|
 2012.05.04.
Államilag kitüntetett
hagyományőrzés
Nem divatos a néptánc, ahogy a népzenehallgatás sem
A Magyar Érdemrend
Lovagkeresztje kitüntetést vette át március 13-án Németh
Ildikó néptáncos és tanár, a tordasi Sajnovics János Általános
Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény igazgatóhelyettese,
a művészeti iskola vezetője Fazekas Sándor vidékfejlesztési
minisztertől kiemelkedő népművészeti munkásságáért, a
magyar népi hagyományok ápolásáért, terjesztéséért, színpadra
állításáért.
Szerkesztőségünk nevében gratulálunk a kitüntetéshez!
Miként fogadta, hogy a vidékfejlesztésben ismerik el a munkásságát?
–Nagyon jól
esett ez a kitüntetés. Férjemmel, Szabó Szilárddal együtt
profi táncosként kezdtük pályánkat Budapesten. 1986 –tól jártunk
le Martonvásárra, azóta vidéken tevékenykedünk. Tehát
boldog vagyok, hogy a vidékfejlesztés körében ismerik el a
munkámat. A díjak azért is lényegesek, mert megerősítenek
bennünket abban, hogy jó úton járunk.
Mi indította el a pályán?
–Édesanyám régebben Molnár Istvánnál, a Budapest Táncegyüttes
megalapítójánál táncolt, és majdnem profi táncos lett. Ő
beszélt rá arra, hogy menjek táncolni, felvételizni a
balettintézetbe. Előtte rendszeresen sportoltam, mert testnevelőtanár
szerettem volna lenni. 1975-ben végeztem néptánc szakon, az első
évfolyamban. Két mesterem volt, Györgyfalvai Katalin és Tímár
Sándor. Ezután az Állami Népi Együttesben dolgoztam 7-8 évig.
Részt vettek anno a táncházmozgalomban is?
–Természetesen, és nagyon örülök neki, hogy az
decentralizálódott, tehát vidéken ugyanannyian művelték,
mint Pesten. Aktív táncosként vettünk abban részt, mert a Sebő-Halmos
párossal és a Tímárékkal kezdtük.
1986-ban ki hívta le önöket Martonvásárra?
–Salamon Ferencné, Erzsi néni, az iskola tornatanárnője
hívott le minket néptáncot oktatni. Akkor kezdtük el
alkalmazni az ún. táncház-módszert. Ezt a módszert az UNESCO
is elismerte, és remélem, ez az elismerés önbizalmat ad nekünk.
A módszer pedig nem jelent mást, mint a népművészet újjáélesztését
egy teljesen más közegben. A néptáncot élővé kell tenni a
gyerekek számára, hogy ne csupán koreografált színpadi
produkció legyen.
El kell érni, hogy a néptánc a gyerekek életformájának részévé
váljon. Természetesen ez most nehezebb, mert régen megvolt és
élt a jeles napok sorozata. Akkor mindenki tudta, milyen a húsvéti
locsolóbál. Ma ez teljesen másként működik. Azok a gyerekek,
akik kezünk alól kikerültek anyanyelvi szinten, improvizatív módon
tudják használni az egy adott tájegységre jellemző táncfigurákat.
Meghallja a fiatal a zenét, és – pavlovi reflexként – egy
meghatározott tánc-stíluskör jut róla eszébe. Egy széki zenére
így sosem táncol dunántúlit. Abban is különbözik a táncház
–módszer a paraszti kultúrától, hogy mi nem csak egy , hanem
több tájegység táncait is megismerjük. A gyerekek a nálunk töltött
évek alatt 8-10 nagyon különböző tánccal ismerkednek meg.
Azt vettem észre, és javítson ki, ha nincs igazam,
hogy a néptáncnál, mint a zenénél, vagy a rajznál,
fokozottan nagy a szerepe a pedagógusnak. Ha nem jó a pedagógus,
magát a tárgyat utálhatja meg a gyerek. Míg ez pl. magyar
irodalomnál kevésbé elképzelhető.
–Ez így van, és nagyon nehéz megfogni, és
megtartani a gyerekeket, hiszen ma nem divatos a néptánc, ahogy
a népzenehallgatás sem. Ma egy kamaszgyereket nagyon sok külső
hatás ér, és kevesen látják értelmét a néptáncnak. Nehéz
ezért motivációt találni. További kihívás a pedagógusnak,
hogy a néptáncra jelentkezők egy része rövid idő alatt akar
nagy sikert elérni. Holott hosszú évek kellenek, míg valaki
elismerést érhet el. Nem lehet másként minőséget produkálni,
csak ha nem törődünk a fáradtággal.
A táncházmozgalom beindulásakor , vagy most nehezebb a
fiatalokat a néptánc számára megnyerni?
–Az egy másik történelmi
időszak volt. A hatalom nem szimpatizált a mozgalommal, és a tűrt,
vagy a tiltott dolgok jóval varázslatosabbak. Most nagyon sok
program közül választhatnak a fiatalok és éppen ezért sokat
számít a pedagógus, vagy a csoportvezető személyisége.
Gondolom, azért is nehéz esetünkben a pedagógus munkája,
mert meg kell hagyni az egyéniséget.
–A táncház-módszer az egyéniség meghagyását az
alaptudás átadása mellett nagyon fontosnak tartja. Ez lényeges,
mert a magyar tánc karaktere az egyéniségre épít. Mindenki
egyéni tehetsége, rátermettsége, akarata, képessége szerint
tudja használni a nálunk elsajátított technikát.
Nem ütköztek akadályokba, mikor 1979-ben megalapították
Martonvásáron a Százszorszép Táncegyüttest?
–Nem, mert Salamon Ferencné a ’60-as években már tanította
a városban a néptáncot iskolai keretek között. Ő akkor még
színpadi koreografált táncot oktatott, és mikor rájött arra,
hogy szükséges a táncház-módszer, akkor hívott le bennünket.
A közben felnőtt generáció pedig láthatta, tapasztalhatta,
hogy milyen közösségformáló erő a néptánc, ezért már egy
elkezdett utat folytattunk.
A Százszorszép Táncegyüttesen kívül a Szőttesnek
is a művészeti vezetője.
–Most már nem, mert a tordasi iskolának én vezetem
a művészetoktatási részét, így a Szőttes vezetéséről le
kellett mondani. Jelenleg a Százszorszépen kívül a tordasi
Pillikék gyermekegyüttest vezetjük.
Léteznek helyi néptáncok?
–Na igen, ez okozza a nehézséget, mert egy
Budapest-közeli, Mezőföld szélén fekvő településről van
szó. Ezért kérdés volt, mit vegyünk alapul? Erdélyi testvértelepülésünkre,
Mezőkölpényre esett a választásunk, mert Martonvásár környékén
igazán népi hagyományok nincsenek. A gyerekeket is meg lehet
fogni a mezőkölpényi táncokkal és zenével. A forma egyszerű,
nem ugrálós, fizikailag nem nehéz, és azt szeretik a gyerekek.
Sokszor kijárunk Mezőkölpényre, és legutóbb filmet készítettem
egy adatközlőről Akiket fog a figura címmel.
Gyermekei közül ki viszi tovább a stafétabotot?
– Öt gyermekem közül három táncművész, egy
pedig zenész. Tehát a családban tovább él a hagyomány.
Medveczky Attila
|
