vissza a főoldalra

 2012.11.03. 

A színész és a sírásó

Mikor kilépett a művészbejáró ajtaján, valószínűtlenül keskennyé húzódott össze a Jókai utca, az éjszaka fényei elválasztották egymástól a valóság rétegeit és kamaszkori halálélménye néma árnyék módjára suhant utána.

Steinbeck Egerek és emberek című darabjában játszotta a félkegyelmű Lennie-t, aki barátjával vándormunkásként járja a farmokat, s előbb-utóbb mindenhonnan menekülniük kell, mert a herkulesi erejű Lennie bajt okoz; legvégül megöl egy asszonyt. A barátjának, George-nak nincs más választása, le kell lőnie, ellenkező esetben a bosszúszomjas parasztok verik agyon.

 A gépkocsijánál szürke télikabátos, reszketeg, savanyú szagú alak toporgott. Szemének püffedt héja alatt karikák táncoltak, szomorú volt a tekintete, mintha mindig zokogni akarna a fájdalomtól.

– Elnézést, hogy megszólítom, művész úr!

– Tessék!

– Hallottam arról, hogy ötvenhatban mi történt magával... hogy a sírásók húzták ki a gödörből... és, hogy az egyik észrevette, hogy maga él.

– Így történt. Igen. Nemrégiben meséltem erről egy rádióinterjúban.

Az alak elhallgatott, erőt vett magán, hogy tekintetét lelkének pokolköreiből felemelve a színész gyermekien tiszta szemeibe nézzen, majd egészen halkan így mutatkozott be.

– Én voltam az a sírásó.

Ez a mondat mellbe vágta a színészt. Csak állt az utcán. A közelben kollégák búcsúzkodtak, nem is hallotta, miket mondanak, csak automatikusan válaszolgatott nekik, ha hozzá is szóltak. Talán furcsállották, hogy miről beszélget ezzel a szakadt alakkal.

– Hogy talált rám most? – kérdezte a sírásótól.

– A rádióban tetszett mondani, hogy ebben a színházban játszik. Már többször jártam itt, s azt mondták, hogy ma este biztos itt lesz.

A színész nagyon zavarban volt, és a kisördög is megszólalt benne; hátha nem is ő az, csak kitalálta az egészet, amikor a rádióban hallotta az interjút, most biztos pénzt akar kérni italra.

Néhány perc múltán azonban már szégyellte magát ezek miatt a gondolatok miatt, mert a sírásó mindenre pontosan emlékezett; arra, hogyan nézett ki a színész tizennégy éves korában, elmondta, hol voltak a sérülések a testén. Kiderült, hogy évtizedek óta hurcolta lelkében, ezt a szörnyű emléket.

– Megparancsolták, hogy mindenkit temessünk el.

– Engem miért nem ástak el a többiekkel együtt?

– Nem tudom megmondani – elcsuklott a hangja, sírva fakadt, könnyei tisztították meg elvadult arcvonásait. – Nem azért húztuk ki, mert élt...

– Hát akkor?

– Mások is voltak még életben, azok közül, akikre földet hánytunk. Az ilyesmit nem bírja józanul csinálni az ember. Azon az éjszakán is rendesen alapoztunk, mielőtt munkához láttunk. Tudtam, hogy nem szabad ránéznem egyik kivégzett arcára se, de amikor maga került volna sorra, mégis megtettem. Valamilyen benső hang azt súgta, hogy mentsem meg. Azt mondtam a társamnak, hogy én már éppen elég embert temettem el, de ezt a fiút, aki ráadásul még él, nem fogom. Ő csak bámult rám, benne már jobban dolgozott az alkohol. A maga megkínzott testének látványa és az, hogy lélegzik, valamit megérinthetett benne is. Beugrottunk a gödörbe és kihúztuk. A társam ismert egy nővért a Szabolcs utcai kórházban. Azt gondoltuk, hogy arrafelé nem fogják magát keresni, mert jó messze van a temetőtől.

A színészt ájulás környékezte a sírásó megkésett vallomásától, életerős férfiember létére megfordult vele a világ, ugyanúgy, mint azon a novemberi napon, amikor tizennégy évesen kivégezték forradalmár társaival a Divatcsarnoknál.

Úgy érezte, mintha a lelke elhagyná a testét, és valahol a közelében lényegülne újra; az élet és a halál, a lét és nemlét mezsgyéjén jár, s még nem tud dönteni, hogy visszatér-e, vagy tovább úszik az ismeretlenbe. A halál küszöbén nincs lehetetlen, akár arra is képes, hogy visszatérjen elhagyott porhüvelyébe, s talán jobb lenne, ha tovább menne, de lénye mélyéből az édesanyja hangját hallja: „Hol vagy, Lacikám? Édes Lacikám!”

Mikor a színész kinyitotta a szemét a sírásó már nem volt sehol, addigra édesanyja hangjának emléke is elhalványodott.

George-ot játszó kollégája ült mellette a járdán, fejét az ölébe véve simogatta a haját, és halkan beszélt hozzá. Akik arra jártak kíváncsi arccal figyelték a két barátot, mert főiskolás koruk óta azok voltak, s emellett társak a lélekben.