vissza a főoldalra

 

 

 2012.11.09. 

Borbély László: Mindenszentek üdvözítő küszöbén

Fekete szárú cseresznye,
Rabod lettem szép menyecske.
Ne bánj vélem, mint raboddal,
Hanem úgy, mint galamboddal.

Magas a torony teteje,
Juhaimnak nincs mezeje.
Juhaimnak zöld mező kell,
Magamnak szép szerető kell.

 Akkor gyere mikor mondom,
Csizmád sarka ne kopogjon.
Réz sarkantyúd se peregjen,
Hogy az anyám fel ne keljen.

Már régen maga mögött hagyta a színház ezerszínű, csodálatos varázsvilágát, ám a darabban oly szépen elénekelt magyar nóta még mindig visszhangzott lelkében.

A szerző, Hunyady Sándor világa, Otcsenás Péter világa is volt. Otthonosan mozgott benne, talán azért, mert mindig törekedett arra, hogy egészen sajátos és csak rá érvényes viszonya legyen a hírlapírással. Olyasféle, amilyen lelki mesterének lehetett.

 „Az újságíró életében legalább van egy kevés romantika. Néha szeretheti azt, amit csinál, büszke lehet rá, ha használhat, jót tehet rajta keresztül, ha tisztán és hősiesen fogja föl kötelességét. Végre ez is valami. Hasonlít kissé ahhoz a helyzethez, amikor valaki egy nagyon szép, nagyon önző, de nagyon szegény nőbe szerelmes.”

Ezt a gondolatot például egy életre felírta magának, és azokban a hálátlan napokban, amikor robotnak érezte, és nem szerette munkáját, valamiféle szellemi menedékre lelt benne.

Az utóbbi években legfeljebb amiatt panaszkodhatott, hogy egyre kevesebbet keresett írásaival. Így viszont nem fenyegette az a vád, hogy eladta volna magát vagy tollát. Nem vált be megmondóembernek, önjáró, csökönyös tollforgató módjára szemlélődött a nagyvilágban, s ha írnivaló témára talált szenvedélyesen szállott alá a valóság mélyrétegeibe, szellemi elődei példáját követve.

Elsősorban mesterségnek és életformának tekintette a hírlapírást, nem hétköznapi munkának.

Hunyady írásai kezdettől a kedvencei közé tartoztak, vonzotta az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt.

Otcsenás Pétert gyakran fogta el az érzés, hogy születésével lemaradt valamiről, megkésve jött a világra negyvennégy évvel ezelőtt.

Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.

A két különböző alkatú, de kivételes tehetségű ember, egy író és egy színésznő szerelméből született Hunyady Sándor nevének hallatán pedig csak legyintenek.

Ugyan már, azok az idők elmúltak, a korszellem nem emberi sorsokra érzékeny hírlapírókat kíván, hanem panelszerű termékeny írókezeket.

Odahaza megkereste a polcon Hunyady Sándor Géza és Dusán című regényét, melynek színpadi előzménye volt a Fekete szárú cseresznye.

Arra gondolt, hogy aki csak a drámát ismeri, annak fogalma sem lehet, milyen szépen és emberien oldja fel a regény változatban Hunyady a borszagú, duhaj, bácskai estén kibomló tragikus fordulatokkal teli, féltékenységtől túlfűtött szerelmi háromszöget.

Hunyadyt kamaszkorától kezdve drámai alkattá tették életének sorsfordulatai: tíz éves koráig színésznő édesanyja nevelte, addig nem találkozott lobbanékony természetű író édesapjával; tizenhét esztendősen öngyilkosságot kísérelt meg, melynek emlékét egy revolvergolyót élete végéig a tüdejében hordta; apja Kolozsvárra küldte, hogy fejezze be tanulmányait, ahol első este elkártyázta minden pénzét a kávéházban, majd beállt az Újság című laphoz hírlapírónak.

Korán kikezdett tehát a halállal, melyről Az öngyilkosság technikája című írásában így vallott: „Éjszaka, amikor hazamentem, és a csöndes, homályos szobában fölfutott az árnyékom, elfogott valami mélységes vágy, hogy visszaadjam magam a természet olvasztótégelyének, csináljon velem valamit, ahogy egy rozoga Fordból friss acélt csinált a gyár.”

Együtt élt a halál gondolatával, megszólította, szelídítette, felháborította, kekeckedett vele. Életmódja, kevés alvás, sok izgalom, temérdek munka, állandó szivarfüst korai búcsúra kárhoztatta.

Ilyen gondolatok után nem meglepő, hogy Otcsenás Péter álmában Hunyady Sándornál járt, a Royal Szállóban a harmincas években.

Tizenkettő óra után érkezett, megmondták neki, hogy hamarabb ne is próbálkozzon, mert úgysem tudja álmából felkelteni az írót.

Azelőtt sohase járt nála, mindig valamelyik kávéházban vagy színházban kért tőle nyilatkozatot, melyet tintaceruzával lejegyzett noteszébe, majd rögvest telefonon bediktált a szerkesztőség gépíró kisasszonyának, hogy a másnap megjelenő lapban olvasható legyen a népszerű író véleménye új darabjának premierjéről.

A portás megmondta Otcsenásnak, hogy hányas szobában találja fenn a harmadik emeleten, egészen hátul, a folyosó végén.

Azt beszélték, saját lakása sohasem volt, ahogyan felesége sem. Mindig szállodákban élt vagy vendégségben lakott. Az ismerősei „Sándorkának” hívták. Márpedig neki szegről-végről mindenki ismerőse lett, amerre életében megfordult. Mint afféle ősbohémnek, sokan keresték a társaságát. Kedvesen bánt vele a szállodai személyzet, a borbély, a fürdős, a trafikos, a telefonos. De ugyanez volt a helyzet a vendéglőkben és a kiskocsmákban, a lóversenytéren vagy a vöröslámpás házakban. Mindenütt vendégnek tekintették. Mindenkihez kötődött, de valójában senkihez sem.

– Megtisztelő, hogy engem választanál mesterednek – mondta derűsen Otcsenás Péternek –, de hidd el, nem én vagyok az. Beszélgetéseink során megkedveltelek és megszerettelek, talán mondhatnám úgyis: eljött a fiú, akire vártam, hiszen nekem folytatás nélkül múlik el az életem, nincs utódom, aki viselje egyéni jegyem; nincsen senki, akinek a tekintetén keresztül tovább szemlélődhetnék az emberek között. Rokonlélek vagy velem, az szent igaz, de én annál nem tehetek többet, mint hogy megszólítom a benned nyugvó mestered hangját. Ha írtam, cselekedtem, mondtam, gondoltam olyasmit, ami megérintett téged, akkor az azért lehetett, mert felébredt benned valaki. Az én érdemem legfeljebb annyi, hogy kézen fogtalak, de önmagad lámpását saját magad gyújtottad meg. Nem szabad utánam jönnöd, egyéni önfénytől ragyogó utad van. Benned már eléggé erős szomjúság van az igazságra, tűzként lobog benned a sorsoddal való szembesülésed, megérettél a mesteri szóra. Ha mégis úgy érzed, hallgat benned, az azért van, mert nincs bátorságod elég szélesre tárni magadban az ablakot, hiába ragyog odakint a nap.

Otcsenás Péter álma ennél a gondolatnál megszakadt, talán utoljára ébredt napfényes reggelre a héten, mindenszentek üdvözítő küszöbén.

 

(Írásunkkal Hunyady Sándorra emlékeztünk halálának hetvenedik évfordulója alkalmából.)