|
 2012.03.02.
„Hová vezetnek a szálak”
Polgár Rózsa életmű-kiállítása az Iparművészeti Múzeumban
„Hová
vezetnek a szálak”, mondja (kérdezi?) Polgár Rózsa kárpitművész
életmű-kiállításának a címe. Rögtön rávághatjuk, a
mennyországba. S talán – ha a történelem csúfságait vesszük
– a pokolba is. De még inkább, elfeledvén fönt és lent összetartozását,
abba a boldogság-tartományba, amelyben a klasszikus technika
(gobelin) művelése csak alap – elengedhetetlen alap – a
textilvágyak, textilgondolatok, tömörebben: emberségpróbák képi
kifejtéséhez. Ezen a nem kevés érzelmet is magában hordozó
terrénumon a személyes élmény (család, gyermek, anyaság, születés)
éppúgy törvényerővel bír, mint a haza, az ország, vagyis
sokat szenvedett népünk bármely dolga.
Polgár
Rózsának – szövött faliképei fölöttébb beszédesek –
nem kell letagadnia érzelmeit (nem is tehetné, mert az erkölcs
mint kristálytiszta fonó-szál végighúzódik az életművön).
Világlátása, gondolkodásmódja, érdeklődése hagyománytisztelő
és modern. Európai magyar. Pontosabban: európaian magyar. Züllött,
fél-züllött eszméknek – Istenem, mennyi kavarog belőlük
– sosem hódol be, ám büszkén vállalja a hont, amely képzeletét
életre dajkálta, a hazát, amely – ha néha szűkösen is (lásd
a Művészek kenyerét (1987) – ellátta betevő falattal.
Az
orosz harckocsik hernyótalpai, még előtte a török és tatár
tüzes karmai által meggyalázott szülötte föld, megannyiszor
elvert vetését siratva, fájdalom-szöget hasíthattak belé, de
annyira nem kényszeríthették rá a vereséget (a háborúk
kataklizmáinak véghetlen fájdalmát), hogy abból újra és újra
ne állt volna talpra. Honnan ez az életerő? Az önmagunkba
vetett hitből. Hogy létre tudunk hozni valamit, s az – a művészeti
terepen nincs fontosabb! – esztétikai erővel bír, maga a
csoda. S kárpitművészünk, nem akármilyen lélektartalmakat
mozgatva, műveli (szövött gyapjúfonallal és rajzi álomra bármikor
kész irónnal) ezt a csodát.
Hogy
az anyag, a gyapjú szerelmese, az csak természetes.
(Akarva-akaratlan ideköthető: a lélek fölborzolt és megnyugvó
bársonyában a múlt éppoly fontos szál, mint az általa
megalapozott jelen.) Ez a konstans állapot biztonságot, erőt
ad. S ahhoz, hogy merjen leülni a szövőszékhez – az alkotmányhoz,
amely mellett nincs imazsámoly –, káprázatos rajztudás szükségeltetik.
A képzelet aktív játéka. Az irón által képzett grafikai háló
– némelykor egy laza fonal képviseli, főképp ha meg kell
hosszabbítani a keretet áttörő játékot (Fonalak I. – IV.
– 1986) – van annyira exkluzív én-kifejtő módszer, hogy a
kis (család, gyerekek: Ildikó – 1978; Dórika – 1995) és a
nagy univerzum (Terv a Himnuszhoz – 1995 ) ugyanolyan érvényességgel
bírjon.
Szó
se róla, a grafika fényhullámai (Gyűrődés I. – II. –
1993) és a kárpiton elementáris festőiséggel jelentkező fénypászmák
(Szabadság – 1988; Anyaság – 1986), noha egy gyökerűek, más-más
módon adják vissza az érzelmi hullámok, érzelmi katedrálisok
szerkezetet feszítő – áttételeiben az eget megtartó –
boltozatát. A papír kemény egyértelműséggel, a kárpit a rétegekben
megsokszorozódó színek-formák bonyolultságával. Szinte nincs
is a szakmában Polgár Rózsán kívül még egy művész, aki a
textil rejtve nyitott téralakzataiba – a természet harmóniáját,
emberarcát megmutatva – tájképet tud belevinni. A szövés
bravúros festőiségéről van szó, amelyet olyan – ebből a
szempontból, „látásmódból” kiváltképp fontos – művek
reprezentálnak, mint a Ködmön (1984) a Triptichon (1993), vagy
a Relatív szabadság (1987).
A
tárlat anyagában meghökkentő darabokkal is találkozhatunk. A
színes Üvegfej (1980) a maga technikai (plasztikai!) bravúrjával
az anyagalakítás eldorádójaként is – kár, hogy nincs
folytatás – fölfogható, míg a két tárgy, a cím nélküli
plasztik bőrönd és a szintén cím nélküli megcsavart csövű
puska (bogra kötötték az istenadtát) a keserű humor, egyfajta
kesernyés – korunk pökhendi erőfitogtatását és „zajosságát”
is ítélőszék elé állító – világmagyarázat megjelenítője.
 Ám
a művészt a föntiekkel ellentétben sokkal inkább valaminő földöntúli
bensőségesség, a szakrális mezőkre is kitekintő – mert a lélektartalmakkal
azonos – „kíváncsiság” jellemzi, amelynek olyan ragyogó
példáit szemlélhetni, mint az Ötszáz éves a reformáció
(2011), a Fény (2000), a Gyökereink, Tihanyi apátság (2005)
vagy az Oltárkép-terv I. – II. (2002). Nem szólván azokról
a képi invenciójában, világlátásában és technikai
kivitelezésében is nagyhatású remekművekről (Tisztelet
Magyarországnak – 2000; Himnusz – 1996), amelyeken az isteni
töltetű vox humana vág magának utat a hazának és a nép önbecsülésének
kijáró méltósággal. Fölöttébb a Himnusz szimbólumvilágában
és szerkezetében, s nem utolsósorban a kereszt-alakú választóvonalban
sűrűsödik mindaz, amit a kereszténység – európai kitekintéssel!
– mindannyiunk számára jelent.
Az
ihletadó irodalmi műveltség a Petőfi-kárpitnak („Reszket a
bokor, mert…” – 1989) és a Weöres Sándort idéző Psychének
((1981) a motorja, s a történelmi (háborús) emlékezet pedig
– hajrá Lengyelország! – az egyszerűségében is impozáns
Katonatakarónak (1980). A textilművészt (nem csoda, hiszen sokáig
rabságban éltünk) a szabadság mint eszme, mint kivívandó cél
erősen foglalkoztatja. A Relatív szabadság eltitkolt, hullámzó,
csak képzeletünkben élő tengere (tarisznyánkban mindig ez
volt az útra magunkkal vitt sós pogácsa) nem csupán fölszabadít,
de pilllanatnyi kötöttsége ellenére valaminő reménnyel is
kecsegtet. Mint ahogyan a jobb jövő reményében hagyta el – kényszerült
elhagyni – hazáját az a két alak (férfi, nő), mely páros
figurarajzában – meredek kapaszkodónak tetszik a fényhatár
– drámaian ott feszül az 1956-os magyar forradalom igazsága
is.
A
család mint életmegtartó, életet – önmagunkat – reprodukáló
erő nem csupán a gyerekportrékban és jelzésszerű tárgyszimbólumokban
(Babatakaró – 1980) van jelen, hanem olyan kárpit-remekművekben
is, mint az Anyaság. Az áldott állapotban lévő asszony ilyen
bravúros – visszafogottságában is sokat mondó – megjelenítésével
a kortárs művészetben alig, vagy talán nem is találkozni.
Polgár Rózsa a magyarországi gobelin hőse előtt fejet hajtva
is (Tisztelet Ferenczy Noéminek – 1990) saját érzelemtartományát
faggatja. S avval, hogy a kisebb-nagyobb szenvedés ellenére is jól
érzi magát a honban, művészi igazsága egyre jobban nemes érccé
– közjóvá – válik.
Szakolczay Lajos
|
