vissza a főoldalra

 2012.11.03. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN
Csurka István : Így pusztították a magyar értéket

Október Huszonharmadikán is a tehetség nevében kiáltottunk „Ruszkik, hazá”-t és hogy „Nem állunk meg fél úton, sztalinizmus pusztuljon!”-t a Rákóczi úton hömpölyögve. Forradalmainkból a vért mindig az ellenoldal, az idegenség váltja ki, a fegyvert a kényszer adja a kezünkbe, és a hősiesség azért válik kötelezővé, mert az eredeti felbuzdulás, a tehetség akarásának hátszele fúj a forradalmi tömeg zöld lódengallérja alá. Az ellenség pedig tudja, hogy a tiszta szándékot nem lehet leöldösni, tankkal eltaposni, csak a lázadó harcost, aki voltaképp kényszerből lett fegyveres.

 Pusztán egy névsor leírásával is jelezni tudjuk azt a vonulatot, amely ennek a felismerésnek a nyomán az új magyar középosztály megteremtésében látta a magyarság megmentését. Bartha Miklós, Szabó Dezső, Németh László, Illyés Gyula, Gombos Gyula és Püski Sándor. Ha nem azt számítgatjuk, hogy ki maradt ki ebből a névsorból, hanem azt látjuk meg, hogy az egész századon végigível és feleletet keresett mind Trianonra, mind a negyvennégy–negyvenötös megszállások következményeire, jelen volt ötvenhatban, és beletorkollott az 1988–89-es megújulási lehetőségekbe, akkor azért a lényeget is összegezhetjük: a század legfontosabb gondolatmenetével állunk szemben, amelyet folytatni kötelesség. A népből, Szabó Dezső szerint az örök parasztságból merített magyar keresztény, keresztyén középosztály megteremtése, a népi mozgalom, a falukutatás, a földkérdés megoldásának követelése, majd a Magyar Közösség által a magyar középosztály epicentrumának a megálmodásával a legfontosabb gondolat született meg és maradt életben. Ez csoda, ez maga a csoda.

Forradalmaink, szabadságharcaink mindig azért is törnek ki, hogy azok lehessünk, akik lehetnénk. Időnként felcsillan a remény, és összegződnek a magyar akaratok: lehetnénk mi jobbak, többek, akár hasznosabbak is, noha ezzel, a hasznosság szempontjával a magyar forradalmak idején senki sem törődik, teremtsünk hát magunknak saját világot! S a magyar forradalmak kezdetükkor ezért békések és vértelenek. Mert nem az ellenség és a zsarnokság gyűlölete lendíti a lábakat a menetelésre, a karokat az esküvésre, hanem a remény, hogy most majd kiteljesíthetik legjobb szándékainkat, a tehetségünket.

Képtelen túlzás, mégis igaz: a szorgalmunk lehetőségéért rohanunk a barikádokra, hogy úgy lehessünk szorgoskodók, ahogyan akarjuk. Forradalmaink ama Március Tizenötödike óta a tehetség forradalmai is, és Október Huszonharmadikán is a tehetség nevében kiáltottunk „Ruszkik, hazá”-t és hogy „Nem állunk meg fél úton, sztalinizmus pusztuljon!”-t a Rákóczi úton hömpölyögve. Forradalmainkból a vért mindig az ellenoldal, az idegenség váltja ki, a fegyvert a kényszer adja a kezünkbe, és a hősiesség azért válik kötelezővé, mert az eredeti felbuzdulás, a tehetség akarásának hátszele fúj a forradalmi tömeg zöld lódengallérja alá. Az ellenség pedig tudja, hogy a tiszta szándékot nem lehet leöldösni, tankkal eltaposni, csak a lázadó harcost, aki voltaképp kényszerből lett fegyveres. A forradalmi sereget napok, hetek, hónapok alatt leverik, felszámolják, a hősöket hamar kivégzik, de a tehetségért felkelt ifjak, középkorúak és vének visszanyesése, kiszorítása, pangásra kényszerítése, megbüntetése és szellemi éheztetése évtizedekig is eltart. Kell hozzá egy egész Bach-korszak és egy egész kádár–aczéli gulyáskommunizmus, kiegyezés és céltudatos rombolás a teljes magyar életben.

Az életek hangtalanul, egymástól elszigetelve törnek derékba. S amikor az a nemzedék áll bele a munkába, amelyiknek már nincs személyes élménye a tehetség érvényesítéséért kiáltó forradalomról, amikor a Gyönyörű Időt már elborította a hazugság, s amikor az új nemzedékek már csak a derékba tört kérges, szilánkos és megcsökött életű búsongó bölényeket látják, a már jóformán semmire nem alkalmasakat, a sérelmeikbe belefeketedetteket, a magányos mesemondókat, akik már csak szépek, de haszontalanok, akkor a sajtóhatalom kialakítja az ítéletet: ezek ilyenek, ezek a lemaradt magyarok. Később a jelző is lehullik.

S ilyenkor vetemedik az idegenszerű sajtóhatalom a legnagyobb történelemrontó hazugságra, azt állítván, hogy ezek a konok rossz-magyarok: Koppányok. És mint ilyenek, a jövő ellenségei. Pedig a forradalom után letarolt nemzedékek magányos bölényeinek semmi közük Koppányhoz. Koppány és István egy-azon család tagjai, fejedelmi joggal, a törzs vezetőjének minden jogosultságával, mindketten szuverének és teljes pompájú magyarok. Koppány az ősi örökség letéteményese, és az új, de idegen életformától való elzárkózás híve és államférfija. Koppány nem az újtól, hanem az idegentől irtózik. István az új magyar hivatás és a kényszer felismerője is. Azt állítja, hogy az újat, ami idegen, magyarrá lehet hasonlítani. De sem Koppány, sem István személy szerint és törekvését tekintve egyáltalában nem képvisel a magyarság életcéljain kívüli törekvéseket. Saját kérdéseket akarnak más-más módon megoldani. Egyik sem áll idegen zsoldban! Egyenrangú magyar vezérek. Ilyen tiszta helyzet később ritkán ismétlődik. Amikor Koppányt felnégyelik, magyar testvére teszi ezt vele, az igazság és a magyar sors nevében, az erősebb magyar akarat nevében. Ezzel szemben, amikor az idegen hatalom magyarországi helytartói a magyar nyelven megszólaló, de nyelvünket minduntalan rontó káderek a forradalmak után Koppánynak mondják a konzervatívokat, a forradalom eredeti lángját otthon, mécsvilágnál őrzőket, akkor csalnak. Mert amikor az új hatalom, az  MSZMP-titkár és az általa a hatásköri listáról kinevezett igazgató, főrendező, főmérnök és békepap lekoppá-nyozza a forradalomban az új lehetőségekért, az új magyar szorgalomért felkelőket, a már derékba tört életűeket, akik már belefáradtak és belesavanyodtak a magányba, a félreszorítottságba, akiknek már nincs is semmijük, és akik megint kimaradásra vannak ítélve, akkor tulajdonképpen a maga Haynaun és Szerovon szétrongyolódott magyarságát akarja igazolni. A győztes idegenség történelmi csúsztatása ez. Mindegy, hogy magyarul beszél a koppányozó. Azért mondja Koppánynak a korábban félreállítottat, hogy maga Istvánnak tűnjön fel, így fogadtassék el, s legyen joga újra félreszoríttatni – Európával – a szerencsétlen magyart.

Voltaképpen a haladás kisajátításáról van szó. A győztes a haladás kerékkötőjének hazudja a volt forradalmárokat. A javát. Ez a kontraszelekció ideológiája. Koppány makacs, Koppány konok, Koppány maradi, a magyarok meg zömükben Koppányok. Olyanokat kell az iskoláik igazgatásával, az Akadémiájuk elnöklésével, a minisztériumaik vezetésével megbízni, akik nem születtek Koppánynak, nem Koppányként házasodtak, letették a garast a Bach-rendszer, a Kádár–Aczél-rendszer mellé, felhazaárulták magukat a hatásköri listákra, és készek bármilyen idegenszerű intézkedést foganatosítani a Koppány-parasztok, a Koppány-értelmiség, a Koppány-papok ellen. Mi-csoda képtelenség! Koppány-pap… Csak magyar tartásúnak kellett lennie akármelyik keresztény felekezetben, s már zárták is börtönbe – pogányként.

A magyar életben a XIX. és XX. század során volt ezeknek a sors derékba töréseknek, sikertelenségeknek, kényszerű nyomorgásoknak egy, csak itt lehetséges, csak ebben a történelemben érvényes formája. A szabadságharc leverése után, a nagy nemzeti fellángolás és önkifejeződés után, az elnyomás évtizedében sok tehetséget azért szorítottak félre, sok magyar tudást azért törtek derékba, mert nem állt be, nem tagadta meg Kossuthot, a szabadságharcot, a maga magyarságát, ami a reformkorban és a forradalomban született meg. Amit letaroltak.

Nem ez a magyar történelem? Megszületik, feltámad valami, ami szép, ami lehetne a teljes magyar élet, s aztán ezt letarolják.

(Elhangzott 1997 októberében)