egészen nagy és kis adományokat is, (hogy a legízletesebb húsdarabokról meg ne feledkezzünk: a pap ugyanis beefsteak-evő), egyszer és mindenkorra megfogalmazta azt, hogy ő mit akar magának, vagyis „mi Isten akarata”. Ettől kezdve az élet minden dolga úgy rendeződik el, hogy a pap nélkülözhetetlen mindenütt; a szent parazita megjelenik az élet valamennyi természetes eseményénél, születésnél, házasságnál, betegségnél, halálnál, hogy az áldozatról („az étkezésről”) ne is szóljunk; teszi ezt azért, hogy denaturalizálja – az ő szavajárásával:„szentesítse” – mindezt...”

A szovjet hatóságok nyelvén szólva, mindenhez formális vagy informális szankcióra, engedélyre van szükség. Az állam szűrővé változott abban a présben, amellyel pénzt sajtolnak ki azokból, akik nem tartoznak a kiválasztottak köréhez.

A jelenlegi vezetői garnitúra magát mint hatékony csapatot reklámozza, ez a hatékonyság azonban a régi szovjet típusú hatékonyságot jelenti. Ez a kalapács hatékonysága, amellyel szeget lehet beverni, vagy, az ütés erejétől függően, beindítható egy gép, szétmorzsolhatók az ujjak. Ennél összetettebb tevékenységhez – tudományos fejlődésre, ötletek generálására, az információs tér irányítására s végül társadalomtervezésre – azonban nem alkalmas ez a megközelítés.

Természetesen a hatalom tisztában van ezzel. Erre vezethető vissza, hogy az elit tulajdonában álló cégek topmenedzsereit előszeretettel toborozzák a külföldi szakemberek közül. Az állami struktúrák esetében ez a megközelítés teljességgel alkalmatlan – a gazdasági szektor zárva van a kívülállók számára.

Ami a kormányzati munka legalább ennyire fontos humán és műszaki irányait illeti, egy igazi szakember aligha szeretne a „kalapács alatt” dolgozni, ráadásul úgy, hogy eközben állandóan le kelljen küzdenie a megcsontosodott struktúra tehetetlenségi erejét, ami összeegyeztethetetlen szakmai önérzetével. Végeredményben, ezen ágazatokban a személyi állománynak leggyakrabban az a része marad meg, melynek tehetsége a hivatalnoki vezetői stílushoz való alkalmazkodás képességében merül ki.

Hanna Arendt egy alkalommal megjegyezte, hogy a hatalom szűk, erőszak alkalmazásaként való értelmezése megfosztja ezen szemlélet vallóját attól a képességtől, hogy megértse egy bonyolult társadalom működését. Az ukrán establishment túlnyomó többsége viszont éppen ebben a szűk értelemben viszonyul a hatalomhoz. A saját domináns kultúra létrehozása az állami apparátus számára változatlanul hangok értelmetlen halmazát jelenti.

Miféle hazafias nevelésről lehet szó abban az országban, amelynek fő csatornája a győzelem napján egy másik ország katonai díszszemléjét közvetíti? Amelynek az írói és zenészei nagyobb elismerésben részesülnek külföldön, mint otthon? (A már említett Oroszország vendégszeretőbb az ukrán tehetségekkel szemben.)

Márpedig ez nem a hatalomhiány következménye Ukrajna kormányánál, hanem ellenkezőleg – a túlhatalom eredménye. Annak a képességnek a leleplező hiánya, hogy megértsék bizonyos jelek és szimbólumok jelentését, s annak folyománya, hogy nem kívánják az újat, az evolúciót. A kormány maga is elavult szabványok és előítéletek hatása alatt áll.

Ily módon – a szimbolikus térben – a kultúrák harca terén az ukrán kormányzó osztály képtelen megfelelni a kor kihívásainak, és még egyébként könnyen védhető pofonokat is képtelen elhárítani.

Talán nem ez a fő oka, hogy minden választás előtt ugyanazokat az ócska lózungokat és ígéreteket ismételgetik? Nem ez a fő oka, hogy Ukrajna színfalak mögötti politikai élete zsibvásárrá változott? Az európai integrációt pedig azért támogatják, mert így külföldi lobbicégeket alkalmazhatnak, s hatalmuk csúcsán egyebek mellett nyugdíjas sztárokkal pózolhatnak a kamerák előtt.

Mindezt figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy számos magas hivatalt régóta és szilárdan egy szomszédos ország képviselői foglalnak el. Meglepő lenne, ha a következő ukrán miniszterelnök kinevezése előtt vagy mindjárt azt követően nem utazna Moszkvába, hogy ott felkenjék a kormányzásra.

Meglepő volna, ha Viktor Medvedcsuk, aki az utóbbi időben az „ukrán álomról” és a „föderalizációról” kezdett el beszélni, nem valósítaná meg a maga nagy ívű elképzeléseit, bárhová vezessenek is azok – a Legfelsőbb Tanácsba vagy az elnöki adminisztrációba. Azért, mert az Orosz Föderáció tökéletesen tisztában van vele, hogy a hatalomnak egynél több dimenziója van.

Csak hát nem Oroszországgal, Európával vagy az Egyesült Államokkal van gond. Nem a hatalom kulcspozícióiban ülő emberekkel, akik igen dörzsöltek a jelenlegi belpolitikában, de gyakran naivak és tájékozatlanok a nagypolitika működését illetően. Még csak nem is a civilizációs preferenciákkal, bár senki sem vonja kétségbe ennek a kérdésnek a fontosságát. A problémát az a belső választás jelenti, amelyet nap mint nap hajt végre minden ukrán polgár.