|
 2012.10.19.
A groteszk felvidéki mestere
Van, aki a- tehetségtelenségét palástolja és azért választja
a nonfiguratívot
Bugyács Sándor
festő, grafikus, illusztrátor 1951-ben született Párkány
városában. 1966 – 1971-ig a Párkányi Művészeti Alapiskola
növendéke. 1976-81 között a zebegényi szabadiskolát látogatta,
mestere: Simonyi Lajos, Váli Dezső, Szűcs Miklós, Végh András.
A '80-as, '90-es években meseszerű, szürrealisztikus álomvilágot
jelenít meg grafikáin. Kosztümös figuráival a kortalanságot
igyekszik kifejezni. A '90-es évek elején absztrakt grafikával
is foglalkozott. 1975 – 1982-ig az érsekújvári Képzőművészetet
kedvelők Klubjának, 1994 –től a Szlovákiai Magyar Képzőművészek
Társaságának, a Szlovák Képzőművészeti Únió tagja. Egyéni
kiállítások: Érsekújvár, Párkány, Esztergom, Ipolyság,
Komárom, Tokod. Válogatott csoportos kiállítások:
Castellevano (1993), Budapest (1995). Ahogy Gulyás Zsuzsanna művészeti
író egyik tanulmányban közölte: „A párkányi festő- és
grafikusművész tus- és tollrajzai számos könyvben és folyóiratban
jelentek meg. Nevét sokan vers- és meseillusztrációi révén
ismerik. (pl. M. Csepész Szilvia: Kicsi, kisebb, legkisebb, 1997;
M. Csepész Szilvia: Magház, 1999) Ezeken – csakúgy, mint más
alkotásain – is a jellegzetes, bugyácsos vonalvezetés köszön
vissza. Meseszerű, szürrealisztikus fantáziaképeivel sajátos
stílust teremtett. Olaj- és akrillképei epikusan mozgalmasak,
akár színpadi jelenetnek is beillenének. Rajzai viszont aktuális
lelkiállapotát tükrözik.” Filemon Béla, az Esztergom és
Vidéke lap főszerkesztője így írt a művész idei tokodi kiállítása
kapcsán: „Ahogy Sándor képeit nézegettem, egy barátom
eszmefuttatása járt az eszemben. Szerinte kétféle világjáró
típus van, egyik a turista, aki szereti kipipálni a látottakat,
precíz pontossággal járja be az előre megtervezett útvonalat
és látnivalókat. Legfontosabb ismertetőjegye a nyakában lógó
fényképezőkép, mellyel az a cél, hogy minél több felvételt
elkészítsen, mintegy bizonyítandó a későbbiekben az otthon
maradtaknak (és talán magának is), hogy ő valóban ott járt,
ezt és ezt látta. A másik típus megnevezése, az utazó, aki
benyomásokat szerez, élményeket kutat, valóságosan megéli és
átéli ezt a bizonyos peregrinációt. Igen, valójában ez a
helyes kifejezés, a peregrináció, mert ez a szó magában
foglal bizonyos fokú idegenséget, kivetettséget, sőt veszélyeket,
amelyek egy vándorlással járnak. Az igazi utazót nem a
menetrend vezérli, hanem a kíváncsisága, nem az idő korlátozza,
hanem befogadóképessége, nem az idegenvezető hajtja, hanem vágyai
és ösztönei. Nos, számomra Bugyács Sándor egy ilyen valódi
utazó, aki a dolgok lényegét kutatja, a megfoghatatlanban a
kitapinthatót, a tovatűnőben a maradandót.”
Műteremszobája,
ahol beszélgetünk , túlzsúfolt; tele van képekkel, rajzokkal,
festékekkel.
–A 2007-ben tragikus módon elhunyt Wieszt József
grafikus barátom, aki az Esztergomi Művészek Céhének vezetője
volt, többször mondta: annyi rajzom van, hogyha másra nem,
akkor sámlinak jó lesz a gyerekeknek. Nos én is így vagyok
ezzel…
Azt írták az ön művészetéről egy idei kiállítása
kapcsán, hogy „vásznain a groteszk figurák, fák, házak és
holdak főszereplésével tapinthatóvá válik a viszály, az eltávolodás
és a magány.” Egyetért ezzel a megállapítással?
–Városi környezetben élek. Ez izgalmas, de nem igazán
segíti elő az elmélyült gondolkodást és a munkába való
belemerülést. Ezért keresem a csendes magányt a természetes környezetben,
ahol szabadon tudok alkotni. Munkám során erőt merítek az
engem körülölelő tájból érzékelve a vele való
kapcsolatot. Nem csak műteremben, hanem a szabadban is festek. A
mai napig járok ki rajzolni a Duna-partra, a természetbe. Viszek
magammal egy vázlatfüzetet, krétát. Arra is van példa, hogy
kint megcsinálom a vázlatot, és a képet bent készítem el.
Van olyan kollégám, aki a szabadban nagyon szeret teátrálisan
festeni. Élvezi, ha odajönnek hozzá az emberek, és ő szóba
elegyedik velük. Történt, hogy Székesfehérváron nekiálltam
az utcán rajzolni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy többen
körülvesznek; nagyon zavarban voltam, és továbbálltam. Az is
igaz, hogy az alkotóművészek mind magányos emberek. Ez nem
jelenti azt, hogy remeteéletet élnek, és nincs családjuk. Hiába
beszélgetek én a feleségemmel a művészetről, a festészetről,
ő más világban, a normális , a civil életben él, így nem
tud ráhangolódni a témára úgy ,mint én. Szokták mondani,
akkor beszéljek egyik kollégámmal. De az sem teljesen jó,
hiszen ő is a saját magányában él, így arról, ami a művészetben
engem foglalkoztat, arról tudok neki beszélni, ő is elmondja a
saját búját-baját, értjük, mint mond a másik, de elbeszélünk
egymás mellett. Azt veszem észre, hogy ahhoz, hogy a művész
profi módon tudjon festeni, ki kell vonulni a civil életből is.
No nem az ihletgyűjtés, hanem a festés ideje alatt. Egy időben
háttérzenét hallgattam, de manapság azt sem. Számomra viszont
a felület nagyon sok problémát rejt magában.
Megértik egyáltalán a művész alkotásait?
–Csak ritkán. De már az is sokat jelent, ha megállnak
egy kép előtt és elgondolkodnak. Egyáltalán nem biztos, hogy
ugyanazt értik egy adott képen, mint én, és ez nem is baj. Lényeg,
hogy a nézők befogadók legyenek, engedjenek teret a saját
gondolatainknak. Lehet, hogy nagyképűnek, önzőnek gondolnak,
de azért festek, mert a lelki egyensúlyomat keresem, elsősorban
én akarom a világot megérteni, az összefüggéseket szeretném
megtudni, és később azokra szeretnék rávilágítani. Aztán,
ha erre más is ráhangolódik, az csak jó dolog. Sok mindent
ugyanis nem lehet tudományos szinten megmagyarázni. És ahová a
tudomány képtelen elérni, oda behatol a művészet. Ha a tudományt
egy épülő toronynak képzeljük, akkor a művészet egy olyan
rajta felfutó dísznövény, ami eljut a még szavakkal meg nem
magyarázható régióba is. A kreativitás lényünk alapvető része,
vagyis nem élhetjük le emberi életünket teljesen a művészet
nélkül. A művészet nem egy megkérdőjelezhető érték egy
elveszett világban, hanem annak kifejeződése, hogy kik vagyunk
mi. Amikor azzal dacolunk, hogy elutasítjuk a művészetet,
kreativitást és kultúrát, ez olyan, mintha meg akarnánk szégyeníteni
magát a teremtett világot.
„Bugyácsnál
a székely népballada-illusztrációk szép példái a
szocialista-realista szemléletnek.”
A groteszk a múlt század közepén Kelet-Európában a
totalitárius rendszerekre született válaszként jött létre.
Ezért nyúlt ön is ehhez a stílushoz?
–Akkoriban én is elég
sok groteszk festményt alkottam, mert a szocialista realizmussal
nem tudtam mit kezdeni, annyira idegen volt tőlem. És csak az
adta a menekülési utat, ha teljesen elfordul a művész tőle.
Azt írták rólam akkor egy járási lapban : „Bugyácsnál a
székely népballada-illusztrációk szép példái a
szocialista-realista szemléletnek.” Képzelhetik, mennyire
rosszul érintett mindez, nem is értettem, hogyan lehet ekkora
ostobaságot írni rólam. Mindemellett azt érzem, hogy maga a stílus
csak egy köntös a művészen, s az alkotásokon, a lényeg
valahol sokkal mélyebben lappang. Természetesen eddigi pályafutásom
alatt voltak stílusváltások; egy időben nagyon absztrakt
akartam lenni. És akkor egyre több nonfiguratívot alkottam.
Erre sokan kérdezték tőlem, hogy mindezt miért csinálom. S
azt is észrevettem, hogy többen, akik nem tudnak normális figurákat
alkotni, képtelenek rajzolni az absztraktot válasszák. Nem
tudnak mit mondani, csupán polgárpukkasztók. Azt nem szeretem,
ha valaki a tehetségtelenségét palástolja, és azért választja
a nonfiguratívot.
Ha valaki megtekinti Esztergomban Kákonyi Asztrik
ferences szerzetes kiállítását, láthatja, a nonfiguratívot
lehet művészien művelni.
–Nagyszombaton élt egy
ferences atya, ő is festett. Úgy látszik, a ferenceseknek erre
nagyobb az ihlete…Nagyon szépeket festett, sajnos alig ismert,
mert a szocializmus ideje alatt nem foglalkoztak vele. Pedig újszerű
volt. Sokat festett újságpapírra, ahogy én is. A nyomtatott
betűk jó alapot adnak, és érdekes formáció jön ki az egészből.
A kor, a társadalom kérdései, problémái mennyire
jelennek meg képein?
–Direktben nem, de közvetve biztos, hogy ott vannak.
Olyan nem fordult elő, hogy egy társadalmi téma annyira
foglalkoztatna, hogy abból sorozatot csináljak. Ez nem jelenti
azt, hogy teljesen süket lennék, és érzéketlen arra, ami a
világban zajlik, nem elefántcsonttoronyban élek, de mindez áttételesen
jelenik meg a munkáimban. Sokszor kérik tőlem, hogy meséljek a
képeimről, arról, mi mit jelent. Lehet, hogy meglepő, de
minderről én csak dadogni tudok, mert nagyon nehéz elmesélni
azt, mi is van, és miért is van a képen. Nem hiszem, hogy ha
egy narratívát költenék a képekhez, akkor sikeresebb lennék.
Hogyan is alkot? Azt mondja ebéd után, hogy most
bemegyek a műterembe, és festek egyet? Tehát lehet ezt a
folyamatot erőltetni?
Arra is volt példa, hogy megálmodtam egyik alkotásomat
–Van, mikor rá kell magamat beszélnem az alkotásra,
de ha nem megy, akkor nem erőltetem, és mikor hirtelen ráhangolódom
a munkára, akkor nem hagyom abba, amíg van ihletettség. Előfordult,
hogy éjszaka felkeltem, nem bírtam aludni, és átmentem a műterembe.
Sőt arra is volt példa, hogy megálmodtam egyik alkotásomat.
Gyorsan vázlatot készítettem róla, és két nap alatt
megfestettem. De olyan is előfordult, hogy valamiben elakadtam,
vagy meguntam a témát, és akkor évekre félreraktam a képet.
Alkatomnak a gyors leképezés felel meg inkább, mert ösztönösnek
és tudatosnak vallom magam.
Mi adja a témát, és hogyan döntötte el, hogy olyan típusú
fejeket alkosson, mint ami az Úr a múltból c. képen
megjelenik?
–A témát legtöbbször a hangulat adja. Az alakok
pedig sokszor csak egy vonalból, egy firkából indulnak ki.
Elkezd dolgozni a ceruza, és akkor a kesze-kusza vonalból összeáll
valami. És ha olyan a hangulatom, akkor a figura fennmarad, és
csinálok belőle egy olajképet. Azt pedig a kép „kéri”,
hogy olajból jöjjön létre, vagy más technikával. Nagyon ritkán
dolgozom akrillal, de ha egy belső hang azt súgja, hogy ennek úgy
kell létrejönnie, akkor így teszek. Hallgatok ezekre a belső
hangokra, megérzésekre. A kép diktál – egy bizonyos ponton túl
, s ez a képzőművészek körében ismert, a kép írja,
rajzolja magát. Az már más kérdés, hogy mikor fejeződik be a
kép. Attól, hogy egy képet valaki aláír, még nincs
befejezve. Előfordult, hogy olyan képen módosítottam kétszer
is, ami előtte kiállításon szerepelt. De így sem biztos, hogy
mégegyszer nem nyúlok hozzá. Ráadásul a csendéletek pedig
olyanok, hogy azokat állandóan továbbírja a művész, s olyan
téma is van, amiről variációkat készítek. Az olyan csendéletet
szeretem, melyen csak a lényeg van rajta, és nem fotószerűen
realista. Lehet, hogy furcsállja, de még az sem fontos, hogy színes
, vagy fekete-fehér legyen a kép, hanem az, amit a kompozíció
lényegéből próbálok megragadni.
Rendelésre nem is szokott festeni?
–Csak nagyon ritkán. Egyszer hoztak nekem vásznat és
akrillfestéket, majd közölték velem: azt csinálsz, amit
akarsz. Egy másik megrendelő pedig meghatározta, hogy csak
10x10-es legyen , de azon belül azt rajzolsz, amit akarsz. Ezeket
szeretem, azt már kevésbé, mikor megszabják a témát. A legtöbbször
nem ért a művészethez a megrendelő, és mégis beleszól az
alkotás folyamatába…
Mivel jórészt nem megrendelésre fest, akkor szinte egyértelmű,
hogy nem a festészetből él.
–Nem is tudnék. Pedig annyira jó lenne, ha meg
lehetne élni a művészetből. Ismerek olyanokat itt a párkányi-esztergomi
régióban, akik csak művészettel foglalkoznak, és sokkal több
képet adnak el nálam, de azt kétlem, hogy nagyszerűen meg is
élnek belőle. Az is igaz, hogy a mai gazdasági helyzetben
hatalmas nagy összeget nem lehet kérni a képekért, éppen csak
annyit, hogy az anyagárat fedezze.
A színház világában szokták mondani, nem tudom, hogy
a képzőművészekre is vonatkozik, miszerint minden művész hiú.
–Bizony, hogy így van. Sokszor nem is kérünk sokat
a képekért, csak elegendő, hogy jó helyen legyen kint a festmény
és a nevünk. Annak is nagyon örültem, mikor a művészeti céh
tagjainak munkáiból nyílt kiállítás 2004-ben a Nemzeti Színházban.
Az az album is legyezgette a hiúságomat, ami a szlovákiai
magyar grafikusokat mutatta be, és elkerült a világ számos
helyére. Annak is nagyon örültem, mikor nagy sikere volt az újpesti
kiállításunknak.
Ebben az albumban szerepel az Érkezési oldal c. grafikája
a Nosztalgikus lapok c. sorozatból. Mit értsünk a nosztalgiázáson?
–Úgy kacsintok vissza a múltba, hogy minél kevesebb
a korra utaló tárgy ,és messze kerülöm a pátoszt. A groteszk
elemet meg az mutatja, hogy az ember alakzatú figurák állatfejűek.
Esetünkben kaptam egy régi fotót egy mozdonyról és azt írtam
tovább. Egy karikatúrába hajló képről van szó, mely arra is
utal, hogy hiába próbáljuk megérteni a világ működését,
az sokkal bonyolultabb, mint amilyennek tűnik. Sokkal több és mélyebb
az összefüggés, mint amit mi érzékelni képesek vagyunk.
Később én is röntgenasszisztens lettem
Menjünk vissza az időben: 1951-ben született Párkányban.
Volt a családban művész?
–Nem volt; édesanyám könyvelő volt, apám pedig röntgenasszisztens.
Később én is röntgenasszisztens lettem. Akadémiát nem végeztem,
ez sokáig hiányérzettel töltött el. Ma már nem.
Mit jelentett önnek a festészet? Kikapcsolódást, a
világ leképezését?
– Ugyanmár! Amikor 14-15 éves voltam, a világot
akartam a festészet által megváltani. Az egyik újság
rajzversenyt írt ki, s azt 13 évesen megnyertem. Akkor voltam
igazán büszke. Bizonyítva éreztem, hogy érdemes ezzel
foglalkoznom. A családban viszont nem támogatták ambícióimat,
szüleim úgy látták, hogy a művészek éhenkórászok, bohémek,
így aztán az egészségügynél maradtam. Szerencsém volt, mert
olyan munkaköri időbeosztásom volt, hogy sokszor a munkahelyen
is rajzolhattam. A mesterség alapjait a Párkányi Művészeti
Alapiskolában oktató Simonyi Lajostól tanultam. Ő előtte
Nyitrán, a pedagógiai főiskolán tanított. Nagyon következetesen
tanított. Éveken keresztül nem rajzoltam tájképeket,
olajfestményeket, mert annyit kellett Simonyinál csinálni, hogy
megcsömörlöttem. Ahogy idősödtem, természetesen visszatértem
ezekhez a metódusokhoz. Sőt, most végtelen nagy hálát érzek
azért, mert jól tudok természet után formákat rajzolni.
Próbálkozott az akadémiába bekerülni?
–Oda nem, de a képzőművészeti gimnáziumba igen.
Sajnos nem vettek föl, és ezért mentem egészségügyi iskolába.
Nagy szerencsém volt, mert tagja lehettem a Szlovákiai Magyar Képzőművészek
Társaságának. Ez főleg profi művészekből álló csapat,és
bizony sokaknak nagyon nem tetszett, hogy nem volt végzettségem.
Előfordult, hogy a gyűlésen a kollégám egy másik székre ült
, csak azért, hogy ne mutatkozzon a társaságomban.
Vallási, egyházi témákat nem volt ajánlatos festeni
Amikor elkezdett festeni, voltak tiltott témák?
–Vallási, egyházi témákat nem volt ajánlatos
festeni. Bizonyos mértékig az absztrakt is tiltva volt.
Mestereim gyakran mondták: csak akkor csinálj absztraktot, ha már
megtanultál rajzolni. Ebben igazuk volt. Néhány tanítványom rögtön
hozta a nonfiguratív dolgokat, rögtön „művészkedni”
akart. Nekik is azt mondtam, hogy először tanuljanak meg
rajzolni, utána jöhet a szórakozás. Minden mesterségnek
megvan a maga útja. Ha valaki nem tanulja meg jól az alapokat,
akkor csak azt tudja variálni, ami a kezdet kezdetén hatással
van rá.
Voltak példaképei, mikor ezt a hivatást választotta?
–Braque, Picasso, Cézanne, Van Gogh és Gauguin volt a példaképem.
Azt hittem, hogy nagyon könnyű olyanokat festeni, mint amit
Piacasso csinál. Az akkor még nem jutott eszembe, hogy egy analízisen
keresztül jut el odáig a művész.
Járt külföldi tanulmányutakon?
–Konkrétan tanulmányutakon nem, de több külföldi
ország múzeumát tekintettem meg. A legnagyobb élményt a Vatikáni
képtár látogatása jelentette számomra.
Ki volt az a mester, aki ismertté tette, felkarolta?
–Nem tudok nevet mondani, mert többen is voltak.
Amikor bekerültem a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságába,
úgy gondoltam, azért is bebizonyítom, hogy végzettség nélkül
is lehet valaki jó művész ,és méltó vagyok erre a tagságra.
A művészetet tanulni úgy sem lehet, hiszen mindez nem is pálya,
hanem maga az élet. Amikor Esztergomban a művészeti céh tagja
lettem, akkor is meg kellett felelnem bizonyos szakmai követelményeknek.
Kiállításaim még a rendszerváltás előtt is voltak, így Párkányban
a ’80-as évek elején mutatkoztam be először képeimmel.
Medveczky Attila
|
