|
 2012.03.09.
Weöres Sándor mitikus őshazája
(A holdbeli csónakos a Térszínházban)
Az óbudai Térszínház
újra műsorra tűzte A holdbeli csónakost, ami esetünkben egy
kalandos játék Weöres Sándor műve nyomán. Őszintén
tisztelem, hogy az igazgató-rendező, Bucz Hunor kiírta ezt a rövid
szót, hogy „nyomán”. Ha a magyar színházi palettát megnézzük,
akkor szinte kivétel nélkül csak „nyomán darabokat” láthatunk.
Mert ugyan mi köze is volt mondjuk a Nemzeti Mester és Margarita
c. darabjának Bulgakov művéhez? Egyértelmű itt is a „nyomán”.
A darab elején megjelenik Vitéz László, a kiszolgált katona
és felidézi a történelmünket és azok viharait. Az obsitos
nosztalgiázik a régi háborúkról. „Hej, azok a békebeli háborúk!
Tatárdúlás, törökdúlás, felszabadulás…” Majd
megjelenik Markotányos Rózsi, Vitéz László felesége – ő
az eredeti műben nem szerepel –, hogy a mitikus őshazába
vezessék a nézőt, hogy a szerelmesek bujdosásáról, az ifjúság
kalandjairól meséljenek.
A holdbeli csónakosba különféle ősi mesei, antik görög
és keleti motívumok, tehát vándormotívumok szövődnek. A
kalandos játék szereplői között megtaláljuk a magyar bábjátszás
hőseit – Vitéz László, Bolond Istók, Paprika Jancsi
– , a krétai és a spártai királyt, a kínai császárt
és a sumir főpapot. Weöres A holdbeli csónakost még Pesten
kezdte el írni, Németh Antalnak, a Nemzeti Színház igazgatójának
biztatására, majd Pécsett – elsősorban Takács Jenőtől –
további ösztönzést kapott a munka folytatására. A pécsi
kamaraszínházi bemutató alkalmával mondta a mű születéséről:
„Egy alakuló bábjátszó csoport számára kezdtem el írni,
1940 táján, vagy nem sokkal később. A bábjátékos csoport
azonban a bemutató előtt szétoszlott. Ezután Németh Antal, a
budapesti Nemzeti Színház igazgatója akarta megcsinálni, de
ott sem valósult meg, ennek a háború, majd a teljes átalakulás
volt az akadálya.” Weöres 1941. június 4-én Várkonyi Nándor
pécsi lapszerkesztőnek Pestről küldött levelében jelzi: „Írtam
egy hosszú mesejátékot A holdbeli csónakos címmel; tizennyolc
képből áll. Nagy része próza, és pár tucat rövid vers ékelődik
bele. A Nemzeti Színháznak szánom; most végzem rajta a stiláris
simításokat.” Pécsett még dolgozik rajta: az elkészült mű
húsz képből áll. Amikor Várkonyival találkozik, személyesen
is beszélgetnek a műről. S mivel Várkonyival süketsége miatt
csak írásban lehetett beszélgetni, Weöres szavait, amelyeket Várkonyinak
szánt, ezek a papírcetlik megőrizték. Várkonyi visszaemlékezésében
olvassuk: „Elmondta, hogy a Csónakosra »az ind dráma inspirálta«,
de az ilyen könyvből kapott ihlet a legnagyobb íróknál is
jelentős szerepet játszik. »Shakespeare, Goethe, Dante szinte
csupa irodalmi inspiráció – írta. – Kicsit le is nézem, tán
savanyú a szőlő alapon, ha az élet túlságosan benne van a műben.«
[…] [Áttért a Csónakosra.] »Ezt a darabot a saját anyag
szinte automatice építette fel.« [Kérdés: Nem volt meg a
terve?] »Nem! az anyag vitt… Naponta 2-3 képet írtam belőle,
úgy vitt a dolog, hogy tollal alig bírtam követni. A Theomachiát
viszont lassan faragtam, ott az anyag ellenszegült. Épp fordított
eset. […] Így viszi az embert saját anyagának organikussága
másfelé, mint amit akart; gyakori eset. Az anyag jobban tudja,
hogyan kell kialakulni neki, mint az ember, hogy hogyan alakítsa«”
A
holdbeli csónakos műfaját maga Weöres Sándor is többféleképpen
jelölte: mondta mesejátéknak, bábjátéknak, végül ezt a
kifejezést írta a cím alá: kalandos játék. Mindez a mű újszerűségét,
szokatlanságát, rendhagyó jellegét és nem az alkotó
bizonytalanságát jelzi. Sokszor gyerekeket visznek erre a
darabra, pedig ez nem kifejezetten mesejáték, sőt! Bucz Hunor
elmondása szerint az a jellemző, hogy családok tekintik meg a
darabot, hiszen minden korosztály talál magának benne valamit,
ami megfogja, valamit, ami elgondolkodtatja. Maga, a darab története,
mint a meséké, nem bonyolult, Jégapó, magyar uralkodó, gyönyörű
leányával, Pávaszem királykisasszonnyal él Ukkon várában.
Medvefia királyfi, a lapp trónörökös, a várban szolgálja a
fejedelmet. A várban négy nagy uralkodót látnak vendégül, a
kínai császárt, a szerecsen fejedelmet, a krétai királyt és
a sumir főpapot. Mindegyikük csak a lány hozományára vágyik.
Mikor megtudják, hogy a leány másról ábrándozik, elrabolják.
Medvefia menti meg őt, még életét is kész feláldozni érte.
A két fiatal olyan közel van egymáshoz, hogy a közelségtől
nem látják, mennyire illenek egymáshoz, csak a legvégén,
mikor a Sólyomistennő egymásnak adja őket. Pávaszem ki is
mondja: „a közelségtől nem láttam meg” Medvefiát. Ezzel
gyakorta vagyunk így. Valami távoli, elérhetetlen dologra vágyunk
– Pávaszem a Holdba szeret bele–, és ami ott van az orrunk
előtt, észre se vesszük...Elképzelhető az is, hogy Vitéz László
és felesége fiatalkori szerelmüket idézik meg. A hősi időket.
Amikor még nem bábok harcoltak az igazságért és a szerelemért,
hanem húsvér emberek. Weöres ezen darabja többrétegű mű,
mert a mitikus gondolkodás is végigvonul rajta. Gondoljunk csak
a tűzben elhamvadó sólyomra, vagy a táltos paripára.
A
Térszínház ezt az eredetileg sokszereplős darabot három játszóval
és bábokkal adta elő. Bizony nem lehetett könnyű a három színésznek,
és ezért is csak dicséret illeti őket – a sok váltást,
maszkírozást, hangváltozást megoldani. Pávaszemet és Markotányos
Rózsit is egy, míg Medvefiát és Vitéz Lászlót is egyazon színész
játssza, ez is utalhat arra, hogy esetünkben visszaemlékezésről
van szó. A Térszínház társulata, még a bemutató előtt, éveken
át foglalkozott Weöres Sándorral. Részben a beszédművelés,
részben a versek szeretete kötötte össze a költőt a Térszínházzal.
Dzsajadéva-fordítását is előadták tánccal, zenével. „A költészet
mindig is része volt munkánknak, hiszen a magyar nyelv művelése
fontos volt számunkra. A magyar nyelv pedig leginkább a lírában
tündökletes” – fogalmazta meg Bucz Hunor arra a kérdésre,
hogy mi sodorta őket Weöres Sándor felé. „Ezt a hihetetlen sűrítés,
ami a magyar nyelvben és Weöres nyelvében megvan igenis tetten
érhető a drámáiban. 1983-ban bemutattuk a Kétfejű fenevadat,
ami a mű ősbemutatója volt. Ezt a darabot Aczél nem engedte játszani,
mondván, hogy antiszemita. Holott, éppen hogy a törököt játszó
zsidó bújtatja a magyarokat benne. Szamosvári Gyöngyvér ötlete
volt, hogy a sokszereplős, óriásbábokat igénylő darabot csináljuk
meg utaztatható, kevésszereplős darabnak némi átalakítással.”-folytatta
Bucz Hunor, aki szerint Weöres par excellence drámaíró, és az
csak a magyar színház szégyene, hogy kevés drámát írt. A
holdbeli csónakos remek dráma, magyar talajból táplálkozó,
amit a Térszínház társulata autentikusan jelenít meg.
Medveczky
Attila
|
