vissza a főoldalra

 2012.09.21. 

Csorja Gergely: Pénztény

Röstelkedve adom közre az alábbiakat, mert rosszgyerekként csakazért is kifeszítettem egy közéleti hetilap határolta kereteket. Oswald Spengler A Nyugat alkonya című zseniális munkáját hívtam újra segítségül.

Spengler analógiára épülő történelemszemlélete az elmúlt évtizedekben elsikkadt. Ugyanakkor civilizációs elmélete, a világtörténelmet, mint a civilizációk harcát is felfogó látása forrásmegjelölés nélkül jelent meg az amerikai politikai gondolkodásban. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című hatalmas visszhangot kiváltó munkája sok tekintetben spengleri utánérzés. Csakhogy Spengler munkája lényegesen mélyebb merítésű, ráadásul bölcselete kiállta az idő próbáját. A Nyugat alkonya, Spengler főműve annyira összetett, az egyetemes tudás olyan nagy területét fedi le, hogy teljességében megérteni hosszas folyamat. Mivel Spengler nem tartozik a trendi szerzők közé, sőt inkább a kényelmetlen, megtűrt gondolatok határterületén mozog, így bölcseletének valódi mélységei sok tekintetben feltáratlanok. Mivel a pénzhatalom természetéről akartam cikket írni, ezért természetesen fellapoztam a gigantikus két kötetes munkát. Nem lehetséges, hogy Spenglernél jobban írjam le a pénzhatalom mibenlétét és hatását, ezért csak néhány megjegyzést tettem Spengler szövege elé.

 Ma a nyugati társadalmak elsődleges és szinte egyetlen kérdése a pénz. Minden a pénz szempontjából látszik. Ha egy nemzet elfogy, ha a születések száma meg sem közelíti a halálozási adatokat, akkor az elszomorító tény egyetlen vetülete jelenik meg. Ki fizeti majd a nyugdíjunkat. Ki fog keresni, honnan lesz pénz. Ha a lakosság nagyobbik része munka híján, otthon, hányásig tévézi magát, akkor ennek egyetlen tényszerűsége csapódik le a közvéleményben: miből tartjuk el a sok munkanélkülit. Ha egy ország hadsereg nélkül, mindenkinek kiszolgáltatva vegetál, akkor csak az a kérdés, hogy miből tartanánk el a sok katonát. Ma bármilyen ésszerű fejlesztést, változtatást meg lehet azzal vétózni, hogy nincs pénz. És valóban nincs. A pénz feletti rendelkezés ugyanis a kiváltságosak szűk csoportjának kiváltsága, de még ők sem teljesen szabadok. A pénz önmagában vált hatalommá, miközben a pénzhatalmat használó erők észre sem veszik, hogy végeredményben saját magukat is a pénz alá rendelték. Minden a pénz. A misztikus pénz, mely eredeti értékétől, eredeti szimbolikus értékétől, bizalmi egyezmény valójától elvonatkoztatottan önálló hatalommá vált. A pénz abszolút értékké, csereeszközből önálló áruvá, minden javak dzsoli dzsókerévé fejlődött. Ezáltal hatalmi tényező, politikai tény, méghozzá a legfontosabb politikai tény lett. Hiánya kudarc, bőséges jelenléte a biztos politikai siker záloga. Önálló intézményrendszere, tudománya és szolgái vannak. A pénz ma mindenek felett áll. A pénzhatalom megdöntésére két kísérlet is történt a XX. században A Nyugat alkonya megszületése után. Mindkét kísérlet a cezarizmus irányába haladt. Ugyanakkor mindkét kísérlet mögött hatalmas rasszérdekek és sajátos módon pénzérdekek is álltak. Mi ez ha nem a spengleri történelemszemlélet nagyszerűségének bizonyítéka? Spengler a pénz mindenek feletti hatalmát és a cezarizmus felé szükségszerűen haladó rendszert pontosan ábrázolja. A pénzhatalom megtörésére tett kísérletek csak a hatalom megragadását célozták, és következményeik katasztrofálisak voltak. Ezt – mi magyarok különösen – tisztán látjuk. Oswald Spengler a XX. század meghatározó gondolkodója A Nyugat alkonyában már az I. világháború végén felismerte a pénz jövőbeni szerepét. Olvassuk Spengler szavait 93 évvel születésük után és végre fogjuk fel jelentésüket. Értsük meg, hogy Spengler bölcselete egyben politikai akcióterv is. Az időleges túlélést biztosító akcióterv.

…titáni rohamot intéz mármost a pénz is a szellem hatalma ellen. Még az iparban is van valamiféle földhözkötöttség, ahogy a parasztban. Telephelye és földből előtörő anyagforrásai vannak. Csak a fináncoligarchia teljesen szabad, teljesen kézzelfoghatatlan. A bankok és ezáltal a tőzsdék 1789 után a félelmetessé növekvő ipar hitelszükséglete folytán önálló hatalommá fejlődtek, és – ahogy a pénz is, minden civilizációban – egyedüli hatalommá akarnak válni. A termelő és a hódító gazdaság közti ősrégi küzdelem szellemek óriási, néma harcává nőtt, melyet a világvárosok harcterén vívnak. Ez egyben a technikai gondolkodás élethalálharca is saját szabadságáért a pénzben való gondolkodás ellen.1

A pénz diktatúrája halad előre, és közeledik természetes csúcspontjához, a fausti civilizációban ugyanúgy, mint az összes többiben. És itt mármost olyasvalami történik, amit csak az képes felfogni, aki a pénz lényegét valóban megértette. Ha a pénz valami kézzelfogható volna, léte is örök lenne; mivel azonban a gondolkodás egy formája, elenyészik, mihelyt a gazdaság világát végiggondolta – mégpedig anyagtalansága miatt. Behatolt a paraszti vidék életébe, és mozgásba hozta a földet; üzletileg a kézműipar minden formáját átgondolta; ma győzelmesen nyomul be az iparba, hogy a vállalkozók, a mérnökök és a végrehajtók termelőmunkáját egyaránt saját zsákmányává tegye. A gép – az évszázad tulajdonképpeni úrnője – emberi kíséretével együtt komoly veszélybe került, hogy egy erősebb hatalom leigázza. De itt van a pénz sikereinek a határa; végső harc kezdődik, melyben a civilizáció elnyeri végleges formáját: kezdetét veszi a pénz és a vér közti harc.

A cezarizmus felemelkedése töri meg a pénz diktatúráját és annak politikai fegyverét, a demokráciát. A világvárosi gazdaságnak és érdekeinek a politikai teremtőerő feletti győzelme és sokáig tartó uralma után mégis az élet politikai oldala bizonyul erősebbnek. A kard győz a pénz felett, a nemesi akarat ismét maga alá gyűri a zsákmányszerző akaratot. Ha a pénz emez erőit kapitalizmusnak nevezzük,2 és azt az akaratot, amely mindenféle osztályérdeken túl egy hatalmas politikai-gazdasági rendet hív életre, a nemes lelkű gondoskodás és kötelesség egy olyan rendszerét, mely az egészt a történelem döntő küzdelmeire szilárd „formában” tartja, szocializmusnak (Spengler szocializmus-fogalma nem tévesztendő össze sem a nemzetiszocialista, sem a marxista szocialista eszmék materializálódásaival, bár előbbihez kétségtelenül közelebb áll – csorja) , akkor ez egyúttal a pénz és a jog közötti küzdelem is. A gazdaság privát hatalmai szabad utat akarnak a nagy vagyonok megszerzéséhez. Semmilyen törvényhozás nem állhat az útjukban. Ők akarnak törvényeket hozni a maguk érdekeinek megfelelően, és ehhez felhasználják maguk teremtette eszközeiket, a demokráciát, a lefizetett pártokat. A jognak, hogy ezt a támadást kivédje, nemes tradícióra, erős nemzetségek becsvágyára van szüksége, mely nem gazdagságok felhalmozásában, hanem minden anyagi előnyön túl, az igazi uralkodás feladataiban elégül ki. Egy hatalmat csak egy másik hatalom dönthet meg, nem pedig valamilyen elv, de a pénzzel szemben nincs másik hatalom. A pénzt csak a vér győzheti le és semmisítheti meg. Az élet az első és az utolsó; a mikrokozmikus formában létező kozmikus tovaáramlás. Ő a tény a világon mint történelmen belül. A nemzedékek egymásutániságának ellenállhatatlan taktusa előtt elenyészik végül minden, amit az éberlét a maga szellemi világaiban felépített. A történelemben az életről van szó, és mindig csak az életről, a rasszról, a hatalom akarásának diadalmaskodásáról, nem pedig igazságok, találmányok vagy a pénz győzelméről. A világtörténelem világtörvényszék: mindig az erősebb, a teljesebb, a magában biztosabb életnek biztosított jogot – jogot a létezésre, függetlenül attól hogy az az éberlét számára igaz volt-e; és mindig feláldozta a jogot és az igazságot a hatalom és a rassz oltárán, s halálra ítélte azokat az embereket és népeket, akiknek az igazság fontosabb volt, mint a tett, és a jog lényegesebb, mint a hatalom. Így kapcsolódik össze megint a magas kultúra színjátéka, az istenségeknek, a művészeteknek, a gondolatoknak, a csatáknak, a városoknak ez az egész csodálatos világa az örök vérnek az őstényei-vel, mely az örök körforgásban lévő kozmikus áramlatokkal egy és ugyanaz. A világos, a sokarcú éberlét ismét elmerül a létezés néma szolgálatában, ahogy ezt a kínai és a római császárkor tanítja; az idő győzedelmeskedik a tér felett, az idő, melynek kérlelhetetlen folyamata ezen a planétán a kultúra illékony véletlenszerűségét az ember esetlegességébe ágyazza be; a forma, melyben az élet véletlenje tovaáramlik, miközben szemünk fényudvarában a földtörténet és a csillagok történetének vibráló horizontjai tárulnak fel.

Számunkra azonban, akiket a sors ebbe a kultúrába és alakulásának ebbe a pillanatába helyezett, amelyben még a pénz aratja utolsó győzelmeit, és amelyben öröksége, a cezarizmus, némán és feltartóztathatatlanul közeleg, nos számunkra csupán szűk körben jelöltetett ki az akarás és a szükségszerűség iránya, mely nélkül élni sem érdemes. Sok mindent nem választhatunk szabadon, de azt igen, hogy a szükségszerűt tegyük-e vagy semmit. Márpedig az a feladat, amelyet a történelem szükségszerűsége írt elő, mindenképpen teljesül – ha követik, az egyesekkel, ha nem, ellenük.

 Ducunt fata volentem, nolentem trahunt.

 1 Roppant értelemmel rendelkező kőkemény rassz-emberek szűk köreinek ez a hatalmas küzdelme – amelyből az egyszerű városi sem nem lát, sem nem ért semmit – távolról, vagyis világtörténetileg nézve a vállalkozók és a munkásszocializmus puszta érdekharcává silányul, sekélyes lesz és jelentéktelen. A munkásmozgalom ugyanis annyira jelentős, amilyenné vezetői formálják, és az ipari vezetők elleni gyűlölet ezt a mozgalmat már régóta a tőzsde szolgálatába állította. A gyakorlati kommunizmus az „osztályharccal”, ezzel a már régóta elavult és hamissá vált frázissal egyetemben nem más, mint a nagytőke egyik megbízható szolgája, s a nagytőke alkalmasint igénybe is veszi szolgálatait.

2 Amihez a munkáspártok érdekpolitikája úgyszintén hozzátartozik, hiszen ezek a pénzértéket nem megszüntetni, hanem birtokolni akarják.