vissza a főoldalra

 2012.11.23. 

Borbély László: Arcok a plázán

A Széna téren szálltak le a villamosról. Először az édesapja vette észre a pláza faláról rájuk tekintő arcokat.

Nem a megszokott reklám tekintetek voltak, hanem fiatalok, többségükben derűs arcúak, öltözetük arra engedett következtetni, hogy valamikor az ötvenes években kapták lencsevégre őket.

Otcsenás Péter nagyon csodálkozott, hogy miért nem mennek tovább, még a végén elkésnek a megemlékezésről, ahová az édesapjával együtt meghívták.

Apja úgy állt a megállóban, annyira mozdulatlanul, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a fényképről eszébe jutott valami múltbeli emlék.

– Mit nézel, apa? – kérdezte Péter.

– Rajta van az egyik osztálytársam a fotón.

– Hol?

A távolság és a méret nem tette lehetővé, hogy megmutassa pontosan, csak körülbelül tudta leírni, hogy a pláza falán mosolygó arcok közül melyik az osztálytársáé.

Miközben megpróbálta elmagyarázni, hogy hová fókuszálja fia a tekintetét, újabb örömteli felfedezést tett.

– Találtam még valakit. Várjunk csak, nem is ketten vannak, hanem hárman, sőt négyen.

Péter hol a fényképre pillantott, hol édesapjára, akinek láthatóan nagy örömet okozott a felfedezés. Úgy viselkedett, mint aki régen látott ismerősökbe botlik az utcán.

Egymás után kezdte sorolni a gimnáziumi osztálytársai nevét, aztán hirtelen abbahagyta.

– Mi jutott eszedbe, apa?

Otcsenás László ránézett a fiára.

– Rajta vagyok én is a képen. A jobb szélén, de csak a fél arcom látszik.

Péter még jobban szemügyre vette a képet. Tényleg látszott az apja. Tizenhét éves volt ötvenhatban.

Ugyanabba a gimnáziumba járt, ahová az édesapja. Az érettségi előtti hónapokban támadt fel az érdeklődés benne a forradalom iránt, nagyon foglalkoztatta, hogy mi történt azokban a napokban Budapesten. Akkoriban már sok mindent lehetett olvasni az októberben történtekről, de Pétert mégiscsak az édesapjától hallottak érdekelték elsősorban.

A harcokban nem vett részt az apja, de sok helyszínen ott volt. Látta miként dől le a gyűlölt bálvány, Sztálin szobra, édesanyjával kézen fogva menekült az árkádok védelme alá a Kossuth téri sortűzben, és temetett ártatlanul kivégzett halottakat gyertya fényénél, a tereken.

Édesapja osztálytársai közül sokakat személyesen is ismert. Az élet kiszámíthatatlan szeszélye folytán egyiküknek a fia négy évig gimnáziumi osztálytársa volt, a másiknak a fiával pedig együtt dolgozott a sajtóban. Péter örült, hogy az „öreg diákok” körét csak erősítette az idő. Nemcsak a vacsora ürügyén találkozgattak, rendszeresen szerveztek közös programokat, eljártak múzeumokba, még vidékre is elutaztak, ha valamelyik kiállítás felkeltette érdeklődésüket. A feleségeket mindig gyönyörű virágcsokrokkal köszöntötték névnapjuk alkalmából. A férfiak egy-egy üveg italt kaptak, amikor hetven évesek lettek.

Néha elkísérte az apját a havi rendszerességgel megtartott osztálytalálkozóra. Igen. Nem tévedés. Míg másokban tíz vagy húszévente támadt fel a kíváncsiság egymás iránt, ezek a fiúkból nagyapákká őszült, lélekben mindörökre diákok, minden hónapban összejöttek vacsorázni, mindenki vitte magával feleségét.

Péter gimnáziumi osztálytársait szanaszét sodorta az élet, pedig az ő idejükben még forradalom sem volt. Az övék nem volt jó közösség, nem tartottak össze úgy, ahogyan arra a hírlapíró vágyott, amikor ifjú korában édesapja gimnazista történeteit hallgatta.

Az osztályfőnökről, aki ugyanúgy viselte gondját diákjainak, mintha saját, vér szerinti gyerekei lennének, de ez kölcsönös volt, hiszen amikor 1956 őszén találatot kapott a házuk, néhány tanítványa költöztette biztonságos helyre.

A magyartanárról, aki megkönynyezte Vörösmarty Mihály sorait, miközben a Vén cigányt mondta és úgy mutatta fel Ady Endre verses kötetét, mint a templomban a pap az ostyát áldozáskor.

Péter már nem találkozhatott a gimnáziumban ilyen nagy formátumú tanárokkal. Hiába erőltette az agyát, egyetlen jelentős mondatot sem tudott felidézni, melyet a négy év során bármelyik tanárától hallott volna.

Édesapja generációját sokkal közelebb érezte magához, ezért is csapott fel örömmel alkalmi fotóriporternek, amikor az ötvenedik évforduló alkalmából újra találkoztak egykori tantermükben.

Találkozóhelyük, félévente más étterem különterme, olyasféle spirituális menedéket kínált, mint a gigantikus katedrálisok a középkorban. De ennek titka nem a falak vastagságában rejlik, hanem azok lelkében, akik egy benső sugallatnak engedve, hozzáláttak a tervezéshez és a végrehajtáshoz.

A szív-emberekről volt szó, akik számára a szeretet az élet értelmé-vel azonos. Közösséget alkottak, mert rájöttek, hogy a vállukat egymásnak vetve, a másik kezét megszorítva erejüket és hitüket megsokszorozzák.

Társak a szeretetben, a hitben, a lélekben és magyarságukban.

Úgy látszik, a rokonszenv kölcsönös volt. Talán úgy vélték, van valaki, akire jó szívvel rábízhatják titkukat, mely nem repült el az ifjúsággal.

A titok, melyre Pétert emlékeztette ez a fénykép a plázán.

Különösképpen az édesapja arca, akinek családellenes meghurcoltatás jutott osztályrészül ötvenhat után.

Börtönt csak kívülről látott, másképpen tették megalázottá, előbb élete egyetlen szerelmét, a feleségét édesgette magához a hatalom negédes mivolta, melynek ügyetlen, átlátszó hazugságai, meghasadt tükrének cserepei véresre sebezték a fiát is.

Mégsem engedték el egymás kezét.

Aztán amikor az álpartizánok szétfeslett zubbonyaiért már nem járt méltányosság, együtt nyújtották kezüket az édentől keletre önmagát száműző édesanyának.

Mikor hárman odaálltak a karácsony fényébe, hajadonfőtt, felmagasztalt lélekkel, újra egy család voltak, és akkor végérvényesen legyőzték magukban a hazugság ötvenhatban fogant rémképeit.