|
 2012.03.16.
Lélekóra
Lévai Nóra kiállítása a Fészek Művészklubban
Különös tárlat.
Finom fonalak és textilmaradékok (valaha volt ruhák) idézik föl
a múló időt. S attól megrendítő, hogy a fonalrajzokban és a
vászonra applikált ruhadarabokban fölfedezhető – akinek van
szeme, látja – a fájdalommal teli személyiségkép is. Lévai
Nóra textilművész, mert igaz ember, nem átallott megvallani
sebzettségét: az emlék, így a tárgyi emlék ugyancsak, lényünk
egy kis – ha művész kezében van a varázspálca, aktivizálható
– darabja, s ha végleg elvész, magunk is kevesebbek leszünk.
A ruha, a viselet
olyan ránk szabott világi gesztus, amely megőriz valamit a hétköznapi
egyszerűséggel (s egy kis megengedéssel) golgotai útnak
nevezett emberség-próbából. Akinek nem nyújtottak még – a
bibliai mozzanatot a szakrálisból ideemelve a földre –
Veronika-kendőt, az sosem fogja megtudni, hogy a kínok ellenére
mi fán terem az arc szenvedéstükrét átszellemítő boldogság.
A cím nélküli textilképek, valamint ceruza-, és fonalrajzok
erről a nehezen megnevezhető, mert a lélek fájdalmát műtárgyakba
bugyoláló élményről vallanak.
Nem
véletlen, hogy kiállítását bevezetendő, maga a művész is
érezte: szükség van eme különös képvilág rúgóinak a
megvilágítására. „Ruháink hordoznak minket. Viselik testünk
lenyomatait, kitérdesednek, kifenekesednek, és mint a hű ebek,
egy idő után hasonlítani kezdenek tulajdonosaikra. Hordják
magukkal életünk egy szeletét…”
Életünk
egy szeletét? Magát az életet! Hiszen különösképp ezekkel a
szubjektumot is tükröző átváltozásokkal lesz nyilvánvalóvá
– a tárgyi emlékből valóság lesz, a valóságból esztétikailag
is mérhető műtárgy –, hogy az itt látható képvilág
milyen erős gyökérrel kapaszkodik a föntbe és a lentbe, hogy
a legkisebb foszlánynak, hálórésnek is megvan a mítoszi mása.
Az
artisztikus vonalháló „barlangrajzait” szemlélve (kétszer
hat grafikát tartalmazó tabló) csak látszólag nonfiguratív
alakzatokkal van dolgunk. A követ görgető Sziszüphosz – egy
meggörnyedt próféta – munkás teste éppúgy fölsejlik az érzékenyből
érzékivé váló vonalrács bozótosából, mint a különböző
arc- és korpuszmaradványok vagy valamely idilli találkozás (például
a paradicsomi emberpár) vagy drámai mozzanat (Káin és Ábel?)
rajzolata.
Ebben a rejtetten
is világos, a vonalháló görcsét szabad áramlássá oldó
grafikai kitárulkozásban, nem kevés leleménnyel, ott a művész
invenciózus látomása (látomássorozata). Semmi sem biztos,
csak a leheletnyi nyomhagyás, amelynek nincs frízszerű díszítőeleme,
de van érzelmi mélysége, szakadozott – pontosabban:
megszenvedett – én-képe.
A
fehér műanyaglapon látható, mert a kontraszt is vivőerő, színes
fonalgrafikák – itt a textilművész bonyolítja a szálakat (sűríti
és ritkítja a figurákat is befogadó fonalrács mezejét) –
avval ütnek el a föntebb tárgyalt ceruzarajzoktól, hogy a
vonalkarakter ritkán burkolózik sejtelmekbe. Igaz, egy-egy
„találkozási” pontban itt is izzik az érhálózat, ám a különféle
tárgyakhoz, ember- és állatfigurákhoz kapcsolódó emlékmozzanatok
(ülő-fekvő nő, a gazda jelenlététől megnyugodott kutya) a
jobbára lírai absztraktot – a „ház körüli” boldogság
és a mitizált tájakra való elvágyódás érzelmileg is fölfokozott
tükörképét – életszimbólummá emeli. Ezek e rejtetten is
beszédes, csaknem utolérhetetlen szépségű lélekrácsok a tárlat
legkiemelkedőbb darabjai.
Pedig
a többiről sem lehet elmondani, hogy közhelyes unalmat sugallnának.
A kisebb-nagyobb méretű, széles gesztusecset hátterű (részben
vagy egészében applikált) olaj-vászon tablókon föltünedeznek
azok a ruhadarabok, öltözék kiegészítő elemek, a maguk pórias
(polgári?) egyszerűségében is a test befedését és az otthon
kellemét tanúsító használati textíliák (otthonka, blúz,
nadrág, hosszú és rövid szárú harisnya, kesztyű), amelyek
– némelykor a felület
plasztikáját erősítő képépítő motívumként –
elszakadnak valódi (eredeti) funkciójuktól, és az érzelem szürrealitását
tárgyakban meglelő művész látomását, annak hol groteszk,
hol líraiságában érzékeny kifejtését szolgálják.
Kell-e
furcsább, az érzelem hétköznapi panorámáját a piktogram
jelbeszédéig visszavont öröm, mint amit a kis négyzet alakú
fehér „téglatestekre” ragasztott kesztyű-sorozat jelent?
Az öt kis „vászontégla”, kesztyűujjakba öltöztetett
maskarádéval, bizonyos magatartásformákat közvetít. A két végpont:
a mutatóujj jelzését intővé-fenyegetővé tevő bírói, és
a két kéz ujjainak egymásba fonódásából katedrálist – a
szeretet katedrálisát – formázó (távol-e a zsolozsma?) hittérítői.
De az utóbbi lehet megfáradt (férfi és női) kezek egymást erősítő
találkozása is.
Ha
a kesztyűujjak – mozgásformát jelző élő-holt pálcikák
– vibrálásában fölfedezhető a groteszk jelleg, hogyne volna
érhető tetten ez a mosolyos keserűség azokon a testimitációt
furcsa relieffé emelt vásznakon, amelyeken a két, combig érő
harisnyába burkolt női láb, illetve az absztrakt testből kilógó
kéz-kesztyű- és láb-boka-harisnya-maradvány hatásos motívum
lesz: a belőlünk kiszakadt, immár csak emlékként őrzött
használati textíliák jókedvű eldorádója. Az applikált ruha
úgy bele van égetve a felületbe – a festett szürkés-fehér
háttér izgatott ecsetmozgást revelál –, hogy szinte látni a
hajdani emlékként őrzött test kisebesedését.
Ennek
a virtuóz technikának természetesen a gombokkal díszített,
varrott-hímzett ruhákat (azok sejtelmét) őrző eredményei is
vannak – lásd a piros foltokkal pettyezett otthonkát mint a
testnélküli szállongás mintapéldányát –, ám a feslésekben
jelentkező foszlánylét (elmúlásunk távolian közeli
kavicsrengetege) ugyancsak megfogalmazódik. És Lévai Nóra
ezekben a visszafogottan is erősen érzelmi pillanatok képpé
(textilképpé) emelésében ért a legmesszebbre. Leszakította rólunk,
nem kis fájdalmat előidézve, az évtizedek alatt szinte testrészünkké
vált megannyi öltözködési kelléket, hogy minél kíméletlenebbül
lássuk tárgyaink elhalásában az idő rohanását. Órája –
lélekóra. Tiktakolását csak az hallja, aki a fájdalom közelébe
merészkedik.
Szakolczay Lajos
|
