vissza a főoldalra

 2012.03.16. 

A szakadék adott, csak ne szélesedjen!

A deviancia, a magamutogatás, az anyagi érdek fedi el az értéket

M. Novák András festőművész 1944. augusztus 17-én született Kaposváron. 1958 és 1962 között a Képző és Iparművészeti Szakközépiskola növendéke Budapesten. 1964-1968-ig a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Mestere: Kmetty János, Barcsai Jenő, Szentiványi Lajos. 1970-től 1973-ig Derkovits –ösztöndíjas. 1973 óta kiállító művész, Budapesten él. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a Szinyei Társaság, a Folyamat Társaság, a Magyar Festők Társasága és a Magyar Vízfestők társasága tagja. 1993-ban megkapta a The Pollock-Krasner Foundation (USA) ösztöndíját, 1999-ben pedig Munkácsy-díjjal tüntették ki.

Egyéni kiállításai (válogatás) 1971 • Egyesült Vegyiművek, Budapest, 1973 • Stúdió Galéria, Budapest, 1983 • Somogyi Képtár, Kaposvár, 1986 • Hotel Átrium Hyatt (Tölg-Molnár Zoltánnal), 1991 • Vigadó Galéria, Budapest (katalógussal), 1995 • T-Art Műterem Galéria, Budapest, 1998, 2005 • Újlipótvárosi Klubgaléria, Budapest, 2000 • Pest Center Galéria, Budapest, 2004 • Humántapéták, művészi falvédők, óriásposzterek..., Ernst Múzeum, Budapest, 2005 • "Insel der Gegenwart"

 Csoportos kiállításai: 1970-1978 • Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület, Budapest, 1982 • Magyar Művészet, Kultur Favoriten, Bécs, 1984 • Fonyódi Iskola, Csontváry Galéria, Budapest • II. Táblaképfestészeti Biennále, Szeged • Országos Tájképfestészeti Biennále, Hatvan • Művészeti vásár, Poznań • Humorfesztivál, 1986 • Szófia • Kortárs magyar művészek kiállítása, Galerie Levy, Hamburg, 1987 • Festészeti Biennálé, Kassa • III. Táblaképfestészeti Biennále, Szeged, 1988 • II. Európa-Ázsia Művészeti Kiállítás, Ankara • Art Fair, Graz, 1989 • IV. Táblaképfestészeti Biennále, Szeged, 1990 • Basel Art 21 '90; Kulturcentrum Marsvinsholm, Ystap, 1992 • Médium, papír, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1997 • Magyar Szalon '97, Műcsarnok, Budapest • Síkplasztikák, Újpest Galéria, Budapest • Fehér képek, Magyar Grafikusok Szövetsége, Vigadó Galéria, Budapest • Folyamat Társaság kiállítása, Szolnoki Galéria, Szolnok, 2004 • Tíz év, tíz művész, Újlipótvárosi Klub Galéria, Budapest, 2006 • Faktúra - tapintásélmény a festészetben, Csepel Galéria Művészetek Háza, Budapest • BOX - A Magyar Festők Társaságának dobozkiállítása, Körmendi Galéria – Belváros, Budapest. Művei közgyűjteményben egyebek mellett a Magyar Nemzeti Galériában, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, Győrött, a Xantus János Múzeumban találhatók meg. Pogány Gábor művészettörténész írta róla 1983-ban a Művészet folyóiratban: festészete különös, drámai határeset a természetelvű és a nem-ábrázoló művészet között. Erőteljesen szerkesztett kompozíciói még „durvábbá” válnak a robbanó erejű színkontraszttól. Olyan színeket használ –égő okker, permanentzöld, párizsi kék, brillantróza – , amelyek külön-külön irritálóan kellemetlenek. Képein azonban gondos színkompozícióval a disszonáns hatások kioltják egymást, és harsány harmóniában olvadnak össze. A vibráló színek, a tördelt foltrajz csak az első pillanatban bántja szemünket, azután a látvány lehiggad, a részek összeállnak, a „puzzle” elemei a helyükre kerülnek. Amiről az első felületes pillantásban azt hittük, hogy absztrakt expresszionista színkavalkád, rövid szemlélődés után a valóság hű képéve válik. M. Novák vérbeli természetelvű festő; képei ábrázolók, ábrázolják koruk valóságát – olykor disszonáns, kellemetlen módon, ahogy a festő azt tényleg tapasztalja.

 A bevezetőben említett Pogány Gábor művészettörténész írta önről még 1998-ban, hogy „nem fest rózsaszínű képet a mai világunkról, még ha rózsaszínt használ is gyakran.” Tehát el lehet mondani, hogy realisztikusan tárja elénk a világunkat?

 – Nagy kérdés, hogy mit nevezünk realizmusnak. Mi az, ami a természeti világból, az emberek világából, mint élmény, meglátás, tapasztalat, vélekedés, mint tartalom kerül a képbe, illetve az hogyan találja meg festészeti formáját. Ebben a kettősségben lehet a kérdést körüljárni; de ez maga a művészettörténet. A festészet múltja formailag egy megkerülhetetlen, erősen ható örökség, tartalmilag pedig egy mára különösen kiéleződő kérdés, hogy mi a mai festő dolga? Bármilyen legyen a válaszom – szóban, illetve képben –, az előző korok sokszínű, gazdag kínálata, függetlenül a koronkénti gazdasági, technikai, társadalomszerkezeti determináltságtól, befolyásolják képeink, munkánk értését, befogadását. Azt kérik tőlünk, hogy szépeket fessünk, szépítsük meg világunkat!

 De ugyanazt akarjuk-e látni a képen, mint a valóságban?

 –Erre nehéz konkrét választ adni. A békésebb korokban sokkal „szerethetőbb” volt a festészet. Az emberek ma is inkább az ilyen „szerethető” képeket kedvelik. Meg lehet ezt is érteni, mert valószínűleg bőven elég nekik megélni a jelen problémáit, s nem akarják ugyanazt látni a képeken. Ez a társadalmi kényszer is hat a művészre. Más volt a festészet a római korban, más a reneszánszban, és most is más. És ez a másság nem biztos, hogy tetszik azoknak, akik nem szeretnek ebben a korban élni, egy „szerethetőbb” korszakot ragadnak ki és annak tükrét akarják ma is látni a vásznan. Közben a közönség nagy része nem adja meg azt a szabadságot a kortárs művésznek, hogy azt a tükröt, amit mutat, széles rétegben elfogadják. Ennek egyik oka, hogy az emberek egyszerűen nem érnek rá tanulmányozni a művészetet. Bevallom, amikor klasszikus zenét hallgatok, akkor sem a kortárs szól nálam.

 Az első benyomás nem is fontos? Számomra lényeges, hogy valami „megfogjon” a képben, odacsalogasson a vászon elé, és csak ez után kezdem el elemezni az alkotást.

 – Dehogynem! Valószínűleg erre a figyelemre ácsingózunk, sokszor a mérettel, anyaghasználattal, a kép címével. Annak reményében, hogy aki megáll a kép előtt és némi türelemmel szemlélődik, felfedezi azokat az apró, elrejtet, otthagyott értelmezési motívumokat, ami segítheti a festői formába kódolt tartalom kibontását. Nálam ezt szolgálják a priméren használt, képbe ragasztott anyagok. Az üzenet megértéséhez, feldolgozásához idő kell, még a rossz könyvet is csak elolvasás után csaphatom a falhoz!

 Nem lehet, hogy az a gond: az emberek inkább néznek, mint látnak?

 – Nagyon is szívemből beszél, kérdez! Amikor kimegyünk külföldre, áhítattal nézünk mindenre, figyelünk – látunk. Itthon ezernyi dolgunk miatt is magunkba zuhantan szinte vakok vagyunk. Milyen érdekes, hogy egy fotóművész, mint látásra hangolt ember, miket tud megláttatni velünk. 

 A rajz és a vizuális oktatás mindig is kevés teret kapott

 Mekkora a szakadék a művész és a befogadó között?

 – Maradjunk még a látásnál, most már, mint szakadéknál! A pártálam „csücskében” még nagyon izgalmas, jó színházi- és filmplakátok jelentek meg a hirdetőoszlopokon. Ezek a kulturális plakátok még manuális módon, képzőművészeti eszközökkel – rajz, festés – (számítógépes technika még nem lévén) készültek, jó képzőművészek, grafikusok csinálták ezeket, és mint ilyen, az absztrahálás, a látás és láttatás fejlesztői is voltak. A rendszerváltással beérkezett a kereskedelmi óriásposzterek világa, a számítógépes technológia, az óriásprintek, a digitális fényképezés az eszközökben rejlő gazdagodás helyett egy szellemiségében és formájában debil világot hozott. Egy amerikai-balkán stílust, ahol bármiféle absztrakció, asszociáció, humor, ötlet, áttétel megengedhetetlen. Azért, mert azt hiszik a „kreatívok”, hogy a röfögő fogyasztót ez csak megzavarná. A grafikusokat meg elzavarták! Az okító, segítő, orientáló képzőművészeti műsorok a tévében megszűntek, a rajz és a vizuális oktatás mindig is kevés teret kapott, miközben a vizualitást romboló bőség határtalan! Tehát a szakadék adott, csak ne szélesedjen! 

Képeit milyen stílusba sorolná be?

 – Nehéz erre válaszolni, mert annyira individuális lett a festészet – ahány művész, annyi ösvény. Látszólag az úgynevezett „szegény művészet”, az arte povera körébe sorolódok – Szegény művész!, mindenféle vicket-vackot beragaszt a képeibe! Inkább arról van szó, hogy van egy képterv az ember fejében, aztán festi, csinálja, „amit estig raktak, reggelre leomlott”, ezer szín, forma, variációs lehetőség, túlfestett, didaktikus, szájbarágós, unalmas, rossz stb.  – csak kolléga érti a vívódásnak ezeket a kulcsszavait. Így történt, vagy megtörténhet, hogy a képbe kerül egy fecni reklámújság, egy falvédődarab („proletár perzsaszőnyeg”), mely ott direkt primér létében, abban az amúgy festett miliőben hordozza az anyaghoz tapadó tudattartalmakat, hatásosabban, erőteljesebben, mint megfestve. Mondhatnám azt is, hogy a képek egy része egy sajátságos „önkollázs”, aminek részei, elemei: korábbi képeim motívumai, általam „gyártott”, gyűjtött, megfestett, frottázsolt felületek, halbőr, fű, fűnyomat, föld, kátrány stb. Ezeknek az „implantátumoknak” egy képen belüli használata – mint a reális és az absztrakt egymásmellettisége – segíti a nézőnek a kép, illetve a festő megértését. Ezek segíthetnek, hogy az a bizonyos „belső kép” elnyerje evilági formáját, a művész pedig a valahova sorolhatóságát.

 Ha jól emlékszem Szemadám György írta egyszer, hogy korunkban meghatározatlan lett, hogy hol végződik a világ, és hol kezdődik a mű. Egyetért ezzel a kijelentéssel?

 –Ezt nem is olyan nehéz meghatározni, mert ma már főiskola sem kell a művészkedéshez és a termés is nagyon sokágú. A szelektálással, az értékek rostájáról van az igazi gond. Toleráns vagyok mindenkivel, aki művésznek mondja magát. De azt nem hiszem el, hogy ne lehessen megmondani, mi az, ami értékes. Meg lehet ezt határozni hozzáértéssel és morális felelősséggel. Ez viszont a közvetítők oldaláról hiányzik. Nagy kérdés, hogy mi jön át a tévéből, és a kritikusnak van-e annyi becsülete, hogy keményen fogalmazzon. Sokszor előfordul, hogy a kritikus kitalál egy irányzatot, sokan követik őt, és a végén a művészeti vásárok sztárcsinálójává válik. Egy olyan manipulációs folyamat történik, ami agymosáshoz vezet, ahelyett, hogy segítene kiigazodnia a nézőnek. Ezért is vált erkölcstelenné – tisztelet a kivételnek – a közvetítő réteg. Ők divatot csináltak a művészetből. Olyan divatot, amit az általuk irányított piac határoz meg.

 Bakancsom talpa elégett, egerek motoztak a fejem körüli sásban

 Amikor csomagolópapírok, szövetfoszlányok jelentek meg képein, gondolom sok mindenki megmagyarázta, hogy ezt ön miért teszi. Engedje meg, hogy feltegyem, teljesen laikusként a kérdést, ez a klasszikus értelemben vett festészettől való eltávolodást jelenti? Vagy valami kísérletet?

 – Egyiket sem. Ez inkább egy vélt gazdagítása a lehetséges eszközöknek, valahol itt érhető tetten a klasszikus művészetet feldaraboló izmusok vívmányainak békésebb, szintetizáló újrahasznosulása, klasszicizálódása. A nézőre hatás, az odafigyelés felkeltése – kikényszerítése –, illetve a vállalt tartalom milyensége szülheti, kívánhatja ezt. Elmesélem egy kép történetét, ami úgy maga a hiábavalóság, pláne, ha a kép nem is jó. 1956-ban, illetve '57 februárjában szüleimmel, testvéreimmel disszidálni akartunk Jugoszlávia felé. Akkor már záródtak a határok – aknazár stb., stb. –, csikorgó hideg, lovasszánon lopakodás az erdő alján az éjszakában a határ felé, szikrázóan ragyogó csillagok, felgereblyézett határsáv, rettegés az aknáktól, misztikus árnyak-neszek. Azon a részen az igazi határ a Dráva volt, ami már erősen zajlott, tehát a csónakosok nem tudtak átjönni. Mint a disszidáláshoz nem értő városi népség, az alkalomhoz illő ruházat nélkül, már csak a hideg ellen küzdve töltöttük az éjszakát az ártéri fahasábok tüze körül. Bakancsom talpa elégett, egerek motoztak a fejem körüli sásban …Másnap a Budapestre tartó vonaton járőröző határőrök csak nézték bogáncsos hajunkat, ruhánkat. Megúsztuk, a Haza visszafogadott! Ötven év múlva festem a tiltott, betokosított, „beszélni sem szabad róla” élményt. (Mi az, hogy disszidálni, hogy társbérlet, egyetlen falikút a közös konyhában – mint fürdőszoba, borotválkozóhely, WC a férfiaknak?) A képen gereblyézett határsáv, lábnyomok, 5 éves terv, cigarettásdoboz, eldobott vörös csillag, Kossuth-címer, '56-os röplap, szögesdrót. Nekem az életem, a gyermekeimnek már jelentés nélküli dolgok, az ő nullpontjuk a számítógépes, 100 csatornás, mobilos, műholdas indulással kezdődik. Ez a kis kitérő csupán apropó, hogy mutatni lehessen „A nekem csak szépet fessen művészkém!” lehetetlenségeit.

 A suska azért köll!

 Említette a történelmet. Szeifert Judit írta az ön műveiről: „Célja nem csupán az emlékezés, hanem az emlékeztetés is. Alkotásai ezáltal nemcsak a művész személyes történelmi naplójaként értelmezhetők, hanem ugyanakkor kordokumentumok, mementók is. Másrészt a régiessé, töredékessé tett képfelületek által mintegy el is fedi, azaz a feledés jótékony homályába is burkolja a konkrét emlékeket, például a vasfüggönyt vagy az ötágú vöröscsillagot. Úgy emlékeztet, hogy a nietzschei intésnek engedelmeskedve, a felejtés adományát is gyakorolja. Ezért a Vasfüggönyminták című festményen szétroncsolt drótdarabok alkotnak hálószerkezeteket a rozsdamarta felület hatását keltő farostlemezen, ezzel a vasfüggöny lerombolásának pillanatát rögzítve. A Sebek című képen pedig az okkeres, szürkés, barnás felület alól átszivárgó alvadt vér színű folt határozottan ötágú, vöröscsillagot formáz. Ezzel konkretizálja a sebek, sérülések eredetét. Egy másik nagyméretű vászna, a Történelmi tapéták (1997), első ránézésre szintén "csupán" faktúrajátéknak hat. Megkopott, roncsolt hatású felszíne málladozó vakolatra, illetve falfelületre emlékeztet, és szintén téglalap- és négyzetdarabkákból épül fel. Azonban a fakturális hatások szimbolikus tartalmakat sejtetnek, "fednek". A tábla középső részének alján, alig észrevehetően ugyan, de kivehető egy kötélhurok, ezzel az "akasztófa árnyéka" vetül a "történelemképre". Ez a fanyar irónia (mondhatnánk "akasztófahumor") minden képében ott bujkál, még a korunk egyik legnagyobb környezetvédelmi katasztrófáját boncolgató képén, az Ózonlyuk címűn is. A tábla közepére valódi kör alakú lyukat vág, s ezzel a geggel megkerülhetetlenül a problémára irányítja a figyelmet.

M. Novák András képei által a személyes emlékezetet kollektív emlékezetté emeli. Holott a művész dolga nem az, hogy a világot objektíven vizsgálja, hiszen már képeinek tárgyválasztása is szubjektív, azok előadásmódja pedig hitelesen tükrözi az alkotó látásmódját, egyéniségét, véleményét. Mégis mint műalkotások a (ha nem is az örökkévalóságra, de mindenképpen hosszú távra szóló) maradandóság igényével születhetnek, ezáltal meghatározó jelentőségű üzenetek a jövő számára. Ugye több kritériumot említettünk a képeknél. Az eladhatóság is ilyen. Ekkor viszont figurálisnak kell lenni.

 –Meg kell különböztetni a művészet tartalmi és a formai oldalát. A formánál szerepet kap a készség, a rajztudás, a színek használata, a tartalom pedig nagyon szubjektív. A könnyen szerethető témákat festők azok, akik könnyebben boldogulnak. Azt is be kell vallanom, hogy szinte megszakad a szívem az olyan képeket, amilyenek én nem festek. Nagyon szeretem, ahogy Tenk László barátom fest, de az az ő útja. Ugyanúgy élek, mint a többi ember: olvasom az újságokat, hallgatom a politikát, meg akarom ismerni a társadalmi és gazdasági helyzetet, és ebből áll össze valami, ami képben jelenik meg. Ez a folyamat, így elmondva, nagyon egyszerű, de nem az. Mi szakmailag kifigyeljük a készségeket, a tudást, de magunknak kell kikísérletezni azt, hogy mi legyen a feladatunk. Amikor még főiskolások voltunk, kaptunk rendeléseket, és akkor szinte alkalmazott művészetnek tekintették a festészetet, ami sok szempontból behatárolta a feladatot és a sikert. Mára ezerarcúvá vált a képzőművészet, és azért is képtelenség figyelni erre a bő kínálatra. Aki erre a pályára jutott, folyamatában dönti el, hogy milyen stílusban alkosson. Minden mérhető, a minőségek felfedezhetők, csak most minden sokkal bonyolultabb, mint pl. a reneszánszban. Akkor a megbízó is értett a művészethez, ma a legtöbb esetben nem. Az is kérdés, hogy a kortárs festő mennyire korszerű. Ha egy orvoshoz, mérnökhöz, tanárhoz hasonlítjuk, akkor bizony korszerűtlen. Abszolúte felesleges. A társadalomnak nincs rá szüksége. Így a festő kényszeresen szabad. Annyira szabad, hogy az már hátrányára válik Visszatérve a kérdésre: ez már a siker, az elfogadás, az anyagiak világa. A magyarázkodás, a savanyú a szőlő, a nyafogás világa. Itt a mára már – mindenki művész, minden művészet – a választható utak szabadságáról van szó. Az úton lévőket érhetik kísértések, de a folyamatos munkához, az úthoz csak egy belső erkölcsi, szakmai hitre lehet hagyatkozni. Nem könnyű. Keresni kell, és találni lehet kollégákat, társakat, akik a tevékenységük mássága ellenére is, a mutatott, vagy legalább keresett, vágyott minőség alapján dolgoznak, és így szerethetők. Bosszankodnivaló azért bőven marad, amikor a butaság, a deviancia, a magamutogatás, az anyagi érdek fedi el az értéket, csapja be a jó szándékú, de nem kellően hozzáértőt.

 Mennyire nehéz egy festőművésznek eladni a képeit?

 – Ez a kérdés már a gyűjtők, az esetleges vevők világához vezet. A gyűjtés lehet öntörvényű, a meglévő ízlésszint szerinti választás, lehet csupán trezorálási-befektetési kényszer, lehet motívuma a meglátás, a felfedezés öröme stb. Egy hittel, szeretettel, szorgalommal végzett tevékenység a láthatóság (csoportos és önálló kiállítások) előbb-utóbb létrehoznak alkalmi vagy tartós találkozást, kapcsolatot gyűjtő, vásárló és a művész között; de erőltetni nem érdemes. A suska azért köll!