vissza a főoldalra

 

 

 2012.03.09. 

Tanúságtétel Csurka István életműve, irodalmunk megkerülhetetlen öröksége

Az Írószövetség elnökségi tagjaként szólok. Az írótól búcsúzom, szövetségünk tagjától.

Csurka István előttem sokáig egy uszálykormányos képében jelent meg, aki megbékélt a sorsával, és megelégedetten nézi a nagy vizet, megszabadulván az értelmiségi lét terhétől és a kötelező hazugságok világától. A pályakezdő író egyik népszerű novellájáról van szó, amelyben hamiskás mosollyal mutatott fügét az önkényuralomnak.

 Az íróra emlékezem, a tréfára, iróniára és öniróniára mindig kész szellemre, akinek megadatott a siker, de a cenzúrával való küzdelem és az elhallgattatás is osztályrésze volt pályája során. Nem lesz könnyű az irodalom történészeinek, amikor a mintegy öt és fél évtizedes írói munkásságról kell majd számot adni. Hiszen rendkívül termékeny szerzőről van szó; nem volna könnyű megmondani pontosan, hány kötetet tesznek ki együtt novellái, drámái, regényei, publicisztikai írásai, filmforgatókönyvei.

A 60-as, 70-es években jelentősen hozzájárult a magyar dráma és próza megújításához. Nemzetközi összehasonlításban a közép-európai groteszk, az abszurd egyik úttörője. Ott kell látnunk valahol a lengyel Mrozsek, a cseh Kundera és Havel korabeli műveinek a közelében. Nem volt véletlen, hogy amikor több folyóiratban megjelent a Házmestersirató, műsorára tűzte több lengyel színház, sőt a televízió is fölvette a programjába. Csurka életművében megcsillannak Krúdy, Szabó Dezső, Karinthy és a népi írók művei. Ahogy ő is ott van akaratlanul is az utódok műveiben, gondoljunk akár Fehér Bélára, Grecsó Krisztiánra vagy Spiró Györgyre. De 2012-ben talán fontosabb ennél az, hogy mit olvashat ezekből a művekből napjaink magyarja. Úgy gondolom, hogy létünk, szellemi kondíciónk egyik megkerülhetetlen kérdéscsomójához szólnak hozzá, a kádári korszak örökségéhez. Ez a mi igazi Deficitünk – mondom drámája címével. Mert ott él tovább reflexeinkben, megalkuvásainkban, erkölcsi relativizmusunkban. A kiüresedett nagy szavakban, a középszerűségben, az elmaradt elszámoltatásban. Erről a korszakról igazabb Csurka István drámáinak tükre, mint amit eddig a történetírás készített. Az emelkedés idejének látszott az a kor, pedig a magyar alkat eltorzulásának volt újabb ideje. Normális emberek voltunk, elaljasodtunk – mondja darabjának egyik szereplője. Az erkölcsi züllés évtizedeiről mutat az író önáltatás nélküli keserű képet. Arról a világról, ahol – idézem – államosították a markecolást. Amikor az értelmiség, ha nem akart kollaboránssá válni, maradt az önbecsülés nélküli élet, a kivonulás vagy az önpusztítás. Mi itt pókerezünk, mert sérült a lelkünk – halljuk a Ki lesz a bálanyában? A kisembernek pedig a vegetálás jutott. Ama cukor – Nagy László is írt róla –, amelyet mérték nélkül tömhetett a szájába. A következmények ránk maradtak, az utódokra.

Tanúságtétel Csurka István életműve, irodalmunk megkerülhetetlen öröksége.

Pista bátyám! Isten veled!

 

Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész,  az Irószövetség elnökségi tagja  2012. február 18-án  Csurka István ravatalánál elmondott beszéde