vissza a főoldalra

 2012.03.30. 

In memoriam Csurka István

Szabó László Zsolt vendége 2008. szeptember 23-án a Pilinszky Kávéházban Csurka István

A 80-as években a népnemzeti ellenzék egyik vezéralakja, aki fizikai értelemben már 1956-ban megpróbálkozott a rendszerváltással, majd internálását követően a 60-as évektől drámáiban, írásaiban szellemi értelemben feszegette a rendszer kereteit. A rendszerváltó elit fajsúlyos egyénisége, akit szókimondása miatt politikai ellenfelei többször is legfőbb ellenségükként kezeltek.

 Csurka úr, Ön közismert drámaíróként 1985-ben rész vett az ellenzéki értelmiségiek monori találkozóján, ráadásul előadó is volt. Mi vitte oda?

  - Mielőtt erre válaszolnék, megjegyzem, hogy jóval több mint húsz év után az ilyen visszaemlékezéseknél, különösen egy írónak, arra kell ügyelnie, hogy pontosan idézze vissza akkori önmagát, és ne a mostani tudásával felvértezett egyéniségét, látását közölje az emberekkel, mert természetesen ma már sokkal többet tudok az akkori helyzetről az azóta történtek következtében; magamról is, hiszen kénytelen voltam sokat elemezni magam. Tényleg, mi is volt? Azt hiszem, a hatalom nem gondolta, hogy én ebbe belevágok. Mindent tudtak rólunk és arra gondoltak, hogy egy ilyen sikeres drámaíró, mint amilyen én akkor voltam (volt úgy, hogy Budapesten 5 színdarabom ment, azóta az országban egy sem, de hát ez egészen más jelentésű dolog), nos, azt gondolták: nem fog belevágni, nem kockáztatja a nagy jövedelmet, hírnevet. Ez a saját motívum ¨C nem politikai, nem nemzetmentő motívum, hogy nagy szavakat használjak ¨C vitt engem oda, meg akartam mutatni, hogy ezt se tudjátok jól, gyerekek, nem olyan vagyok, amilyennek gondoltok. Természetesen ezen kívül az jelölt ki engem erre a feladatra, hogy előtte két évvel volt egy másik, ugyancsak becsületből adódó felszólamlásom: amikor Csoóri Sándort Duray Miklós könyvéhez írt előszó miatt eltiltották, és az Írószövetség egész akkori elnökségét, amelynek tagja voltam, becitálták. A minisztériumban fenyegetőztek és igen durván jártak el. Akkor én tiltakozásképpen írtam egy levelet Hubay Miklós akkori elnöknek, amely nem az ő kezébe került először, hanem a pártközpontéba. Nagy ügy lett belőle. Kiléptem az Írószövetségből, ám a levelemet nagyon sok példányban terjesztették. Nem én tettem közzé. Ez is egy gyanús történet, hogy hogyan került ez ponyvára ¨C ahogy régen mondták az ilyesmit ¨C, és olvasták tízezrek az országban. Kézről kézre adták, és ez engem bizonyos értelemben ellenzékivé avatott. Számítottak rám emiatt a levél miatt, amit azóta is fő műveim között tartok számon, mert sok mindent megírtam benne, sok mindennel leszámoltam benne, ami kellett ahhoz, hogy az ember ellenzékiként, vagyis a rendszerrel szemben álló frontra beássa magát, cselekedjék és csináljon valamit.

 Hogy valaki ellenzéki módon kezd el gondolkodni, az nem egyik pillanatról a másikra történik, ennek vannak bizonyos előzményei az Ön gondolkodásában is, az ország történetében is.

 - Amennyire lehetett, én akkor is, előtte is egész írói működésem során igyekeztem kifejezni a szembenállást, a kritikai látásomat ezzel a rendszerrel. Olyan mértékben szidni, bírálni a rendszert, a politikai kérdésekbe beleszólni, mint ahogy ma lehet, akkor nem lehetett, de a sorok között egy vígjátékban mindent el lehetett mondani, csak meg kellett tanulni a technikáját. A gondolatot, hogy ez egy rossz, eltüntetendő, fene megette rendszer, én az anyatejjel szívtam magamba. A magyarság túlnyomó része így volt ezzel, attól függetlenül, hogy nem mindenki tartotta magát végig ehhez. Voltak, akik kényszerből megalkudtak. De az a kör, amelyben én mozogtam, és a családom egy percig sem fogadta el, ami ’56. november 4-e után történt. Minden épeszű ember számára elfogadhatatlan volt ez.

 Térjünk vissza Monorhoz! Monoron együtt volt még a népinek mondott ellenzék, a demokratikusnak mondott ellenzék, illetve az úgynevezett reformközgazdászok köre. Akkor ez az egység mennyiben volt valódi egység? Vagy már ott is megvoltak a különböző nézőpontok?

 - Voltak nézetkülönbségek, melyeket ott felszínre is hoztunk, érezhetők voltak az elválasztó vonalak, a tartások. Azt azonban nem tudtuk egymásról, hogy ki mennyire van elszánva a teljes rendszerváltozásra, és hogy ki miért csinálja azt, amit csinál. Ezt még ’90-ben sem tudtuk egészen pontosan, csak érezni lehetett, hogy hopp, itt más indítékok is vannak már most. Azok részéről, akiket demokratikus ellenzéknek neveznek, akik 1994-ben Horn Gyulával szövetkeztek, akikről végleg lehullott a lepel. Ezt azonban, bár nagyon halványan és bizonytalanul meg-meg lehetett sejteni, de tudni nem.

 1985-ben Ön személyesen mennyire gondolta komolyan, hogy itt valóban néhány éven belül lehetőség nyílik a rendszerváltozásra?

 - Egyáltalán nem gondoltam, és nem is bíztam benne, hogy innen öt vagy hat év múlva az oroszok is kimennek. Abban bíztam, amit érzékelni lehetett, tehát, hogy a kényszer, a világ egészen másarcúsága következtében a technikai, a civilizációs, a hadiipari fejlődés és a különféle javak termelése, és annak az emberi életet megváltoztató természete következtében változást lehet kiküzdeni. Az a kör, amelyik együtt volt, írók, történészek, népi írók köre a magyarság sorskérdéseinek felvállalását tekintve bízott benne, hogy ezt a rossz rendszert belülről át lehet alakítani. Voltak a másik oldalon, amiről beszéltünk az előbb, akik kaphattak olyan információt, Nyugatról, Amerikából elsősorban vagy Izraelből, hogy nagyobb változások lesznek itt annál, mint amiben mi reménykedünk, mint ami belátható. Részben azért, mert a Szovjetunió nagyobb bajban volt, részben azért, mert történhettek volna megegyezések is. Mi nem tudtunk róla. Három év múlva, 1988¨C89 táján ezek a megegyezések meg is köttettek, meg is történtek.

 1985-ben járunk, Gorbacsov éppen frissen kinevezett, új pártfőtitkár a Szovjetunióban és Magyarországon még százezer orosz katona áll talpig fegyverben, tehát az egy más világ volt, mint ami a későbbiekben megtörtént. Hogyan értékeli Monor jelentőségét?

 - Elhangzottak olyan mondatok mindkét részről természetesen, minden előadásban, minden vitában, amik addig soha, és a hatalom tehetetlensége is megmutatkozott. Aztán évek múlva kezembe kerültek jelentések, pártközponti elemzések olyanok által megfogalmazva, akik ma is irányítják az MSZP-t és akkor az MSZMP Központi Bizottságának, a pártközpontnak a munkatársai voltak, akik leírták, hogy érdekes módon nem a demokratikus ellenzék a legveszélyesebb és a legrendszerellenesebb, hanem ez a Csurka. Ezt ma érdekes olvasni és büszkeséggel tölt el, hogy ekkora sikerem volt.

 Volt-e közvetlen retorziója ennek a monori tanácskozásnak az Ön szempontjából?

 - Volt retorzió, de nem közvetlenül, mert akkor valahogy leállították a dolgot, ellenben ’86-ban, egy évre rá, Püski Sándorék meghívtak egy 2 hónapos előadó körútra. Beutaztam az egész USA-t és Kanadát is, rengeteg előadást tartottam: New York-ban éppen egy március 15-i ünnepség volt, ott mondtam egy beszédet, Véres kard volt a címe, a Szabad Európa Rádió egy az egyben közvetítette. Amikor hazajöttem, arra akartak rávenni Knopp elvtársék, hogy tiltakozzam: ehhez a közvetítéshez nem járultam hozzá, ezt a Szabad Európa Rádió ellopta. Nagyon boldog vagyok, hogy közvetítette, mert így sokan hallották ¨C mondtam a rábeszélőknek. Másfél év eltiltás. Nem elég, hogy ilyeneket mond, még szemtelen is-jelszóval. De ezt valójában Monorért kaptam. Ahhoz képest súlyos volt, mert nem volt már jelentősége.

 Viszont ez alatt a másfél év alatt, ami ezt követte, volt energiája és ideje arra, hogy a Lakiteleki Találkozó szervezésében, illetve létrejöttében közreműködjön. Hogyan jött létre ez a Lakiteleki Találkozó?

 - A monori találkozó szervezőivel ’86-ban megállapodtunk, hogy egy újabbat szervezünk, egy új szárszói találkozót, nagyjából ugyanaz a kör elkezdte szervezni, de eközben a demokratikus ellenzék kiadta a Társadalmi Szerződést, amely azzal végződött, hogy Kádárnak mennie kell, ami megdöbbentő volt akkor. Kicsit erős. Csodálkozott az ember, hogy hogyan van ennyi bátorságuk, de a nagyobb baj az volt, hogy nem közölték velünk, hogy ez következik, hogy ezt fogják csinálni. Na, ez aztán már nem csak gyanús volt, hanem annyira súlyos inkorrektség, hogy nem nyelhettük le, eldöntöttük, magunk megyünk tovább. Elkezdtük szervezni az átverés hatására a saját lakiteleki találkozónkat.

 Mi volt a célja ennek a találkozónak?

 - A magyarság sorskérdéseit akartuk akkor kizárólag elemezni. Azt akartuk, hogy végre a magyar szempont legyen a döntő. Mert persze kellett beszélni a gazdaságról, de hát akkor már Fekete Gyula munkássága következtében a megmaradás, a demográfiai kérdés, nemzeti kultúra elsorvadásának kérdése szorongatott bennünket, így tehát kifejezetten nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó tanácskozásnak indult Lakitelek, és az is maradt.

 Pozsgay Imre fellépése, illetve ottani szereplése mennyire volt fontos?

 - Fontos volt, sokáig bizonytalan volt, de fontos, hiszen a politikailag reálisan gondolkodó emberek tudták mindig, hogy abszolút mértékben kívülről egy rendszert nem lehet megváltoztatni. Ha nincs a hatalmon lévők kisebb vagy nagyobb körében olyan ember, aki rokonszenvezik a változásokkal, sőt a rokonszenvnél valamivel többet is nyújt hozzá, akkor a forradalom esetleg, ha kitör is, megmarad az utcán. Erre volt a történelemben több példa. Semmiféle megalkuvás, semmiféle odasimulási szándék nem volt abban, hogy a politikai bizottság egyik tagját és a reform szószólóját, akihez Csoórit, Bírót baráti szálak fűzték, igyekeztünk magunk mellé kötni, és ő ezt szívesen vállalta is. Fedezet is volt, eredmény is volt, amit a demokratikus ellenzék azonnal célba vett, megtámadott és sajnos sikerült is nekik megakadályozni, hogy ebből a nemzeti körből nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező vezető kerüljön közénk.

 Mi lett Lakitelek következménye?

 - Az, hogy színre lépett a később Magyar Demokrata Fórumnak nevezett társulat, és elképesztő sikere volt az országban. Valódi, békés változást ígért a puszta léte, az, hogy más hangon beszélt, hogy olyan emberek látszottak benne. Végül is a mi szerepléseinket nem tudták teljesen megakadályozni. A lakiteleki nyilatkozat olyan szépen, olyan higgadtan és tartalmasan, erősen, mindenkihez szólóan volt megfogalmazva, amit Pozsgay hozott nyilvánosságra a Magyar Nemzetben, hogy az maga volt a változás. Ezt akkor talán nem is lehetett ennyire látni, mert közben más is volt: a szamizdat, a demokratikus ellenzék, de az elsöprő erőt mi jelentettük, mondhatom, hiszen benne voltam, csináltam. Elkezdődött a rendszerváltozás azzal, hogy megjelent a nyilatkozat, és amikor ez az erő elkezdett dolgozni, egy évre rá megtartottuk a második lakiteleki összejövetelt, akkor már egy nagy szervezet látszott. Elkezdtük a harcot a választásokért.