vissza a főoldalra

 2012.10.05. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Lakitelek, 1987. szeptember 27.

Nem hiszem, hogy akármelyikőnk is pontosan meg tudná határozni, miért gyűltünk most itt össze. Összeverődésünkben sok a kimondhatatlan, a szorongásos lelki indíték, még beszélni is alig tudunk róla. Mintha valami nagy veszély fenyegetne bennünket személy szerint is, és együttesen is, mint magyarokat, és ennek a nagy vésznek az előrevetülő árnyéka rántana össze valami akolmelegbe. Mi ez a nagy veszély? Bénultabbak, kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene.

 Volt már ennél nehezebb helyzetben is ez a nemzet. Szedte itt már áldozatait a neoacquistica commissio, Caraffával az élen, vérengzett itt már Haynau táborszernagy, és még ebben a mi rémszázadunkban is egymást követték a bosszúállások és az akasztások és a menekülésre kényszerítések… Kezdődött a kitántorgással, hogy aztán az 1956-os exodusban tetőzzön a hazaelhagyás. Napjainkban pedig a jajgató Erdélyből indult meg az áradat. Mint egy egérrágta foszló zsákból folyik, szakad, ürül ki a magyarságból az ember, az érték. Van tehát alapja, oka a haláliszonyodásnak. De mégis!

A védekezés Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk, de Trianonra jöttek rá még súlyosabb katasztrófák és leveretéseink, letaroltatásaink közül az utolsó, teljes magunkra hagyottságunk nyilvánvalóvá válásával még ennek a védekezésnek a kilátástalanságát is belénk oltotta. Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk, vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni... Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál. Hárommillió ember ma naponta megküzd ezzel a halálvízióval, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió előtt ma már nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a hárommilliót naponta megalázzák azért, mert magyar… Ettől a hárommillió magyartól csak a nyelvét, a kultúráját és az élete magyarként való leélésének a lehetőségét akarják elvenni, egy öntudat nélküli kiszolgálószemélyzetté akarják lealacsonyítani. A munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is volna, csak az önazonosságát kell elhagynia. Egy nagyon céltudatos és kegyetlen üzletkötés van felkínálva, jobban mondva ráerőszakolva erre a hárommillióra: szűnj meg magyarnak lenni, és megengedjük, hogy élj.

Beláthatatlan messziségben van az az idő, amikor az utolsó erdélyi magyar is beletörik ebbe a gonosz ajánlatba?

…Annyi baj ért bennünket mint magyarokat Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk magunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is hisszük, rálegyintünk. Mindegy. „Ez van” – mondjuk, és ebben az „ez van”-ban benne tátong a halálos üresség.

…A szemünk láttára írja át a gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik a gyerekeink vállára apáink elkövetett és el nem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében, és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő, megtanulja titkolgatni magyar voltát.

Most nem az értelmiségről beszélek, a magaskultúráról és még csak nem is a médiák zavaros, híg kozmopolitizmusáról, hanem a népről, a magyar népről, amelyet megóvnak attól, hogy túlságosan magyarnak érezze magát.

Kérdezem: nem halad ez a társadalom egy szörnyű kettéhasadás felé, amilyen kettéhasadás már volt a történelmében, amikor egy szellemében s vérében is idegen arisztokrácia pöffeszkedett egy szegény és szegénysége miatt szükségképpen visszamaradott népi tömegen? Nincsen semmi jele annak, hogy ez a magyar társadalom újra egy ilyen kettéhasadás felé tántorog, amennyiben kialakul egy világ felé forduló s részben kozmopolita, idegen szellemű, haszonélvező rétege, és ez alatt a mindennapi gondokkal küzdő, a maga levében fövő, a világtól szükségképpen elmaradó tömeggel, néppel, nevezzük úgy, ahogy akarjuk? Én látom ennek a jeleit, és mert látom, mondom is.

Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához. Ez esetben nem szűnik meg a magyarság, nem hal ki, csak oly mértékben átalakul, hogy azt már nem lehet nemzetnek nevezni. Valamilyen új kifejezést kell rá találni. Ezen az úton pincérnemzet leszünk. Pincérnek lenni nagyon tisztességes foglalkozás. Senkit sem akarok megbántani, nagyok sok pincér ismerősöm és kedves emberem van, de egy nemzet azért mégsem süllyedhet a saját hazájában pincérstátusba.

Lehetetlen és tűrhetetlen állapot, hogy a magyar televíziónak és rádiónak ne legyen legalább egy állandó műsora, amely a magyarság gondjaival foglalkozik, amely hírt ad arról, amikor odaát bezárnak egy magyar iskolát. Ha ez így megy tovább, elpusztulunk, de még le is fognak köpködni bennünket. De meg is érdemeljük!

… Azzal, hogy a magyar parasztság az elmúlt években megszűnt, vagy legalábbis lesoványodva átalakult, még nem szűnt meg az a nemzet ötven százalékát kitevő tömeg, amely éppen ebből a földönfutóvá lett parasztságból csődült össze, s amely most éppen úgy a kultúra alatt él, mint a parasztság élt hetven évvel ezelőtt. Sőt még elhagyatottabban, mivel a paraszti társadalom kulturális és erkölcsi abroncsai is lepattantak róla. Itt él a hazában és mégis a senki földjén négy-ötmillió ember egy sajátságos eufóriában: visszavívta jogát a látástól vakulásig dolgozásra. Ne ámítsuk magunkat: ma is ezek a gürcölő milliók tartják el ezt az országot.

Amit ez a társadalom művel ezzel az úgynevezett dolgozó néppel, az súlyos felelőtlenség.

…Nekünk most Széchenyi István nyomvonalán kell haladnunk. Nincs más utunk, s ugyan ki vitathatja el a jogunkat nemzetünk megmaradása érdekében munkálkodnunk.

A magukat ily módon újrafelépített egyének összetartó és összeszerveződött önkéntes csapatának először is a kultúra és a tájékoztatás mostani szerkezetének átalakítására kellene mintegy rávezetnie és rábírnia a mostani szerkezetekhez ragaszkodó hatalmat… Ez a tudatállapot – a fogyasztói ember – önmagában is elég sivár képlet. Nem ezért tartjuk szükségesnek a kultúra szerkezetének a megváltoztatását, ennek a szerkezetnek a mellérendelővé tételét a mostani alárendelővel szemben, mert a műveink nem jelennek meg, vagy nem a támogatott szférában jelennek meg, ha megjelennek, s még csak nem is azért, mert nem tudjuk elmondani, amit el akarunk mondani – noha természetesen erről is szó van –, hanem azért, mert magyar kulturális égboltot akarunk kifeszíteni a magyar társadalom fölé, olyan égboltot, amelyre úgy néz fel a legegyszerűbb ember is, mint a csillagfényes augusztusi égboltra. Mint a sajátjára. (Ezt elmondva kénytelen vagyok egy szúrásra reagálni: micsoda Nyugat-ellenesség ez már megint, micsoda mélymagyarkodás és koppánykodás? Nos, válaszom egyszerű, ki tud olyan nyugati nemzetről, amely fölött nem a saját kultúrájának égboltja feszül? Tehát éppen hogy nyugati jellegűnek szeretném én látni szegény magunkat. Így, ahogy vagyunk, néhai Kelet népe mivoltunkban.)

Ma a legfontosabb kulturális és tájékoztatási intézmény a televízió. Ebben kellene létrejönniük a társadalom érdektagoltságának megfelelő részlegeknek, műhelyeknek, és ennek a műsorát, mégpedig a teljes műsorát, beleértve a tájékoztatást is, kellene a társadalomban valóban meglévő tagoltsághoz igazítani. Ma az a princípium, hogy a tévé a hatalom, a párt legfőbb kulturális, agitációs és propagandafóruma. Ennek a princípiumnak a jegyében jelenik meg estéről estére benne az amerikai gengszterek és a kemény öklű detektívfelügyelők válogatott csapata, és ezért hangzik fel belőle sorozatban a szegény kancsal rabszolgalány panasza. De miért? És kinek? És mi végre?

A másik, hasonlóképpen létfontosságú centrum az iskola. Mégpedig a legalsóbb szintű, a tömeges. Ennek az a baja, hogy ez a társadalomhoz nemhogy méltatlanul, de képtelenül is tömegméretekben termeli újra a hátrányos helyzetű, másod- vagy harmadosztályú állampolgárt. Az a gyermek, aki rossz előmenetele, családi körülményei vagy gyermeki nemtörődömsége folytán ma a nyolc általánossal befejezi, vagy valamilyen, a köztudatban is másodrendű szakközépben folytatja még egy-két évig, az nem abba a társadalomba készül kilépni, mint azok, akik tovább tanulnak. Ennek a tizennégy-tizenhat éves gyereknek a tudatába ezzel a hol kényszerű, hol önkéntes választással, hogy nem folytatja, egy csökkentértékűség tudata is belebillogozódik. Ez a nyolc osztály most nem adja meg azt a minimális emberi öntudatot, amit minden elvégzett munkának és főleg nyolcévi tanulásnak meg kellene adnia. Ez így most végtelenül demoralizáló. Minél messzebb megyünk a fővárostól, annak is a centrumától és zöldövezetétől, annál nagyobb a tovább nem tanuló és ezzel egész életre visszaminősített gyerekek száma és aránya. Pedig nem igaz, hogy a genetikailag is hordozott képességek s tehetségek is így oszlanak meg, hogy Budán és a Belvárosban vannak a lángelmejelöltek, és Szatmárban a fafejűek. Irodalmunk nagyjainak születési térképe nem ezt bizonyítja.

Újra kell gondolni és aztán újjá kell teremteni a kollégiumi és népi kollégiumi rendszert. Meg kell adni minden községnek, városrésznek és csoportnak a saját iskolaszervezés lehetőségét. Áramot kell vezetni a népi emelkedés liftjébe, hajtószerkezetébe. E nélkül nincs magyar jövő.

Végezetül egy vallomás formájú kérdés – önmagamhoz. Hogy honnan merítettem a bátorságot és a judiciumot ahhoz, hogy ezeket a húrokat megpendítsem, hogy a megengedettnél többet s hosszabban szóljak. Hiszen nem vagyok hivatottabb és felkentebb, és főleg nem vagyok képzettebb és tudósabb. Nos, ennek egyszerű és gyakorlatias oka van. Én az imigyen szólásra valamicskét már befizettem. Ha zászlóvivőnek nem is, golyófogónak talán megfelelek. Nemcsak remélem azonban, bizonyos is vagyok benne, hogy nem-csak értelmes együtt gondolkozásban és jövőmegszólításban, hanem ha kell, áldozatkészségben is felül fogtok múlni.

Köszönöm.

Elhangzott az első lakiteleki találkozón a Lezsák Sándor kertjében felállított sátor alatt.

(Részlet)