2012.03.02.
Súlyos örökség
(Búcsúbeszéd Csurka István temetésén)
Az élet alkonyán,
hatvanötödik évén túlhaladva az ember romló szemei helyett már
inkább az eszével, élettapasztalatával, szívével és lelkével
szemléli, érzékeli és ítéli meg a világot.
Erre az életkorra
az apja, a szakmai tanítómestere-professzora vagy lelki atyja,
egy pap mellett, már régen kiválasztotta azt a férfit, aki a
szekularizált világ szándékosan-mesterségesen felkorbácsolt
óceánjának sziklazátonyai és telepített úszóaknái között
Fároszként, szellemi világítótoronyként segíti a tájékozódást,
a révbejutást.
Életrajzírói
szerint Goethe halála előtti utolsó szavai a következők
voltak: „Mehr Licht!”, azaz „Több fényt!”
Csurka Istvánnak
nem volt szüksége „több fényre”, Ő maga ontotta magából
a fényt, a világosságot.
A legtöbb ember
számára – így számomra is – szépirodalmi és társadalompolitikai
írásai jelentették az igazodási pontot, a fényforrást, a tájékozódás
iránytűjét.
Csurka István társaságában,
egy vendéglői asztal mellett, szűk körben vagy több tízezres-
-százezres tömegben a Hősök terén, szinte simogatóan
tapintható volt a csend, a figyelem és a hallgatás feszültsége.
Ezzel ellentétben milyen bántó, otromba és
gazemberi volt évtizedeken át, és még ma is az a csend, mely
irodalmi műveit, átfogó társadalompolitikai meglátásait,
nemzeti érdekérvényesítő szándékait és az ennek eszközéül
általa létrehozott pártot, a MIÉP-et a nagyközönség elől
elzárta, elhallgatta.
Két héttel ezelőtt,
hajnalban, miután Csurka István szíve utolsót dobbant, a személyét,
irodalmi és politikai életművét „betongettóba” záró
„elhallgatás fala” leomlott, felrobbant.
A család, a barátok,
a harcostársak, tisztelői, a tárgyilagos médiumok mellett
persze megszólaltak azok is, akik ezt a falat irigységből,
hazugságból, magyargyűlöletből, nemzetárulásból és gyávaságból
emelték.
Az „elhallgatás
falát”azért húzták fel a szilencium-felelősök, hogy az „áldozat
imperializmusa”, a nagy tömegek előtt észrevétlenül vehessék
birtokba földjeinket és vizeinket, miközben térden állva behódolunk
nekik.
Csak ennyit akart
közel 2500 évvel ezelőtt Dárius fia, Xerxész is, az akkori
globalista perzsa világbirodalom számára Leónidasz spártai
királytól, aki 300, mindenre elszánt harcosa élén Thermophülénél
hősiesen ellenállt, és hullahegyekkel apasztva a perzsa
seregeket, verte vissza az ismétlődő támadásokat, rohamokat,
de végül a túlerővel és az árulással szemben alulmaradt.
Szimonidész epigrammája nyomán mégis rájuk emlékezik a művelt
világ: „Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Elnök Úr ! A
nemzeti sorskérdések felkarolása és a belső erkölcsi parancs
alapján Neked a XX–XXI. század magyar Leónidászává kellett
válnod! Ezt a kihívást nemcsak nem kerülhetted el, hanem Magad
mentél elébe.
Régebbi ismeretségünk
okán Te egyszer rám mutattál és hívtál. Tudtam, hogy a cél
nemes, de a küzdelem, a harc ádáz lesz. Tisztában voltam
azzal, hogy a korántsem veszélytelen csatákban csak morálisan
lehet győzni, csak hősi halált lehet halni, csak felmorzsolódni
lehet. Mégis jöttem, mert neveltetésem, hitem belső kényszere
és a küzdelmek mámora erősebb volt az óvatosságnál, a „ne
szólj szám, nem fáj fejem” langyos-kétes biztonságánál.
Dicsőség és büszkeség
volt a 300 egyikeként Veled és Melletted harcolnom! (Óh, hol
van már az a 300? ) Az árulások, pártütések, sértődések,
nagyravágyások, dezertálások, cserbenhagyások keserű
napjaiban egyszer azt mondtad maroknyi, megmaradt híveidnek:
„Ne csüggedjetek! Volt idő a történelemben, amikor 5-6
nagyobb család és környezete jelentette Magyarországot.” De
annyi mindig volt és mindig lesz, feleltem. Óráknak tűnő,
pattanásig feszült hosszú másodpercek csendjét megtörve, azt
mondtad: „Köszönöm.”
Az élet nem
halmozott el kitüntetésekkel. Nyilván meg sem érdemeltem. A néhány
„szecska” közt volt olyan, amit visszautasítottam. De erre a
„Köszönöm”-re, Elnök Úr, büszke leszek, amíg élek.
Az idei, január
2-i Operaház előtti „nemzetellenes zendülés” ellensúlyozásaként,
civil szervezetekkel karöltve szimpátia felvonulást és nagygyűlést
tartottunk Szegeden, a nemzet függetlenségének megőrzése, az
Alkotmány és a kormány intézkedéseinek támogatása mellett.
Nagy betegen, a kórházból
saját felelősségedre eltávozva, 1500-2000 ember előtt
elmondott utolsó nyilvános politikai mozgósító beszéded hatásában
a régi időket idézte. A hetek óta szervezett rendezvény országos
híre és szavaid ereje minden egyeztetés nélkül is hozzájárulhatott
az egy héttel későbbi Budapesti Békemenet minden kételyt elsöprő,
kormány melletti négy-ötszázezres demonstráció sikeréhez.
Szimonidésszel szólva
talán mi is elmondhatjuk: „ Megcselekedtük, amit megkövetelt
a haza.”
Nagy árat fizettünk
érte! Tudom, Te erre azt mondod, Vihar Béla: Egy katona megy a hóban
verstöredékével :
„Meglopva a halált,
tíz lépéssel adóztam,
hogy munkám tükrében
mosolyogjon vissza arcom,
s az emberek becsüléssel
ejtsék majd ki nevemet,
mert javukért fáradoztam.
Utamba állt a
pusztítás rettenete,
húzott, húzott a
mélybe, de én tíz lépések seregével
küzdöttem le Őt.”
„ Emlékeztek még
rám?
A halványuló ködből
látjátok-e,
hogy én
vagyok..........
….................................................
az örök katona a
hóban,
amint egy ablakot
keresek, ahová bezörgetnék:
megjöttem.”
Vihar Béla
szerint hómezőn bolyongók vagyunk valamennyien, akik célok,
remények tíz lépésiből rakjuk össze utunkat, csak mi még
„nem jöttünk, nem érkeztünk meg.”
Kortalan, örök
katonaként, dermedt szívvel megyünk, vonszoljuk magunkat a hóban,
hogy a „felkiáltójel-ujjú” temetetlen halottainknak, a mésszel
leöntött 56-os drága pesti srácoknak, a mindenkori ellenségeink
és szövetségeseink jóvoltából „a 6. koporsóba” gyömöszölt
fél országnak a végtisztességet megadhassuk és a maradék másik
felének, az utánunk jövő nemzedéknek hitet, élni akarást és
jövőképet tudjunk mutatni.
Mert ezt a súlyos
örökséget testálta ránk Csurka István.
Más előtte soha
nem volt, más utána soha nem lesz ugyanaz, mint aki Ő volt!
Ezért hát Őt
most már soha, senkiben ne keresd!
Bírája csak a jó
Isten legyen!
Elnök Úr! Életművedben,
emlékünkben örökké élni fogsz!
Nyugodj békében
!
Budapest, 2012.
február. 18.
Dr. Kovács
László, a MIÉP elnökhelyettese
|