vissza a főoldalra

 2012.09.07. 

Pozsgai Zsolt: Megnyugtató szavak ténypánikban szenvedőknek

A Hatodik Koporsó

Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – mondta híres beszédében Orbán Viktor a Hősök terén, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén.

Kinek juthatott eszébe, hogy egy üres koporsót is helyezzenek el a téren, és ebbe a szörnyű bútordarabba beleképzeljük az „ismeretlen áldozatokat”? Az üres koporsó veszélyesebb, mint az, amelyekben addig nyughatatlanul nyugodtak a halottak. A halott test világos, fizikai valójában létező, így, évtizedek távlatából már csak kegyetlen mértékegységekkel mérhető maradvány. Megnyugtathatjuk vele magunkat, lám, a jeltelen sírokból kikerülve megkapja a maradék test a végtisztességet, és az utókor méltó helyére helyezi az áldozatokat. Mélyen a földbe, ismét. Kegyelet, megnyugvás pár csontért – fontos, szükséges. De a hatodik?

 Leveszed a fedelét, és azt hinnéd, visszanéz rád a szépen megművelt fabetét. De nem. A koporsónak nincs alja. Végtelen. Mindenki mást képzel bele. Ott állt többszázezer ember a téren, és bámulták az üres koporsót. Ki nyugtalanul, ki áhítattal, ki csak egyszerűen bután. Volt, akin már akkor jeges rémület futott végig. Üres? Akkor bárki beleképzelhető, akár én magam is, tehette hozzá. Nagy Imre újratemetése megosztotta a közvéleményt, voltak jeles emberek, akik kikérték maguknak, hogy az öt kommunista újratemetésén részt vegyenek. Lehetett viszonyulni a halotthoz. Annak emlékéhez, hagyatékához. De a semmihez? Hogy viszonyuljak a semmihez? A semmi pimaszul elém áll, álcsúcson vág, nem ismeri az emberi határokat, nem fér bele az ideológiai keretekbe, és a gyorsan cserélődő köpönyegekbe. Az akkori köpönyegforgatók leköpönyegforgatott köpenyeivel betakarhattuk volna a világ ázó-fázó többségének nagy részét. És a drámaíró áll a téren, nézi az üres koporsót. Ez igen. Ez kihívás. Költészet, metafora. Egyszer megírom, gondolhatta. Nem írta meg azonnal. Mert ezt az üres koporsót meg kellett próbálnia feltölteni. A végtelent betömni, elvágni az útját a véges felé, birkózni a nem létezővel, férfimunka ez, nem is akármilyen. Pandora szelencéjéről mondanak hasonlókat. Ez a magyar szelence. Felnyitod, nincs benne semmi, de ami áramlik belőle, világokat borít fel, életekkel dobálózik az ég tetején. Csurka István érezhette ennek a vad játéknak a lehetőségét, az erejét. Állni egy mátrix közepén, forogni fényes lények termeiben, ahol öszszekeveredik a nyitótáncban holt és eleven, élő, duzzadt ajkakról csók folyik az aszott bőrfoszlányokra, de minden halott-élő ölelkezésből, szeretkezésből új élet, új kérdés születik, a hatodik koporsóból kiszabadult élők és holtak dermesztően gyönyörű bálja egy képzeletbeli sztálin-barokk mauzóleum vértől pirosló termeiben.

 Csurka belenézett a koporsóba, és Versailles-t látta. A békekonferencia egyik különtermét. Ahol a cseh-szlovák–román és szerb-horvát–román határmegállapító bizottság üléseit tartják. „Határmegállapító” már ez is erős kihívás. Ott ahol nemzetek érnek össze, egyének és tömegek gyökereznek, lehet határokat rajzolni távoli mérőeszközökkel? Lehet, de következménye van. Például a második világháború. Például 1956. Például a kommunista diktatúra. Például a pénzvilág diktatúrája. Csurka tehát a folyamatot látja ebben az űrben. Az 1919. februári üléstől egészen az 1956-os forradalomban drótokkal összefogott, fejjel lefelé temetett mártír unokájáig, aki már köztünk él. 1919. február! Csak a dátum rémisztő!

Mit tudtunk, mit tud az én generációm vagy akár az előző és a következő a magyarság teljes huszadik, huszonegyedik századi történelmét meghatározó békeszerződésről? Jutott erre idő két őrsgyűlés, KISZ-tábor vagy énekkari próba között? Jutott erre figyelem? Dehogy. Tabu. Kínos téma. Kerülgessük. Próbáljuk átlépni. Nem lényeges. Foglalkozzunk inkább Kun Bélával és a bérdisznók tömegével. Hagyjuk ezt a Trianont, nem érünk rá.

Miért is? Sajnos nincsenek konkrét ismereteim más nemzetek ez irányú tevékenységéről. Más nemzetek is elhallgatják az új nemzedékek előtt történelmük leglényegesebb elemeit? A skótok, az írek, a portugálok, az örmények? A kazahok, a grúzok, a türkmének? Tanítják a fiaiknak, miért pusztultak el szinte végérvényesen kulturális emlékeik, nemzeti identitásuk, büszkeségük? Gyanítom, hogy tanítják, tanították. Ezért néznek ma könnyebben szembe nemzeti sorsfordulóikkal, nemzeti tragédiáikkal. Miközben mi szégyenlősen elfordítjuk a fejünket. Vagy elfordíttatják velünk. De kik? És miért? És egyáltalán, mi értelme van hazudni a múltról? A jövőről, az igen, azt értem, a jövőt lehet hazudni, mert az még nincs, a jövőhazudásból sokan megélnek. De a múltat? 

Most Csurka István szépen hálóvá fonta az összefüggéseket, bemerítette ebbe az üres térbe, a hatodik koporsó űrjébe, és hihetetlen „tárgyemberlényálmokat” rántott ki.

Valódi lényeket, valóságos álmokat. Nehéz vitatkozni velük. A tényekkel szembeni harcban már sokan elestek, vagy a fejüket törték be, vagy másokra kezdtek lövöldözni a ténypánikban.

Mert mik ezek a tények? Tardieu, Dr. Seymour, Harchow, De Martino, Balfour, Rotschild, Clemenceau és a többiek ott voltak a béketárgyaláson? Igen. Ismerjük őket, személyi adataikat, előéletüket-utóéletüket? Igen. Pontosan. Összeültek akkor és ott? Persze. Készült erről jegyzőkönyv? Hogy a fenébe ne. Hiteles az a jegyzőkönyv? Hitelesnek kell lennie, mert a jegyzőkönyv alapján történtek a határrevíziók és egyáltalán a teljes végrehajtás. HAZUDIK ITT VALAKI?! Senki. Csurka kitalálta a párbeszédeket, vagy a jegyzőkönyvekből dolgozott? A jegyzőkönyvekből, a drámaíró stilisztikai segítségével. Hozzátett ehhez bármit is? Igen. Újabb tényeket, újabb valós alakokat. Temettek el fejjel lefelé, szögesdrótba csavart testeket 1956-ban? Igen. Azoknak volt családjuk, lehettek unokáik? Igen. Ki az a Benes? És miféle dekrétuma volt? Amikor egy-két éve a téma feltűnt cseh–magyar– német kormányzati szinten, mindenki össze-vissza kiabált, csak a tényekről nem volt fogalma senkinek. Fejek hajoltak össze okos kocsmákban, az emberek bólogattak: hát ez a Benes, ez igen, ez aztán…

A hatodik koporsóba Csurka szépen elhelyezte ezt is. Tényként. Nem sütve, nem párolva. Nyersen.

Összerakta ezeket a tény-téglákat, felépítette velük a történelmünk egyik Salamon-tornyát, hátralépett, elégedetten megnézte. Érdekes lesz, ha ebbe bárki is bele akar majd kötni… Mert minden köpés erre a toronyra egy acél kérdőjelet vág vissza a köpködő arcába. Veszélyes ez. Vérző orral állni a tények temploma előtt. Értelmes ember ezt inkább elkerüli.

És amikor a darabot be akarják mutatni, mégis akad jó pár ember, aki belekötne Salamon tornyába. Pedig a színház, amelyik bemutatja, már bizonyította az elmúlt időszakban: semmi sem áll tőle távolabb, mint a hazug és bántó eszmék, a kirekesztő gondolatok, bárki megsértése elveiben, hitében, meggyőződésében. Tudta ezt jól az államtitkár is, amikor augusztus 21-én, első nyilvános szereplésén arra kért mindenkit a témával kapcsolatban: várják meg, amíg a mű kipróbálja magát ott, ahová született, a színpadon. És utána mérlegeljen az, akinek született: a közönség. Felelős, egyszerű-bátor kijelentés volt ez.

Csurka tehát tényeket pakol a hatodik koporsóba. És mi körülálljuk. Azt hinné a balga ember, a tények rideg valamik, szürkék, unalmasak, nincs rajtuk semmi néznivaló. Ó, dehogy! A tények testté összeállva szépek, színesek, színesen áttetszőek, gyönyörűség bámulni őket. És mindenkinek más alakját-színét mutatja meg. Ettől olyan ellenállhatatlan, szertelen és káprázatos. Ez a gyönyörű, áttetszően színbujálkodó, izgalmas, (természetesen nőnemű) tény-test fekszik abban a Hatodik Koporsóban, melynek neve: magyar történelem.

Ne féljünk felajzott áhítatunkban szerelmesen megölelni őt.

Visszacsókol.