|
 2012.05.25.
Megemlékezés a rabok papjáról, aki lélekben
ferences volt
Huszonkét évet töltött
börtönben a május 13-án, nyolcvanadik életévében elhunyt
Szekeres János őrkanonok. Nem elítéltként, hanem a Sopronkőhidai
Fegyház és Börtön lelkészeként. Hamvait május 24-én, csütörtökön
15 órakor a molnári temetőben helyezik el.
Szekeres János Mocsán született 1932-ben. Ferencesnek
indult, de a rendek feloszlatása, illetve a ferenceseket érintő
numerus clausus után kikerült a rendi keretből. Villanyszerelőként
és püspökinasként dolgozott, míg sikerült felvételt nyernie
a győri püspökség kispapjai közé. 1960-ban szentelték pappá;
majd Tatabányán, Kisbéren, Környén és Sopronban volt káplán.
A Kapisztrán Ferences Rendtartomány kérését 1978-ban az
Állami Egyházügyi Hivatal elfogadta, és így a ferences múltú
és lélekben magát mindig ferencesnek érző, világi papi szolgálatban
álló Szekeres atya lett a pasaréti ferences templom igazgatója.
Ezt a tisztséget a rend és a pasaréti hívek nagy megelégedésére
1989-ig töltötte be. Az ő ideje alatt újult meg a templom, bővült
és korszerűsödött a rendház.
A kolostorban lakó, egyetemi tanulmányokat folytató
szerzetes növendékekkel atyai jó viszonyt ápolt. Magyar
Gergely, jelenlegi ferences provinciális, aki akkoriban volt növendék,
nagy hálával gondol vissza János atyára, aki az egyszerű
emberekkel, a kétkezi munkásokkal különösen jól megértette
magát, és már akkor megmutatkozott az a jó tulajdonsága, ami
később börtönlelkészként oly értékessé tette munkáját.
A rendszerváltozáskor, 1989-ben a ferencesek már szabadon
nevezhettek ki saját templomaik élére rendtagot. Ekkor Szekeres
János visszatért a győri egyházmegyébe, ahol soproni városplébános
és kerületi esperes volt 1992-ig, majd fertőrákosi plébános
haláláig. 1990-ben rendőrnek kinéző egyenruhások keresték
fel a plébánián, amitől János atya kissé megrettent, mert
azt hitte, hogy letartóztatják, de nem. A sopronkőhidai börtön
vezetői jöttek hozzá, hogy közöljék, börtönlelkészt
keresnek, és a plébános urat szeretnék felkérni e faladatra.
János atya először habozott, mert sohasem volt börtönben,
fogalma sem volt róla, hogy mit és hogyan kellene tennie. Végül
belevágott. Nem bánta meg. Haláláig élete legszebb lelkipásztori
feladatának tartotta az elítéltekkel való foglalkozást. Nagy
buzgósággal látogatta a fegyházban fogva tartottakat. Kivételes
adottsággal végezte a fegyházlelkészi teendőket, lelkileg és
anyagilag is támogatta a szerencsétlen embereket. Működését
az állami hatóságok is méltányolták, amikor kitüntető
elismerésben részesítették.
A sopronkőhidai börtön vastag falai sok ezer szomorú
sors titkait őrzik. Ma is kényszerlakhelye több száz elítéltnek.
A börtön nyilván nem lehet otthona senkinek, nem is azért találta
fel a társadalom ezt a fajta intézményt, de az fontos, hogy
akik idekerülnek, esélyt kapjanak az értékesebb életre, és
önmaguk illetve a társadalom iránt felelősebb emberként
szabaduljanak.
A börtönlelkészi szolgálat ezt segíti. Szekeres János
atya börtönmiséit 150-200 rab látogatta rendszeresen. Vagyis a
néhány cella összenyitásával kialakított kápolnában több
embernek hirdette a Megváltó örömhírét, mint a szomszéd
falu templomában, ahol plébános volt.
A törékeny alkatú, már inkább csak suttogva beszélő
lelkipásztorral néhány éve, a kápolna felszentelésén találkoztam.
Mindene a rabok voltak, és a raboknak is ő volt mindene. Két évtizede
szinte minden idejét köztük töltötte. Több időt töltött rács
mögött, mint a legtöbbet ült papok Rákosi és Kádár börtöneiben.
Gyakran már hajnali ötkor a börtönkapuban várakozott, hogy az
aznap szabadulót kivigye a vasútállomásra, néhány aprósággal
és jó szóval ellássa. Csak egyet kért tőlük, nehogy
viszontlátással búcsúzzanak…
Az őrkanonok szemmel láthatólag szerette a rabokat. Nem félt
tőlük. Társuk és apjuk volt egy személyben. „Mikor először
bejöttem, és a fegyőrök kihirdették, hogy lehet találkozni
az új börtönlelkésszel, elég sokan voltak rám kíváncsiak
– mondta a kezdetekről 2009-ben. – Ott álltam előttük, és
nem tudtam, mit is csináljak. Majd elindultam, és az elsővel
kezet fogtam, bemutatkoztam, és valami apróságot kérdeztem tőle.
Majd mentem a következőhöz. Egyszer csak látom, hogy egyik sírva
fakad. Kérdésemre, hogy miért sír, azt mondta, hogy vele még
sohasem fogott senki kezet, és sohasem köszönt előre neki
senki.”
Ettől kezdve tudatosan igyekezett megadni számukra a
minden embernek kijáró tiszteletet. Hátuk mögött is úgy beszélt
róluk, hogy „ez és ez az úriember”. Isten nyugosztalja a
rabok papját, Szekeres János atyát.
(Szerdahelyi
Csongor/Magyar Kurír)
|
