vissza a főoldalra

 2012.05.11. 

Üzenetet hordozó művészi animáció

Az akkori elvárásoknak fittyet hányva készítettünk képeket

Kiss Iván grafikusművész, animációs filmrendező 1949-ben született Budapesten. Érettségi után szakkörökben, szabadiskolákban tanult festeni, rajzolni. Mestere: Litkey György festőművész. Szemadám György festőművész egyik megnyitóbeszédében így jellemezte azt az akkori fiatalokból álló művészcsoportot, a No 1-et, aminek Kiss Iván is tagja volt: Hosszú hajú, szakállat viselő, farmernadrágos fiatalemberek voltunk, akiknek többsége - ilyen – vagy olyan okból - nem járt, vagy nem járhatott felsőoktatási intézménybe, ám ennek ellenére művészeknek vallottuk magunkat. Hogy ki honnan érkezett, milyen családi háttér állt, vagy nem állt mögötte, arról nem sok szó esett köztünk, csak azt tudtuk és mindennap éreztük a bőrünkön, hogy egy szürke, hazug világ engedelmes rabszolgáivá próbálnak nyomorítani bennünket, s ez ellen minden eszközzel tiltakoztunk, melyek leghathatósabbikának a művészet fegyvertára bizonyult.  Kiss Ivánt jó kiállású, művelt, jó humorú, szépen rajzoló fiatalemberként ismertem meg, aki – ha jól emlékszem - akkoriban a Művészeti Alap valamelyik boltjában dolgozott, mint ahogy közös barátaink többsége is ilyen – olyan segéd -, jobb esetben betanított munkás volt. Én történetesen állatápoló voltam a Budapesti Állatkertben. 1970-től negyven évig dolgozott több munkakörben a Pannónia Filmstúdiónál. A filmstúdión belül a„Grácia” alkotóközösség tagja. Céljuk az egyedi filmek készítése volt. 1986-ban készült első filmje, a B.A.C.H , amiben Bach zenéjére készített képzőművészeti animációt. Azóta hat animációs filmet készített, köztük, a forradalom 50. évfordulójára a Töredékek 1956-ot.

 Az 1956-os arcokat nem kitalálni szántam, hanem feleleveníteni

 Ha jól emlékszem, egyszer szerepelt már a neve a lapunkban.

 –Így van. A 2006-os Ünnepi Könyvhéten találkoztam először személyesen Csurka Istvánnal. Ő a Püski –pavilonnál Esztéta c. könyvét dedikálta, míg én, szintén a Püskiéknél a forradalom 50. évfordulójára készült 1956 fénylő arcai c. albumot. Az utóbbi Nagy Gáspár verseit és 1956-os témájú grafikáimat tartalmazza, szám szerint 56-ot. Nagy Gáspár addigra súlyos betegen feküdt, így egyedül jelentem meg a dedikáláson. Csurka Istvánnak adtam egy dedikált példányt közös könyvünkből, ő pedig megajándékozott a sajátjával. A Magyar Fórum azévi június 15-ei számában Csurka István ezt írta: A könyvhét múltával azért közlünk az ünnepi napok szenzációjából három képet meghatottan, elrévülten és könnyeinkkel küszködve, hogy egyúttal a 48 évvel ezelőtti tragédiára is emlékeztessünk. 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét és társait Kádár és társai. Ezeknek neveltjei, rokonai, pereputtya ma az országot kormányozzák. Tehát a szégyenünkre is figyelmeznünk kell, hogy ez lehetséges. Az album mindazonáltal Nagy Gáspár verseivel ás Kiss Iván átszellemült rajzaival – gyönyörű. Egy kulacsnyi megmentett víz a tikkadónak. Ez az utolsó mondat nagyon megfogott , erőt adott, és igen fájlalom, hogy már sem Csurka István, sem Nagy Gáspár nem lehet közöttünk. S hogy miért fénylők az arcok? Erre Nagy Gáspár egyik versének részletével felelek meg: „Arcuk fénylő/most újra látod/ vállukon puska/ szívükben elszánt álom.”

 Milyen metódussal készültek a rajzok?

 –Áttanulmányoztam a forradalom idején készült fényképeket. Nagyon sok fotót gyűjtöttem össze. Főleg a karakteres, jellegzetes arcok érdekeltek. A néhány centis arcokat felnagyítottam, és annak alapján rajzoltam. Azért fotók alapján készültek ezek a rajzok, mert nem akartam hamisítani. Az 1956-os arcokat nem kitalálni szántam, hanem feleleveníteni.

 Ez mennyire másolás, és mennyire egyéni művészet?

 –Azért nem beszélhetünk másolásról, mert grafikai eszközökkel hozzáteszek valami pluszt a képekhez, ugyanakkor megpróbálom megőrizni az arc karakterét. Hiszen hiteles és nem kitalált figurákról van szó. Megrajzoltam – többek között – Mansfeld Pétert, Pongrácz Gergelyt, Nagy Imrét és Wittner Máriát is, aki éppen egy teherautó tetejéről kenyeret oszt. Az utóbbiról: a fotó alapján készítettem egy „egy az egyben” grafikát, de egy olyat is, mely az arcokat kinagyítja. Tehát komoly grafikai munkáról beszélhetünk. Részben hűségesnek kellett lennem a valósághoz, részben ki kellett egészítenem. Sok olyan arcot rajzoltam meg, akiket nem lehet beazonosítani. Ezek 14 év körüli a pesti srácok. Amikor Budakeszin felavattunk egy civil kezdeményezésre faragott 1956-os emlékkövet, aminek fekete márványlapjára az én rajzom van belegravírozva, Dózsa László színművész azt mondta, ez a „pesti srác” saját maga. Hiszen 1956-ban ő is harcolt, és a klinikai halál állapotából hozták vissza.

Mi határozta meg, hogy melyik fotóból lesz grafika?

 –Az a szándékom, hogy az arcok által meséljem el a forradalom történetét. Az arcokról eleinte lelkesedés tükröződik, a képek az összetartást is bemutatják. Ebbe a sorozatba tartozik a felvonulás, és a lelkes postás bácsi is. Ezt követik a kétségbeesett, síró arcok, arcvonások. Tehát az egész történetet el lehet mesélni az arcokon keresztül.

 A már említett Wittner Mária látta a könyvet?

 –Nem csak látta, nem csak dedikálta, hanem ajánlást is írt a hátoldalára. A könyv elején pedig Rácz Sándor sorai olvashatók. Érdekes, hogy nem beszéltek össze, mégis , míg Rácz Sándor azt a címet adta mondandójának, hogy Üzenet, addig Wittner Mária ezt: Üzenet a fényből. Valóban mindkét írás üzenet az utókornak, főleg a fiataloknak. Az én szándékom is az volt, hogy azok számára, akik nem élték meg az eseményeket, közel hozzam azokat. A fiatal generáció a történelemkönyvekben tanul 1956-ról, de én azt akartam, hogy a grafikák által sokkal közelibb képet kapjanak a forradalomról, ami nem csupán egy vizsgatétel.

 Nagy Gáspár versei ihlették a grafikákat, vagy fordítva?

 –2004-ben nekiláttam elkészíteni a Töredékek 1956 c. filmet. Mindezt több fotó, dokumentum gyűjtése előzte meg. 2005-re olyan sok rajzom volt, főleg portréjellegűek, hogy elhívtam a műtermemként szolgáló padlásszobába a szintén Budakeszin lakó Nagy Gáspárt, és megmutattam neki ezeket a munkákat. Felvetettem a közös kötet elkészítésének ötletét. Ez megtetszett neki, majd egy fél év múlva két hosszabb versciklussal keresett fel, az egyiknek a címe: Fénylő arcok és tükörképek. Ezt a ciklust kimondottan rajzaim ihlették. A második ciklus az Október végi tiszta lángok már megvolt neki, ha nem is abban a formában, ami a kötetben megjelent. Az utóbbi művet Szokolay Sándor számára oratórium -szövegkönyvnek írta. A közös kötet tehát megjelent 2006 –ban, a könyvhét előtt néhány héttel. Érdekesség, hogy 2005-ben mindketten 56 évesek voltunk…A forradalmi élményeink is hasonlóak… Idézem Nagy Gáspár dedikációját: Kiss Ivánnak, az ötletadó „múzsának”, ki berántott ebbe a könyvbe, hogy együtt tegyünk emléket ’56-ról, a hősökről és az áldozatokról. Akkor Gáspár a Szent László Kórház sebészetén feküdt. Rácz Sándor pedig ezt írta: Az újabb munkáid reményében, köszönöm a kötelező feladat teljesítését. Ő a könyv körüli munkát missziónak tekintette, hiszen kötelességünk átadni az üzenetet az utókornak.

 Milyen volt a kötet fogadtatása?

 –Csupa pozitívumot írtak róla, hiszen akkor ünnepeltük az 50. évfordulót. S éppen ez a lényeg, hogy erre az alkalomra számtalan ’56-os kötet jelent meg, de a miénkről is sokan írtak recenziót.

 A film is elkészült?

 –Természetesen, de sajnos alig lehet látni. Egy tíz perces animációs filmről van szó, melyet 2006-ban több helyen vetítettek, még a köztelevízió is, hiszen akkor volt aktualitása. Egyszer Lakiteleken vetítették több más ’56-os filmmel együtt, a HírTv is bemutatta, s előtte beszélhettem róla. Aztán szép lassan feledésbe merült.

 Ez a film fekete-fehér. Miért nem színesítette ki a képeket?

 –Hét animációs filmet készítettem eddig önállóan – ezeknek én vagyok az ötletgazdája, rajzolója, rendezője, kiállítója – , de csak az egyikük színes. Egyébként is szeretem a fekete-fehér megoldást, azt a drámaiságot, amit ez a metódus magán visel. Nincsenek szükségeim a színekre a dokumentumértékű alkotásoknál.

 Nem lehet, hogy a színes film jobban eladható?

 –Ebben nem hiszek. Az egyedi animációs filmek készítésénél nem játszik szerepet az, hogy mennyi bevételt hoz mindez nekem a konyhára. Azért hívják egyedi filmnek, mert esetünkben a szerzőnek – aki a készítés összes stációjában dolgozik – komoly mondanivalója van. Az ilyen film főleg fesztiválokon szerepel. Az én 1956-os filmemet pl. Portugáliába is meghívták. Az ilyen animációknál tehát a kereskedelmi szempont elhanyagolható, és az alap is más, mint mondjuk a Dr. Bubónál, ami gyerekeknek készül.

 Értem, de azért örülnénk neki, ha olyan rajzfilmek készülnének, mint amilyen a Bubó volt…

 –Természetesen, mert nagyon sok gusztustalan, lélekölő rajzfilm készül a nagyvilágban. Egyébként sok kommerszebb filmben is dolgoztam életem során.

 Akkor térjünk rá élete sorára. Nem vették föl a főiskolára, hanem szabadiskolába járt, és mesterének Litkey Györgyöt tartja. Róla mit kell tudni?

 –Őt idehaza kevesen ismerik, mert szembeszállt a hazai szocreál áramlattal. Absztrakt festő volt, bár figurális falusi életképeket is festett. Érdekes módon, külföldön sokkal több kiállítást rendeztek számára, mint idehaza. Az ’50-es években pedig az a festő Magyarországon a perifériára szorult, aki absztrakt módon alkotott.

 Most meg szinte csak a nonfiguratívnak van elismertsége.

 –Jelenleg a stílusok kaotikus tárházát láthatjuk, de ezzel nem is szoktam foglalkozni.

 A szóbelin Hermann ordítva kérdezte tőlem, hogy mit tudok Hitlerről

 Nem is akart más lenni, mint grafikus, vagy festő?

 –Sok minden érdekelt, a filozófiai és a pszichológiai is. Jelentkeztem filozófiai szakra, de nem vettek föl. Hermann István volt akkor a pártvonalon a hazai filozófiatudomány feje. Ady kapcsán naívan arról mertem tanulmányt írni, hogy Nietzsche milyen erős hatással volt a költőre. A szóbelin Hermann ordítva kérdezte tőlem, hogy mit tudok Hitlerről, ugyanis azt tartották, hogy a nemzetiszocialista eszmék Nietzsche tanaiból táplálkoznak.

 A Pannónia Filmstúdió hőskorához kötődik a neve.

 –Így van, nagyon sok filmben, így az első egész estés animációsban, Jankovics Marcell János vitézében is rajzoltam.

 Hogyan történt anno a munka menete?

 –Akkor én még igencsak kezdőként fázisrajzolóként dolgoztam. Hierarchia létezik a rajzfilmeseknél is. A rajzolók csoportjában a legalsó szinten a fázisrajzoló áll. Magasabb szint a kulcsrajzoló, az animátor és a rendező. A fázisrajzoló szintje alatt pedig a kihúzók, kifestők voltak. Azért beszélek múlt időben, mert akkor még nem voltak komputerek. A kézi rajzot a kihúzó átrajzolta celluloidra, a kifestő pedig kifestette. Ma már számítógépen történik a kifestés is. Ahogy említettem megjártam a hierarchiát, de sosem készítettem gyerekeknek szóló rajzfilmeket. A Pannóniában működött a Grácia nevű alkotóközösségünk. Olyan alkotók dolgoztak ebben a csoportban, akik egyedi filmeket akartak készíteni, így pl. Orosz István, Keresztes Dóra, Reisenbüchler Sándor. Ezeket az egyedi, művészi, néha kísérleti filmeket senki sem rendelte meg, nem reklámfilmek, és nem hoznak profitot. A filmek létrejöttéhez pályázni kellett a Magyar Mozgókép Közalapítványhoz. A nyertes pályázat után jött a film elkészítése. A legrövidebb filmem 4 perc, és az is két évig készült, mert egymagam csináltam szinte mindent, még a zenét is én szerkesztettem.

 1986-ban készült az első filmje, a B.A.C.H., ami szintén művészfilm.

 –Kísérleti keretből sikerült megkapnom a non-figuratív filmhez egy kis összeget. Tíz évet kellett várni következő filmem megszületéséig. Ez volt a Tánc, majd az Út, a Fény és káosz, az Átváltozás, a Töredék 1956 és a Senkiföldjén következett.

 Saját filmjei is a Pannóniában készültek?

 –Első filmjeimet az „elhaló” Pannóniában készítettem. A név még létezik, de a 2000-es évek végén mindenkit kirúgtak onnét, még a volt igazgatót, Jankovics Marcellt is.

 Amikor egy művészi rajzfilmnek nekikezd, akkor belegondol, hogy mekkora annak a költsége?

 –A költséget mindig ki kellett kalkulálnom, még a pályázat beadása előtt. Eléggé költséges egy animációs film, és a régi manuális technikával sok ezer rajzot nem bírunk egy –két hét alatt megrajzolni.

 A modern eszköz használata nem jelent egyben minőségi előrelépést

 Mennyien közreműködnek egy régi, klasszikus technikával készült négy pereces filmben? Sokszor meglepően hosszú a stáblista.

–Gyártásvezetőre, dramaturgra, operatőrre, vágóra, hangmérnökre, a labormunka irányítójára akkor is szükség van, ha az ő munkájukon kívül mindent én csinálok. Az utolsó filmemen kívül mindegyiket a klasszikus metódus szerint készítettem. A Senkiföldjén készítésében a felvétel és a vágás már számítógéppel történt. A modern eszköz használata viszont nem jelent egyben minőségi előrelépést is.

 Az egyedi rajzfilm műfaja azért is érdekes, mert annak rajongói képesek egy négyperces film megtekintéséért órákat utazni.

 –Ez így van, mert egy „sűrítő” műfajról van szó. Az élet produkál itt abszurd dolgokat: egy dániai fesztiválra Dél-Amerikából érkezett egy öregúr, aki saját alig két perces filmjét kísérte. Ez a két perc még ebben a műfajban is igen rövidnek számít. Sokan megkérdezik tőlem: te ezért a négy perc miatt képes vagy évekig gürcölni? Igen, képes vagyok, mert ezeknek a filmeknek igen hangsúlyos, erős a mondanivalójuk. Azt is megkérdezik: és miből élsz? Jogos, mert ez a műfaj igen szerény megélhetést biztosít.

 Az összes grafikája kapcsolatban van a filmmel?

 –Nem, mert a grafikáimnak létezik a filmtől teljesen független része. Ez természetesen így volt akkor is, mikor elkezdtem rajzolni, festeni. Egy nem hivatalos festőcsoportnak, a No1 –nek voltam a tagja. Ilyés István budakeszi szobrászművész egy ideig a Szüre-Non csoport tagja volt – ahogy a Magyar Fórumban olvastam – és a két csoportnak voltak közös kiállításai. Még Püski István is szerepelt üvegmunkákkal néhány ilyen nem hivatalos tárlaton. Húsz éves voltam, amikor részt vettem egy ilyen közös kiállításon. Ez 1969-ben történt, a pártállami éra közepén, és csak akkor lehetett kiállítást szervezni, ha azt előre bejelentettük. A kiállítandó műveket pedig megszemlélte a képzőművészeti lektorátus, és az hagyta jóvá ideológiai és egyéb szempontból. Ez volt a hivatalos út. De minket ez nem érdekelt. Hanem olyan klubokat kerestünk, ahol a vezető vállalta azt, hogy mi minden engedély nélkül csinálunk kiállítást. Nem a téma volt a lényeg, hanem az, hogy többen összeálltunk, és szabadon, az akkori elvárásoknak fittyet hányva készítettünk képeket. Mindenki a saját gondolata szerint alkotott.

 A mostani hatalmas szabadsággal tudnak-e élni a művészek?

 –A szabadosság idejét éljük több évtized óta. Amit sajnálok, hogy nem látok olyan jelentős művészcsoportokat, ahol igazi értékek vannak a középpontban. Bizonyára vannak értékes alkotók, de nem biztos, hogy tudunk róluk. Nem mindig bukkan a felszínre az érték. Hamvas Béla műveit sem fogadták be keletkezésükkor. Tehát születhetnek nagy dolgok attól, hogy az adott kor azokat nem képes befogadni.

 Ha már a kiállításokról volt  szó: az 1956-os grafikákat több helyütt bemutatták.

 –Igen, így a Polgárok Házában, a Fidesz –székházban, de vidéken is, Győrben pl. Lezsák Sándor nyitotta meg a kiállítást. De azért nem csak történelmi grafikákat készítettem én, hanem olyanokat is, amiből március 18-án nyílt kiállítás Budakeszin a Kálvin-teremben. Egy grafikai sorozatról van szó, melynek címe: „…de az övi nem fogadták be.” (Patmosz-Pécsely).

 Eléggé rejtélyes ez a bibliai cím.

 –„A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – írja János apostol evangéliuma kezdetén Jézusról. Azért adtam ezt a címet ennek a sorozatnak – a rajzoknak külön-külön nincs címük – , mert az a gondolat foglalkoztatott: miért ilyen az ember Jézus után 2000 évvel. Szent János ezt két évezreddel ezelőtt tömören és szépen megfogalmazta, mert nem fogadtuk be. Egyrészt nem fogadták be a zsidók sem, másrészt nem fogadta be az egész emberiség sem, hiszen Jézus Urunk nem csak egy nép megváltásáért jött közénk. Mi sem fogadtuk be őt kellőképpen. Nincs is új témám, hanem folytatom azt a sorozatot, aminek címül a már említett Szent János-i idézetet adtam. Az apostol Patmosz szigetén írta meg a Jelenések könyvét, és én elutaztam a helyszínre, ahol megszületett bennem a sorozat gondolata. Ezt követően érlelődött bennem a téma, és három évre rá, tavaly elkészítettem Pécselyen azt a sorozatot, melyből egy válogatást láthattak Budakeszin. Az érlelődés időszaka nagyon érdekes; bizonyára több művész mesélte, előfordul, hogy évekig nem csinál semmit, de közben az agyban a „fogaskerekek kattannak”.

 Padlásszoba-műtermében elől látom a Bibliát, egy Homérosz-kötetet, egy Hamvas Béla-könyvet és egy Bachról szóló kötetet. Ezekből meríti az ihletet?

 –Közvetlenül nem, de ezek az olvasmányok valóban az életem részei. Amiket felsorolt, örök értéknek nevezhetők, és visszanyúlok feléjük. Bach egész életemet végig kíséri. Pilinszkyről mesélik, hogy élete vége felé napi 10-12 óra Bachot hallgatott. Legújabb rajzsorozatom készítésekor egy pécselyi kis tanyán éltem és szinte egész nap Bach-muzsika szólt. Bach sem felelt meg teljesen kora elvárásainak, még gyerekei is azt mondták róla, hogy maradi, parókás öregúr. Ennek oka, hogy ő nem újító, hanem olyan összegző elme volt, akinek műveinek középpontjában az eternitás állt.

Patmosz szigetére azért mentem el, mert kíváncsi voltam, hogy létezik-e a „hely szelleme”

 A környezet, Budakeszi mennyire számít? Ugyanazt, ugyanúgy rajzolná, ha Miskolcon élne, vagy Szombathelyen?

 –Nem hiszem. 1980 óta élek itt, és a jó levegő, a természet közeliség miatt választottam Budakeszit. Szeretem ezt a várost, mert még létezik a nagyvárostól elzárt falusias jellege. Nagymértékben meghatározó, hogy milyen környezetben élünk. Korábban egy lakótelepen éltem, a Gépmadár utcában – még a neve is riasztó. Patmosz szigetére is azért mentem el, mert kíváncsi voltam, hogy létezik-e a „hely szelleme”. Azzal az élménnyel jöttem haza, hogy létezik ilyen fogalom.  

Sok egyéni kiállítása volt itt?

 –Önálló kiállításom csak ez az egy volt a Kálvin teremben, de több csoportos volt, budakeszi alkotókkal együtt. A helyi alkotók összetartanak; a közelmúltban született meg a Keszi -Art egyesület, aminek tagja lettem, és melynek fő célja az élő kortárs művészet bemutatása és megismertetése.

Medveczky Attila