vissza a főoldalra

 2012.05.18. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Csurka István: Mérleg

Mindszenty József hercegprímást édesanyjával töltött esti ájtatosságából, meghitt beszélgetéséből ragadták el az ávós pribékek. A tántoríthatatlan és kemény férfit, a kereszténységében és magyarságában egyaránt megingathatatlan ércembert különösen gyengéd fiúi alázat kötötte parasztasszony édesanyjához. Ezt most Anyák napján, az orgonaillatban hullámzó harangszó pompájában is illik megemlíteni, mert a kép csak így teljes. A nemzet fölé a saját mártíromságát terítő főpap alakja mellett ott áll a szenvedésekhez szokott asszony, a mindezt befogadni és elviselni kénytelen Édesanya.

A hamvak hazahozatala, az országos megmozdulássá – mint annyiszor! –, nemzeti fogadalomtétellé felhevülő érzelmi áradás először is fenséges elégtétel minden keresztény és keresztyén magyarnak, és talán még azoknak is, akik valamilyen istenhit nélkül szenvedték végig az elmúlt korszak terrorját, rombolását és a minden porcikánkba behatoló zsarnokságát. Elégtétel, de nem győzelem.

 Mindszenty Józsefről most lefoszlik a rágalmak szennyese és szellemi alakját az a bíborfény övezi, ami a szenteknek jár; koporsóját, bebalzsamozott porhüvelyét elhelyezték esztergomi méltóságot viselt elődei mellé, s ezzel voltaképp azt a rangot is visszakapta, amit saját egyháza vont el tőle, amikor a bolsevista-materialista világhatalommal való egyezkedése eddig az erkölcsi mélypontig süllyesztette. Elégtétel, hogy Mindszentynek igaza volt: sem a bolsevista központtal, sem helytartóival nem lehet egyezkedni. A Mindszenty letartóztatásának huszonötödik évfordulóján tett bejelentésnek, amelyet Rómában és Budapesten egyszerre hoztak nyilvánosságra: az esztergomi érseki szék üres, csak a kegyencekre lett jó hatása, a keresztény egyház életében és az egész nemzet erkölcsi süllyedésében a hetvenes éveket akár a züllés aranykorának is nevezhetjük. Ugyanakkor az elégtételt ma már az a pápa szolgáltatja, akit az a hatalom akart eltenni láb alól, amelyikkel az elődje – nyilván a legnagyobb jóhiszeműséggel – a megegyezést kereste. Mindszenty székének feláldozásával is.

II. János Pál, amikor majd eljön hazánkba, testében elhozza azoknak a golyóknak a nyomát, sebhelyeit, amelyeket azért üttettek rajta, mert lengyel népének, nemzetének akkor ő volt a legnagyobb reménysége, és ezt a reménységet akarták elvenni a lengyelektől. Ezek a gyilkosnak szánt lövések azonban Mindszenty Józsefnek is elégtételül szolgálnak, mert éppen az ő élete alapigazságát bizonyítják: a keresztény főpapok közül a gonosz hatalmak azokat tartják a legnagyobb ellenségüknek, akikben a keresztény hit a népükért-nemzetükért való küzdéssel és kiállással párosul.

Elégtétel tehát van, ünnepélyesség és harangzúgás is van, de nézzünk most körül Mindszenty József szigorú pillantásával az országban!

Követte-e erkölcsi emelkedés a szabadság megszületését? Erősebb-e az összetartozás érzése a nemzetben, és mélyült-e az egymásért való felelősségvállalás tudata? Terjed-e az igazságosságra és méltányosságra való törekvés igénye? Igyekszik-e birtokába venni a nemzet a múltját és hagyományait, építi-e a jövőt magának szilárd elhatározással, avagy csak a jelen pillanatnak él, kiszolgáltatva a rövid távra szóló igénytelenségnek?

Egyik kérdésre sem lehet határozott igennel felelni. Némelyiket pedig csak egy szomorú beismeréssel lehet megválaszolni.

Mindenekelőtt állapítsuk meg: annak a hatalomnak és rendszernek, amelyik Mindszenty Józsefet börtönbe vetette, majd évekig az amerikai követség házi őrizetére utalta, az eltakarítása majdnem annyi szenny felkavarásával jár együtt, mint amennyi szennyet ez a rendszer megalakulása idején felszínre hozott.

Kétségtelenül igaz, hogy megfáradt állapotban és történelmileg egy kicsit megkésve érte a magyarságot a rendszerváltozás lehetősége, az addig megdönthetetlennek hitt világrendszer visszafordíthatatlan szétesése. Az ötvenhatot követő, minden európai mértéket felülmúló megtorlás és vérengzés után, a tömeggyilkosok után a lassú korrumpálódás évei következtek, amikor a nemzet megtanult együtt élni egykori hóhéraival és elfogadta új arcukat. Ennek nem is lehetett más eredménye, mint az általános közöny és fásultság. Ezt a fásultságot, ezt a rossz szájízt, ezt az önmagunk utálatát nem egykönnyen tudjuk magunk mögé hajítani, mert valamennyien benne voltunk, ha nem is azonos mértékben. Illyés Gyula nagy versének, az Egy mondat a zsarnokságról-nak képe szerint valamenynyien szemek voltunk a láncban, a zsarnokságéban.

Ezt egyszer ki kellene mondani nyilvánosan és mindenkire érvényesen, mert ez most a változást nem akaró, sőt akadályozó erőknek a leghatásosabb fegyverük. Kedvét szegni a végül is ártatlan embereknek a rámutatással: te is benne voltál! A bűntudatot és fásultságot növeszteni fel benne, hogy ne merje kívánni sem a kibontakozást. A tegnapi főkolomposok a leghangosabb hirdetői ennek a tegnapi helyzetnek. A maguk felmentését akarják kierőszakolni azáltal, hogy az egykoron a megalázott és lehetőségeitől megfosztott nép elfogadta őket és juttatásaikat.

Ugyan mit tehetett volna ez a szerencsétlen nép Trianon iszonyatos gerinctörése, 1944–45 két hadsereg által való végigtaposása, az ártatlanság és a nemzetért való nemes küzdelem első szovjet perctől való üldöztetése és a forradalom vérbefojtása, az iszonyatos magáramaradás után? Nem lehet egy mérővel mérni a tömegek megalkuvását ezek után a nemzeti zsigerekben folyamatosan ott remegő katasztrófák után azoknak a gaztettével, akik ebben a helyzetben hajlandók voltak a nép nyakára ülni és az idegen hatalom kiszolgálóiként előbb gyilkolni, majd liberáliskodni. Most mégis ezek mutogatnak rá unos-untalan a nélkülöző kisemberre: te is itt voltál, te is tartottad a markod, te is elfogadtad.

Itt a bűnbánat körül van az oka az erkölcsi pangásnak. Nem az a legnagyobb baj, hogy elszámoltatva és megbüntetve nincsenek az elmúlt rendszer főkolomposai, hanem az, hogy még egy szó bűnbánat sem hangzott el.

A magyar emberből irodalmunk és történelmünk tanúsága szerint eleve hiányzik a bosszúállásra való hajlam. Még a mainál sokkal jobban be is lehetne csapni ezt a népet egy-két bűnbánó szóval, egy-egy emberi beismeréssel. Ehelyett azonban a tolakodást és az újbóli pöffeszkedést látja a védtelen ember, aki a tétlenségre kárhoztatottság évtizedeiben nem volt képes felkészülni a változásokra.

A régi rend emberei most szakembernek kiáltják ki egymást, és a legbizonyítottabban politikai állások betöltői is a munkaügyi bírósághoz fordulnak, ha netán az új rend félénken és gyámoltalanul le meri váltani némelyikőjüket.

A legkiáltóbb igazságtalanság az, hogy a változás haszonélvezői sokszor éppen azok, akiknek bűnös tevékenységük miatt a régi rendszert le kell váltani.

A kiábrándultsághoz az is hozzájárul, hogy még nem látjuk kellő tisztasággal a rendszerváltozást megelőző éveket. Vannak, akik ezt a folyamatot úgy írják le, hogy ez a reformerők és az ellenzéki mozgalmak fokozatos térnyerése, előretörése volt, a párthatalom és a diktatúra pedig nem tett mást, mint visszavonult. Pedig ez nem egészen így van, mert az úgynevezett reformban már benne volt az, amit ma átmentésnek nevezünk, és az ellenzékiségben a nem éppen üdvös kiegyezés. Nemcsak az ellenzéknek és a demokratikus törekvéseknek voltak akkor nagy népünnepélyeik, temetéseik, október-huszonharmadikáik, hanem a régi rend elitje is bízvást ülhetett volna tort egy-egy átalakulási törvény megszavaztakor, egy-egy sikeres vezetői prémiumfajta bevezetésekor.

Mire a rendszerváltozás első nagy felvonására, a tavalyi választásokra ráesett a függöny, addigra a Kádár-rendszer bundaburzsoáziával összefonódott nomenklatúrája, pártelitje készen állt a piacgazdaságra: hatalmasan megszedte magát.

Szétvált a párt, de eltűnt a vagyona. Hiába volt népszavazás, hiába vizsgálódik a Számvevőszék, a milliárdoknak hűlt helyük van és senki nem tud bizonyítani semmit. Tehát az ilyenféle vádaskodásokat, mint ezek a szavak is, demagógiának lehet mondani, mert a belégeket, nyugtákat, kiutalásokat és átutalásokat régen megették a zúzógépek.

Ma nincs az országban egyetlen megye, amelyikben a lap vagy a lapok, amelyek azelőtt párttulajdonban voltak, ne volnának teljesen vagy egészen külföldi tulajdonban. És aligha van még egy ország Európában, ahol a sajtóban ekkora mértékű volna a külföldi részesedés. Azt aztán, hogy miért ez a kitüntető érdeklődés a magyar nyelvterület helyi érdekű sajtója iránt, senki nem tudja megmagyarázni. Igaz, nem is nagyon magyarázgatják. Kell a külföldi tőke, mondjuk. Az igen, az kell, ha valóban külföldi.

A mérleg tehát hiányt mutat. Nyomasztóan nagy tartozásunk mutatkozik most, amikor végre méltó helyére temettük Mindszenty Józsefet. Elkeserednünk azonban mégsem szabad, mert ezt azért mégis elértük. A szovjet rendszer egész korszaka alatt, az első perctől kezdve legtöbbet mocskolt és üldözött mártírunkat, a nemzet nagy fiát mégiscsak felemeltük a fejünk fölé, és ezzel a tettével az európai keresztény magyar nemzet mégiscsak hatalmas lépést tett a történelmi igazságtevés golgotás diadalútján.

Felfelé, igen, felfelé.

Elhangzott 1991. május 5-én a Vasárnapi Újságban