vissza a főoldalra

 2012.03.09. 

Nem volt egyszerű megtartanunk a „felszabadulás ünnepét”

A Kádár-rendszerben 30 ezer forintot kaptunk évente dologi kiadásokra

P. Reisz Pál, az esztergomi ferences gimnázium korábbi igazgatója február 17-én ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból köszöntötték rendtársai, egykori diákjai és a szombathelyi papság, élükön Veres András püspökkel. Pál atya lapunk olvasói előtt sem ismeretlen, hiszen a ferences szerzetes többször mondott beszédet a Hősök terén, majd a budai Turul-szobornál tartott Szent István-napi ünnepségeken.

 Kedves Pál atya! Ez a beszélgetés voltaképp egy kísérlet, hogy valamit összegezzünk, hiszen - mint mindnyájan tudjuk - a beszélgetésre 70. születésnapod ad alkalmat. Volt tanítványodként, újságíróként, a Magyar Fórum szerkesztősége nevében köszöntelek: Isten éltessen az emberi kor legvégső határáig!

 –Nagyon szépen köszönöm!

 Hangsúlyozom, hogy nem egy lezárt pályára tekintünk vissza, mert hála Istennek, nagyon is tele vagy hivatástudattal, életerővel. Sok mindenhez hozzá lehet szólni az interneten, így e jeles eseményhez is. Megdöbbentő volt, hogy a hajdani tanítványok a szigort köszönték meg neked. Gondoltad, hogy eljön az az idő, mikor ezt köszönik meg az öregdiákok?

 –Erre nem számítottam, annál is inkább, mert nem emlékszem valami nagy szigorra. Természetesen szubjektív dolog az, hogy kinek mit jelent a szigorússág.

 Arra is emlékezett egyik volt osztálytársam, hogy egyszer vödörrel és felmosóronggyal érkeztél a terembe, hogy felmosd a „csepegő” radiátorcsap melletti vizet. Az döbbentette meg őt, hogy ezt intézményvezető létedre tetted.

 –Sosem vetettem meg a fizikai munkát. Konkrétan nem emlékszem erre az esetre, bizonyára, mert semmilyen rendkívüliséggel nem bírt életemben. Az esztergomi gimnázium és kollégium az otthonunk volt, és minden szükséges feladatot elvégeztünk, függetlenül attól, hogy az kívülről nézve szolgai munka, vagy nem. Diákkoromban Hajdú Antal igazgató atya hordta föl a kukoricát a negyedik emeletre, és szívesen segítettünk neki. Hajdú Antalnak az sem derogált, hogy szenet lapátoljon, tehát a tanárok és a diákok közös munkája természetes volt. Magától értetődött, hogy a jó példát én is kövessem. Emlékszem, hogy személyzet híján, heteken keresztül mi ferences atyák takarítottunk a laikus testvérek mellett. Olyan hatalmas méretű volt a szegénység a ferences gimnáziumban, hogy az ’50-es években a rendház összes tagja bekapcsolódott a kertművelésbe az iskola működése érdekében. Kispap koromban is sok házkörüli munkában vettünk részt.

 A szocializmus évtizedeiben honnét volt anyagi forrás a gimnázium és kollégium fenntartására, mert gondolom, a szülők hozzájárulása mindezt nem fedezte.

 –Amikor a kommunisták megengedték a rendnek az esztergomi és a szentendrei gimnázium működtetését, a megállapodás értelmében minimális támogatást is kaptunk az államtól a tanárok fizetésére, illetve a dologi kiadásokra. A dologi kiadásokra adott állami támogatás – szó szerint – a krétára sem volt elegendő. Ez az összeg 1950 és 1990 között gyakorlatilag nem változott; amikor igazgató voltam, ez évente 30 ezer forintot jelentett. A tanárok fizetésére szánt állami pénzt pedig a „világi”, tehát nem rendtag tanárok fizetésére kellett fordítani. Említetted a szülők hozzájárulását, ami bizony az akkori szegényes viszonyok között, esetenként nagy terhet jelentett. Az ’50-es években, amikor édesapám nyugdíja 560 forint volt, 340 forintot kellett fizetni kollégiumi díjra. Ahhoz képest ez az összeg magas volt, de a kollégiumi élethez mindez csekély hozzájárulás volt. Az 1960-as évek közepéig semmilyen fejlesztésre nem volt lehetőségünk. Akkor történt, hogy XXIII. János pápa jelentős összeggel járó díjat (Balzan-díj) nyert, aminek egy részét átutalták gimnáziumunknak. Azt nem tudom, hogy ez kinek jutott eszébe, mert addig az történt, hogy a nyugati tárgyi segélyeket sem engedték be hozzánk. Azt el kell ismerni, hogy szertárfejlesztésre kaptunk egy minimális összeget. Akkor kaptunk alkalmi külföldi segítséget, amikor az állam jó pontot akart szerezni Nyugaton. Nagyobb összeg viszont csak a ’70-es években folyhatott be hozzánk, s akkor tudtuk a központi fűtést kiépíteni az intézményben. Attól az időszaktól kezdve a holland és a német rendtartományoktól kaptunk segítséget.

 Említetted már édesapádat. Ő 1948-ig egy egyházi iskola igazgatója volt. Hol volt ez az intézmény?

 –Gyöngyösön. Édesapám bácskai születésű volt, német anyanyelvű faluból származott, kántortanító lett, majd végigharcolta az I. világháborút. Kétszer sebesült meg, és a Gondviselésnek köszönhetően „jókor” jött a sebesülése, mert ha azon a frontvonalon harcol tovább, akkor valószínűleg nem látjuk viszont. Enyhe tüdőbaja volt, ami nem volt akadálya annak, hogy ne vigyék el katonának. A Kárpátokba vitték ki harcolni, ahol viszont a friss és jó levegőn meggyógyult: a háború végén 8-10 kilóval súlyosabban jött haza, éppen, egészségesen. Trianon után a szerbek, őt, mint német anyanyelvű magyar kántortanítót, Koszovóba helyezték, ahol szerbül kellett volna tanítani. Ekkor úgy döntött, inkább átmenekül a határon Magyarországra. Gyöngyösön akkor éppen a határon túlról érkezett pedagógusokkal töltötték föl az új katolikus polgári iskola tanári karát. Az intézmény plébániai fenntartás alatt működött 1948-ig. Édesapám éppen az államosítás idején volt igazgató; én még ebben az iskolában kezdtem el tanulmányaimat. Édesapámat elbocsátották, segédmunkás lett, útépítéseken dolgozott és éjjeliőr is volt. Hatan voltunk testvérek, és így elég nehéz anyagi körülmények között éltünk.

 Nehéz volt megszokni ezt a kitaszítottságot?

 –Akiket mi ismertünk, akikkel barátok voltunk, mind ki voltak taszítva. Mindenki üldözött volt, osztályidegen, vagy polgári, vagy paraszti származása miatt. Emlékszem, nyolc éves lehettem, és egy néni zokogva közölte édesanyámmal, Rákosi lett a miniszterelnök, iszonyú időknek nézünk elibe. Halljuk mostanában, a történészek majd megmagyarázzák, mi történt akkor… Akkor mindenki tudta, mi történik az országban, még a kisgyerekek is. Így kerültem kapcsolatba először a politikával.

 1956-ban már elsős diák voltál Esztergomban. Hogyan emlékszel vissza az akkori eseményekre?

 – Eufórikus hangulat uralkodott a városban és a kollégiumban is. A diákok közül szinte mindenki Pestre akart menni, de nem kellett sokáig várniuk, mert hamarosan Esztergomban is kezdetét vette a forradalom. A tanári kar úgy döntött, hogy senki sem hagyhatja el a kollégiumot, hiszen ők a szülőknek feleltek a gyerekek testi épségéért. Így a forradalmi napokat a kollégiumon belül éltük át. Október 26-án Esztergomban éppen kint labdáztunk az udvaron, amikor azt láttuk, hogy a szomszédos katonasági épület tetejét felszedik, és ránk irányítanak egy géppuskát. Attól féltek, hogy majd a forradalmárok tőlünk támadják meg őket. Október 26. éjszakáján nagy lövöldözések voltak Esztergomban, később kiderült, hogy a katonák félelemből lőttek; több ártatlan ember is életét vesztette az akcióban. A katonatisztek szerint tőlünk érte őket támadás, így másnap átkutatták a kollégium épületét, mert szabadcsapatokat kerestek. Közben egy öt tankból álló oszlop átvonult a városon a Bazilika melletti akkori katonai épületet védelmében. Valószínűleg ott bujkáltak az országos pártvezetés néhány tagja. Másnap egy hatalmas forradalmi megmozdulás történt, egy tömött busz vezette a felvonulást. Az autóbuszt a Sötétkapunál, a már említett katonai épületből széjjellőtték és sokan meghaltak a támadásban. A tankok ezután a városházát támadták meg, mert ott értekezett a helyi munkástanács.

 A megtorlásokról, a kivégzésekről is értesültetek?

 –Nem. Amiről értesültünk, és ami teljesen megdöbbentett az, amikor a nyári vakáció közben olvastam Nagy Imre kivégzéséről.

 Milyen indítatásra választottad érettségi után a szerzetesi hivatást? Voltak példaképeid?

 –Gyermekkoromban ferences atyák működtek Gyöngyösön, és én hozzájuk jártam ministrálni. Szinte otthonos voltam a templomban. Édesapám több barátja is ferences szerzetes volt. Én viszont a laikus testvérekkel, így a kertésszel, a sekrestyéssel kerültem jó kapcsolatba. Az első példaképem a sekrestyés testvér volt, akitől Szent Ferenc életéről kaptam egy könyvet. Nehogy azt higgye valaki, hogy a ministránsok „szentek” voltak, mi is élveztük a bandázásokat. Emlékszem, a nagyobbak azt mondták: a legjobb a világon a barátoknak, mi is ferencesek leszünk. Én, mint kisfiú, nem mertem megszólalni, de azt gondoltam magamban: ezek csak mondják, de én valóban barát leszek. Később néhány régi gyöngyösi atyával – hiszen ott már nem működhettek – találkoztam Esztergomban. Miután jelentkeztem a rendbe, bizonyosságot szereztem arról, hogy hitelesen, Istennek tetszően élnek a ferences atyák.

 A teológiai tanulmányokkal egyidőben matematika-fizika szakos középiskolai tanári diplomát szereztél.

 –Nem így történt. A pappá szentelésem után kerültem csak – hét évet kihagyva a profán tanulmányokból – az ELTE-re.

 A ferences gimnáziumban végzetteket megkülönböztették a felvételikor?

 –Ez biztos. Harminchatan érettségiztünk, de elsőre, és csak előfelvételisként, csak két diákot vettek föl; mindkettő édesanyja hadiözvegy volt. A többieknek pedig ideológiailag „fel kellett zárkózni”. 1967-ben kerültem egyetemre, és mint rendtag hátrányt azért nem szenvedtem, mert az állam is elismerte, hogy iskolánknak szüksége van tanárokra, az utánpótlásképzésre. Sőt, protekciósok is voltunk, hiszen mi nem a minisztérium keretét terheltük. Ha elértük a minimális felvételi pontszámot, akkor nem versenyeztünk a világi jelentkezőkkel a helyekért, bejutottunk. Később, levelezőn elvégeztem a történelem szakot is. A gimnáziumban viszont matematikát és hittant tanítottam.

 Ha jól emlékszem, a negyedikes hittan igazából egy keresztény világnézeti nevelés volt.

 –Így van, és ez filozófiai oktatás is volt egyben. Hivatalos nevén Teológia fundamentális.

 Tanár és prefektus voltál, majd rektor, és 1983-től igazgató. A szocialista rendszerben a ferences gimnázium igazgatójának milyen viszont kellett ápolnia az állami szervekkel?

 –Tudni kell, hogy minden évben jóvá kellett hagynia a tanári létszámot az Állami Egyházügyi Hivatalnak. Minden év júniusában fel kellett terjeszteni, hogy ki tanít majd nálunk szeptembertől. A megyétől bennünket is látogattak szakfelügyelők, mi viszont egyházi iskolás tanárok az állami szakfelügyeletben nem vehettünk részt.

 Április 4-ét, vagy november 7-ét az egyházi iskolákban meg  kellett megünnepelni?

 –Természetesen. A ’60-as évektől még május 1-jén is fel kellett vonulnunk. Nem volt egyszerű megtartanunk a „felszabadulás ünnepét”. Egyrészt arra kellett törekednünk, hogy ne sértse a jó ízlést, másrészt figyelni kellett, hogy az államot se. Mindig megfigyelőt küldtek ezekre az ünnepekre, általában egy békepapot. 1985-ben volt a „felszabadulás” 40. évfordulója. Akkor az Állami Egyházügyi Hivatal megyei vezetője, az egyházügyi titkár azt mondta nekünk: tartsák meg most az április 4-ei ünnepet, megnézem, de ez lesz az utolsó. Az egyik magyartanárunk olyan ügyesen szerkesztette meg a rendezvényt, hogy az a szó „felszabadulás”, el sem hangzott.

 Majd eljött a rendszerváltás, és 1990 ősze is. Október 24-én este a diákok többsége bepakolt a hátizsákba, készültek a másnapi egyhetes szünetre, hazamenetelre. 25-én belépett Rajmund atya a hálónkba, és közölte, hogy a taxisok elállták az utat, ezért nem lehet hazamenni. Azt hittük, tréfál…Igaz, hogy aznap este kimentél a Sötétkapuhoz és összekülönböztél néhány taxissal, vagy ez csak egy diáktörténet?

 –Igaz, akkor nagyon „elöntött a Szent Antal tüze”. Ez a történet viszont október 26-ára esett. Az első polgármester nemrég lépett hivatalba, és igen naivul beleegyezett abba, hogy a taxisok képviselője is felszólalhat 26-án a Sötétkapunál a  megemlékezésen, cserébe a taxisok vezetője pedig átengedi a kenyérszállítmányt a város számára. Valóban mindez így is történt. Én is jelen voltam a megemlékezésen barátruhában. A beszédek végén egy férfi kézbevette a mikrofont, szidalmazta a kormányt és magyarázta a taxisblokád jogosságát. Azt nem tudtam, hogy ő megegyezett a polgármesterrel és erősen rákiabáltam, majd kiszedtem a kezéből a mikrofont. Látta, hogy habitusban vagyok, és azt is, hogy eléggé felfokozott állapotban, így jobbnak látta, ha elvonul a terepről.

 1990 után jöttek újabb kihívások, amiktől az iskolát és a diákokat kell óvni?

 –A liberális szellemiség nem jelent meg az iskolában, az volt a benyomásom, hogy mindenki nemzeti érzelmű volt.

 Huszonöt évig tanítottál. Majd kikerültél a kárpátaljai misszióba. Jól emlékszem, hogy a nagy kárpátaljai árvíz idején szolgáltál kint?

 –Igen, akkor nagyon jó volt ott magyarnak lenni. Az ukrán állam gazdaságilag a padlón volt;  megszűnt a nyugdíjfolyósítás, az állami fizetés, szétesett a kolhoz is. És a sok szerencsétlenséget még fokozta az árvíz. Addig az ukránok nem engedték, hogy bármit is behozzunk Kárpátaljára, attól kezdve megengedték. Csak mi, a ferences misszió, 200 kamiont fogadtunk. A magyar szociális tárcától már az árvíz másnapján telefonon kerestek minket, hogy ami raktárunkon van, azt adjuk oda a rászorulóknak, és ők majd azt pótolják. Ez így is történt.

 1999-ben helyeztek át Szombathelyre, ahol az Assisi Szent Ferenc Kollégium igazgatója és a ferences templom lelkipásztora vagy. Hogyan tekintesz vissza szerzetesi hivatásod eddigi éveire? Tudnál élni tétlenségben?

 –Ha muszáj lenne, akkor igen, de nincsenek ilyen szándékaim. Az jelentené a megterhelést, hanem tudnék hasznosat cselekedni. Az említett kollégium 2005-ben alakult és 50 főiskolás hallgatót tudunk befogadni. Visszatekintve azt mondhatom: az volt a benyomásom, hogy ahol éppen szolgálok, ott válsághelyzet van, ott bizony küzdeni kell a túlélésért. 1990-ig a túlélés volt a legfőbb kérdés az esztergomi iskola számára. Ezt követően a Horn-érában próbáltak liberális nyomásra levenni az állami támogatásból, de mégis Horn Gyula az egyházi támogatásokat illetően sokkal becsületesebb volt az SZDSZ-es vezetőknél. További gondot jelentett, hogy 1960-ban nagyon kevés volt a rendi és az iskolai utánpótlás. Az Új Ember pedig nem közölhetett írást a szerzetesrendekről. Csak Lékai bíboros úr idejétől jelenhetett meg rólunk cikk a katolikus újságban. Maga a médiabeli megjelenés csak egy segítség. Még többet jelentett az utánpótlás szempontjából Barsi Balázs atya működése. Az ő karizmatikus, szuggesztív egyénisége nagyon sok fiatalra hatott. Most is küzdeni kell a túlélésért, hogy minél többen jelentkezzenek a rendbe, és ezáltal fennmaradjanak iskoláink, rendházaink, lelkipásztori központjaink, ahol Jézus Krisztus evangéliumát hirdethetjük.

Medveczky Attila