vissza a főoldalra

 2012.11.23. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Soros György bejövetele

Valamikor 1984 végén vagy 85 elején baráti meghívást kaptam egy elegáns vacsorára az akkori Budapest egyik legdrágább és méltán híres vendéglőjébe Eörsi Istvántól. A költőt, műfordítót, írót, sőt drámaíró kollégát, aki néha megmutatta nekem elkészült darabjait, valahol a körülöttem gomolygó rendszert el nem fogadók, megbecsült emberek között, a haverkodásnál több, de barátnak nem nevezhető kategóriában tartottam számon. Megbecsülését az adta, hitelesítette számomra, hogy a barátom, Rákossy Gergely, beszámolván a közös börtönéveikről mindig a megbecsülés hangján, bátorságát és egyenességét elismerve szólt Eörsi Istvánról. Lényének a fő vonása a közvetlenség és a vidámság, nyitottság volt, a legdühítőbb hányattatását is, például könyvének visszautasítását nevetésre ingerlően tudta előadni.

 Felsorolta ugyanis azokat a képtelen érveket, amivel a lektortól visszakapta, vagy amelyekkel húzásokra, változtatásokra, azaz a rendszer elismerésére és kiszolgálására akarták rábírni. Eörsi mindig azt mutatta meg, hogy mennyire hülye az, aki vele szemben áll az állam, a párt részéről. Kedveltem és figyeltem is őt, mert művelt volt és elviselte, ha pocskondiáztam azt, akit éppen fordított vagy magyarázott. És ez a valaki mindig Lukács György volt. Eörsi hivatásszerűen – ahogy ma mondják – bele volt zuhanva Lukácsba. Szólt, persze a gyengéiről is, de csak a zseni gyengéiről. Lukács teljes bűnlajstromát, életét, a Tanácsköztársaság alatti viselt dolgait akkoriban még csak felületesen ismertem. Elég volt annyit tudnom, olvasnom, hogy Thomas Mann beleírta alakját Varázshegy című nagyregényébe, s bizony nem tüntette fel vonzó alakként. Amikor Eörsivel találkoztam az irodalmi életben, a kávéházban vagy másutt, mindig elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik, egyszer átrágom magam egy Lukács-művön, de ezt a fogadalmamat soha nem tudtam teljesíteni. Lukács leginkább azért volt a bögyömben, mert a Nemzeti Színház lebontása idején förtelmes lekicsinylést írt az Az ember tragédiájáról, s ezt sokadmagammal provokációnak éreztem. Egy marxista, kommunista, moszkovita és életidegen alak okoskodásának, s fel sem tételeztem, hogy ez voltaképpen az 1919-es zsidó rombolás folytatása akart lenni. Lukács zsidó volt, persze, tudtam, megöregedve jellegzetes példánya lett népének, lefittyenő húsos vastag ajkához odaragadva mindig ott lógott egy félig szítt szivar, de mégis elsősorban kommunista volt a szememben. Egy faj támadásaként felfogni egy másik ellen, egy kultúra tudatos megtámadásának látni, azt hiszem, lehetetlen is lett volna abban a korszakban, amikor minden nyomorúságunkat szovjet és kommunista számlára írtuk fel. Egész lényünk telítve volt még a szovjet rendszer megvetésével. A zsidókérdés is alapjában csak Aczél-kérdés volt, azaz pártkérdés és Lukács még bizonyos felmentést is élvezett, mivel hírlett némi szembenállása Aczéllal. Pest, az a bizonyos „pesti”, a hangadó értelmiség mindenestül benne volt a párt-árnyalatok közötti különbségtevésekben, egészen pontosan a rá átragadt és fel sem tűnő „hochmecolásban”. Nekem magamnak is szükségem volt még a rendszerváltást közvetlenül megelőző faji tapasztalatokra, a különböző átállási sebességek eredetének felismerésére, a köpenyegfordítás könnyed mozdulatának egyfelőli, a vonakodásnak, a lassúságnak és szégyenkezésnek másfelőli megtapasztalására. S mi tagadás, előbb magamban is fel kellett ismernem szerencsétlen magyar fajtám jellegzetességeit. Mindenekelőtt a balekságot.

Nincs már faji alapú magyarságunk, nem tudjuk, melyik rendszer működik ellenünk, velünk szemben, melyik embernek van valami hátsó célja velünk, sorsnak fogunk fel mindent és belenyugszunk. Keleti emberek vagyunk.

Eörsi meghívása tulajdonképpen Soros György megbízásának teljesítése volt. Azt adta elő fülig-szájjal a költő, hogy van neki egy volt iskolatársa, aki dúsgazdag lett Amerikában, nem tud mit kezdeni a sok pénzével, és egy részét szeretné a magyar kultúrára költeni. Ennek a részleteit kívánja megbeszélni velem és néhány barátommal, írótársammal, megbízható emberekkel. – Soros? – kérdeztem – Nem Sörös? – Nem. Fura volt, sose hallottam még ilyen nevet. Eörsi azonnal megértette, hogy azon gondolkodom, hogy zsidó-e az iskolatárs és megnyugtatott, hogy igen. A negyvenes évek végén menekült el a szüleivel, miután a nácikat valahogy megúszta. Módfelett meg voltam nyugtatva: nem akarnak becsapni. Azt, hogy mi volt az eredeti neve apjának, amiből Soros lett, nem árulta el Eörsi, én meg nem kérdeztem. Ezt most olvasom az interneten évtizedekkel később. Schwartz Tivadar újságíró, író volt az apuka. Sose hallottam. Hová írhatott az öreg?

Megköszöntem a meghívást és tudattam, hogy ott leszek. Eörsi felsorolt néhányat a már meghívottak közül, megemlítve Mészöly Miklóst, Csoóri Sándort, Domokos Mátyást és Vásárhelyit, aki szintén közelebbről ismeri a meghívó pacákot. (Akkoriban még „a tag”, „a pacák”, „az ürge” rendfokozattal láttuk el a harmadikat, akiről beszéltünk, de az ügetőn a „baldóver” is járta, amit soha nem értettem.)

A felsorolt társaság – persze volt ott még más is – maga volt a szavatosság. Aki ilyen nevekkel akar valamit megbeszélni, komoly ember. Le voltam véve a lábamról.

A kellemes, gazdag vacsorán, amely a Margit utcai Margitkert vendéglő különtermében zajlott, behallatszott a cigánymuzsika – a legjobb, ami a fővárosban felcsendült mintegy finom jelzéseként annak, hogy hol is vagyunk. Az esten tulajdonképpen csak az derült ki, hogy a dolog komoly. A pali (ó, ezt kihagytam az előbb) nem egy bogaras, magát így előre toló és reklámozó sznob üzletember, hanem egy hozzánk hasonló antikommunista, akit csak az óvatossága tart vissza attól, hogy ezt a mivoltát közvetlenül is kifejezze. A dolgokról és a világfolyamatokról, a történelemről alkotott véleményei egybeestek a miénkkel. Azon a reménytelenségen nevetett, amin mi nevettünk, feltűnt azonban, hogy optimista mégis. Ez egy kis zavart keltett bennem.

1985-ben már annyira képtelenek voltak a magyar viszonyok, hogy semmilyen asztaltársaságban nem tettek hangfogót a szájukra az emberek. A rendszer bűzlött és maguk a rendszer védnökei, funkcionáriusai is csak hivatalos alkalmakkor védelmezték. Bor mellett, a kiskocsmáktól az előkelő helyekig, a talponállóktól a bögrecsárdákig mindenki – valamilyen módon – versenyben szidta a rendszert. Pontosabban az elidegenedett rendszert, valami általánosat, valami „ez van”-szerűt, valami képtelen felsőbbséget. A világot. A tahóságot, a vaskalaposokat. A Keletet. A liberalizmust soha. Mert a liberalizmus, hiába volt már több nagy elemző műben összekötve és együtt vádolva a bolsevizmussal, az egész európai fejlődés eltorzulásával, ezeket még nem ismertük, illetve nem tettük magunkévá, mert a bőrünkön semmilyen liberalizmusból származó horzsolást még nem éreztünk. A liberalizmus vágyálom lett. Diktatúra ölelt körül bennünket. Véres emlékek, véres tapasztalatok. A véres tapasztalatok messzire elgyűrűznek lelkünkben, és sok mindent elfojtanak. Csak amikor az ember a történelmet elemzi, egy konszolidált korszakban, amikor már több éve nem jött hír akasztásról, íróasztalnál ülve, vagy egy kényelmes fotelben vitatkozgatva, hajlamos kihagyni a véres tapasztalatok messze elgyűrűző hatását. Pedig a régi félelem ott van az írás jelzőiben, a vita követelőzéseiben. A kifolyt vér felszívódott a lélekbe, akár a tudatalattiba. S a nemzet, amelyiknek sok véres tapasztalata van, vagy csak véres tapasztalatai vannak, akkor is fél, amikor már bátorságot mutat fel írásban vagy követeléseket támaszt és hangoskodik. Bátor, de fél, s akkor is, amikor már nem kéne. Ezért kap a liberalizmus után.

(Folytatjuk)