vissza a főoldalra

 2012.05.04. 

Csurka-könyv

Domonkos László nagy elhatározásra jutott, amikor belefogott egy Csurka-könyv megírásába, még az író, a politikus Csurka István életében. Nem is azért, mert merészség kellett a folyton támadott, a százszor kiátkozott “Nehézfiú” ilyen nyílt és ilyen arányú vállalásához. Inkább azért, mert hatalmas az életmű, nagy formátumú a személyiség és amikor a szerző elkezdte a munkát, nem tudhatta, hogy mi következik még, mi készül még az írói műhelyben és hogy mi jöhet még az ember életében, amivel pedig egy megírandó életrajz során számolni kellene. Vagyis, a könyv, mire elkészül, máris hiányos lesz. A sors azonban úgy intézkedett, hogy még el sem készült egészen a könyv, Csurka István egy hajnalon eltávozott az élők sorából, Domonkos László pedig a temetésén búcsúzhatott tőle, nem sokkal az előtt, hogy készülő könyvét lezárta volna.

 Ha Csurka István a teljesen kész könyvet olvashatta, láthatta volna, ha kezébe foghatta volna, biztosan elismeréssel nézett volna a szerzőre és a szokásos módján dünnyögött volna néhány őszinte elismerő mondatot is. Csak néhányat, nem is túlságosan hangosan, hiszen a könyv éppen róla szól, illendő hát, hogy a tetszés nyilvánítás kellőképpen visszafogott legyen. Nekünk azonban szabad dicsérni, többé-kevésbé elfogulatlanul. Mert Domonkos László csakugyan elismerést érdemel munkájáért. Vállalkozása nemcsak merész volt, de hatalmas munkát is követelt, több száz vagy inkább több ezer oldal elolvasását, többszöri hosszas beszélgetést az íróval, alapos felkészülés után. Igazán sikerült vállalkozás azonban csak úgy lehetett ebből, hogy a könyv szerzője tetőtől talpig benne élt a korban, igyekezett alaposan tájékozódni benne, túl azokon az eseményeken is, melyek Csurka személyéhez közvetlenül kapcsolódtak vagy távolabbról őt is érintették. Mondhatnánk, a kor története és kórtörténete nélkül jelentős íróról, írói életműről amúgy sem lehet lényegre törő, érvényes munkát készíteni, akkor sem, ha az formai követelmények szerint nem minősül/nem készül/”tudományos” értekezésnek, hanem inkább esszének, nem mellőzve közben a szerző saját személyiségét, szubjektív reflexióit sem. Nem érdemes sokat időzni annál a kérdésnél, hogy miként határozhatjuk meg e könyvnek a műfaját. Sorolhatnánk, hogy mi mindennek nem minősülhet, de sok okoskodás helyett hasznosabb olvasni és hagyni, hogy mondandóival és stílusával sodorjon bennünket lapról lapra a kötet, amint nemcsak az élettörténet tárul fel, hanem a karakter is, a körülmények is, az ellenfelek és ellenségek, olyan kiváló barátok, írótársak alakja egy-egy villanásra, mint Fakan Balázs, a korán elhunyt, szeretett paraszt fiú, az író Szabó István. Galsai Pongrác,Berta Bulcsu a tőlük idézett mondatokkal,s közben sorjáznak a korai és kései Csurka művek,drámák,prózai alkotások címei, kitűnően válogatott idézetek az írótól és a vele készült interjúkból. Gazdag dokumentációval együtt lesz így érvényes és magával ragadó a szerzőnek az a képessége, hogy nemcsak leírni, de láttatni, nemcsak értékelni, de érzékeltetni is tud. Mégpedig együtt Csurkában az írót és a politikust.

A szerző - nagyon helyesen - nem akarja óvatoskodva különválasztani Csurka személyében az írót és a politikust és eszébe sem jut a gyakran hallott minősítés: Csurka nagyszerű író, de rossz politikus. Ez utóbbi megállapítás rendszerint olyanoktól hangzik el, akik irói munkásságát becsülik, de a politikustól igyekeznek a maguk védelmében elhatárolódni. Vagy olyanoktól, akik ezen a címen szeretnék megszabadítani a közéletet egyszer s mindenkorra attól, amit oly markánsan, radikálisan képviselt Csurka István, az író. Nem arról van szó ugyanis, hogy a pártvezér tevékenységét teszik mérlegre, hanem az író közéleti-politikai állásfoglalásaitól félve határolódnak el. Voltaképpen tehát az életműtől, hiszen drámában, tárcákban, publicisztikában él az is, amit politikának mondanak, vagyis az életmű egészében. A politika nem pártokat, hanem közösségi, nemzeti, társadalmi létharcot jelent elsősorban és ezt a harcot folytatja az író, a magyar irodalom történetének tradíciói szerint. Emellett vezet pártot, mozgalmat is, indít önálló heti- és havi lapot, rádió adót,szabadegyetemet s mindezzel együtt marad magányos harcos.Domonkos László könyve ennek a harcnak a története.

 A szerző nyomon követi az író életútját és az olvasó várja, hogy mikor jelenik meg előtte az a Csurka István, akit ő megismert, melyik az a pillanat, amikor már sem megállni, sem visszafordulni nem lehetett ezen az életúton. Mikor tűnök fel először az a Csurka István, aki már emlékeztet későbbi, mindenki által megismert valójára. Talán igaza van a szerzőnek abban, hogy minden a “békési kolbász” főiskolai történeténél kezdődik, amikor észreveszi, hogy valaki megdézsmálta a hazai kolbászt, amit féltve őrzött. Csurka persze nem hagyja annyiban a dolgot, főleg a tolvaj jellemtelensége dühíti, botrányt csinál. Kiderül, hogy aki a kolbászt lopta, éppen zsidó származású és ettől a pillanattól kezdve a kolbász ügy nem kolbász és nem jellem kérdése, hanem zsidókérdés lesz. Csurka Pistán pedig máris ott az antiszemita bélyeg, legalábbis annak korai, halványabb változata.Domonkos könyvében így lép elő fejezetcímbe is a békési kolbász, noha történik ott a Színművészeti Főiskolán más is, életre szóló jelentőséggel. Az első nagy lázadó és lázító szónoklat, nyomán a mámorító siker, a vastaps, mint majd évtizedek múlva előbb az MDF, majd a MIÉP naggyűlésein. De egy életre rögzül Csurka érzelmeiben a győlöletes név is:”Simon Zsuzsa elvtársnő” neve, akit - tanusíthatom - évtizedek múltán, az MDF-es időkben sem mulaszt el megemlegetni. Azután ötvenhat történelmi élménye alapozza az író jövőjét és az örökérvényű jelmondat:”Aki magyar, velünk tart”.

 Okosan, szépen ad számot a könyv szerzője a büntetésekről is, a megtorlás éveiről, jól érzékeltetve, hogy előbb a kistarcsai internálás, majd az “ügynök ügy”, az “esztéta” fogságában, keserves, embert próbáló, de egyúttal embert érlelő, íróvá nevelő szakasza is Csurka életének. Amint kiszabadul ebből a fogságból, fel is szabadul valóban. Sikerekben gazdag írói pálya bontakozik ki ezután, miközben csaták következnek csatákra, kocsmai asztaloknál, írószövetségi vitákon, a színház világában s egyre inkább a közélet politikai sikátoraiban is. A nyolcvanas években már az MDF-korszak készülődik. Újszerű baráti kör is képződik Csurka számára. Csoóri Sándor és Fekete Gyula, Czine Mihály és Kiss Ferenc, Für Lajos és Joó Rudolf,Püski Sándor, Csengey Dénes,Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, Bakos István köréből már az MDF későbbi vezérkara tűnik fel. Sok minden történt a nyolcvanas években, amíg 1987.szeptemberében Lezsákék udvarán a sátorban útjára indul az MDF. Csurka megint fontos, sokakat megrendítő beszédet mond és következik két év lázas szervező munka, tüntetések, gyűlések. Ez az időszak Csurka életének is fényes szakasza, mint sokunknak és magának a könyv szerzőjének is. Domonkos László - ha nem is teljesen, de belülről láthatta és élhette át az eseményeket. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy hiteles képet adjon arról is, hogyan torzult el s indult a bukás felé az MDF, az első “szabadon választott” kormány megalakulásától.

 A szerző hitelesen számol be arról is, hogy Csurka milyen lelkesedéssel fogadta Antallt az MDF-ben, majd a kormány élén. Ám arról a csalódásról is, amit az Antall-i politika és kormányzás jelentett neki is, másoknak is. Hosszú évek múlva itt és ekkor kerül megint elő Csurka “ügynök ügye”. Az író most nem az “esztéta”, hanem a miniszterelnök fogságába kerül, Antall zsarolja a nyilvánossággal. Csurka kínos helyzetben van, egészen addig, amíg elsőként önmaga nem áll a nyilvánosság elé régi ügyével. Ettől azonban nem elveszti a bizalmat és a népszerűséget, hanem népszerűbb lesz, mint volt korábban.  

 Az MDF egykori vezérkarának a felszámolása folyik már javában, amikor Csurka Istvántól elhangzik a mondat:”Szép egyedül”. Az ember ekkor, két év kormányzás lesújtó tanulságai alapján, azon lepődik meg újra, Domonkos könyve olvastán, miként lehet az, hogy Csurka István még 1992-ben is hiszi/vagy elhiteti magával/, hogy Antall az, akinek szavakban hirdeti magát. Ám ez a “naivitás “sem változtat azon, hogy Csurka magára marad.  Az egyedüllét nem tart sokáig, az MDF-ből kizárják ugyan, de ő folytatja, amit elkezdett, immár az MDF-en kívül. Megalakítja - néhány társával - a MIÉP nevű pártját és a publicisztikában is új szakaszt nyit a Magyar Fórumban. Életének ebben a korszakában már semmi sem gátolja és teljes erejével a magyar sors legfontosabb, nagy kérdéseire keresi a választ, kertelés nélkül, már-már prófétikus erővel és elszántsággal. Igaza van Domonkos Lászlónak, amikor azt írja: “A MIÉP-idők fénykorában és az utána következő évtizedben betetőződik, a zenitre ér, soha nem látott magasságokba emelkedik - valami. Az, amit csurkai publicisztikának nevezünk.” Bírálói, de barátai közül is sokan szeretik úgy láttatni ezt a gazdag publicisztikát, mintha Csurka minden bajunk okát szinte kizárólag a zsidóság térnyerésében látná. Igaz, a pénzes, a nagytőkés zsidóság rendre szóba kerül ezekben az írásokban, de mindig a magyarság védelmében, mindig olyan aggodalommal, amely a nemzetközi liberalizmus - jórészt csakugyan zsidó, vagy zsidó tőkések vezérelte - térnyerésében veszedelmet lát, de ezt nem általánosítja a zsidóság egészére.

 Domonkos László bőségesen foglalkozik könyve utolsó lapjain ezzel a kérdéssel . Olyannyira, hogy könyve utolsó előtti fejezetének alcíme így szól: “Együtt Magyarországon. “Azért, mert én egy-két zsidót utálok?”” A fejezetcím első tagja a Csurka által részletesen taglalt, nagyra becsült Szolzsenyicin-könyv címére utal,/az orosz-zsidó együttélés történetére/, a második tagja pedig idézet az írótól/hogy t.i. attól még nem antiszemita, ha zsidók között is akadhat, akit utál, amint más nációbeliek között is/. E cím alatt Domonkos voltaképpen a zsidóság és a magyarság együttélésének a kérdéskörét boncolgatja, bőségesen idézve klasszikusokat is, köztük például Illyés Gyulát és Gombos Gyulát. Kérdezhetnénk: mi szükség van erre? A válasz egyszerű. Ha valaki Csurka Istvánról, életéről és munkásságáról ír könyvet, az nem kerülheti meg ezt a kérdést, kénytelen értelmezni azt a tényt, hogy mitől kap ekkora hangsúlyt a zsidókérdés Csurkánál. Domonkos László pedig úgy értelmezi, ahogyan kell, ahogyan tisztességgel lehet. Amikor klasszikusok sorát idézi e kérdésben, azzal is jól láthatóan nem mentegetni akarja az írót, hiszen arra gondolkodó emberek előtt nincs szükség. Csak azt akarja megmutatni Berzsenyitől, Petőfin, Vörösmarthyn, vagy Széchenyin és Deákon át, hogy nem újkeletű a magyar életben ez a kérdés, és alighanem azt, hogy nem Csurka személyes mániájáról van szó. Akkor sem, ha a “békési kolbász” történetétől a Szolzsenyicin mű elemzéséig, tehát az életút korai szakaszától az utolsó pillanatokig foglalkoztatja ez Csurkát, mint magyar sorskérdés, amiről nem lehet nem szólni és amire jó esetben választ is kellene adni. Ez azonban ma már csakugyan bátorság dolga is és amint látjuk, már nemcsak nálunk, de egész Európában. Ezért kevesen vállalják, hiszen tabut döntögetni veszélyes, akár életveszélyes is lehet.

 Domonkos László könyvének címlapját nézem megint. Csurka Pista arcképe rajta, jellegzetes mosolyával, diszkréten a nemzeti zászló kíséretében. Voltaképpen ezzel a sokat mondó címlapképpel kezdődik a könyv, mint valami jól sikerült bevezető, a Gombos Gyulától való mottóhoz és a szerző által írt rövid “Búcsú helyett” című előszóhoz. És a könyv vége, mintegy zárszóként ugyancsak Csurkát idézi meg, nem képben, hanem szövegben, Domonkos László képzeletbeli jelenetében: “Elképzelem, amint sorban állunk Csurka Istvánnal a strandon, mondjuk lángosért. Hosszú, végtelenül hosszú a sor. Rokonszenves embertárs torpan meg mellettünk, szája szögletében huncutkás mosoly, amint megkérdi: aztán van itten valami haladás? Hát tudja, uram, válaszolja Csurka, amennyi a történelemben lenni szokott...”

Köszönet a könyvért a szerzőnek és a kiadónak.

Bíró Zoltán