vissza a főoldalra

 2012.09.21. 

IN MEMORIAM CSURKA ISTVÁN

Csurka István: Nyolcvankilenc az átmentés éve volt

A felszínen egészen más történt, mint a mélyben. A ’89-es költségvetés zárszámadása, amelyet ’90-ben már a szabadon választott Országgyűlésnek kellett volna elfogadni – lehet ám, hogy ez meg is történt, csak senki nem vette észre a sok zöldfülű képviselő közül –, rendkívül sajátságos adatokat tartalmazott. Az állami költségvetés egyéb kiadásai rovatban 2 milliárd 90 millió forintot fizettek ki a megváltozott munkaképességűek támogatása címén. Ez fölöttébb érdekes. Ez az összeg több mint háromszázmillióval több, mint amit ugyanerre a célra az előző évben fordítottak. Hirtelen ennyivel többen váltak rokkanttá? Csak tán nem káderek leszázalékolásáról van itt szó? Életerős munkásőrök munkaképességének a megváltozásáról?

 Van aztán egy másik érdekes rovat is. Pártapparátus felmondási időre járó munkabére és egyéb ktg.: potom háromszázmillió forint. Miközben tehát a népszavazás rendelkezett az MSZMP-pártvagyon elszámolásáról, ennyit fizetnek ki a pártapparátusnak. Közpénzből, a költségvetésből. Ugyanakkor demokraták. Szeretnék, ha minél vaskosabbak lennének az új pártok. Rovatot nyitottak számukra: alakuló pártok részére támogatás – 100 millió forint. No, alakult is nyomban vagy ötven párt, úgyhogy a munka nélkül maradt pártapparátus elvtársainak minden bizonnyal még ebből a rovatból is cserrent-csurrant.

Ezenközben az egyházak állami támogatására 27 millió forintot voltak kegyesek kifizetni, valamint áthozatként a Bécs–Budapest Világkiállítás tanulmánykészítésének fedezeteként 20 milliócskát juttattak kedvenc tervezőiknek.

Ezenkívül még támogatták a társadalmi szerveket, amelyek közé természetesen maga a párt is tartozott az öszszes leányszervezetével. Erre kétmilliárd-kétszázkilencvenmillió forint kellett.

Így fest az, amikor a kommunisták önként átadják a hatalmat.

S ez az év úgy él a köztudatban, mint a rendszerváltást közvetlenül előkészítő időszak. Így rohant bele a kisember a szabad választásba. Ekkorra már megalakult legalább harminc új bank, javában folyt a „spontán privatizáció”, már előkészületben voltak a nagy átjátszások, és az országba már áradt befelé egy bizonyos ismeretlen eredetű tőke, s itt adómentességben részesült. Ekkor lépett színre a Fotex, a Magyar Nemzeti Bank és a kormány szüntelen tárgyalásban állt a Nemzetközi Valuta Alappal, és törekvése szó szerint ugyanaz volt, mint ma: hosszú távú hitelmegállapodást elérni és minden pénzt felvenni, akármilyen rossz feltételekhez kötik is.

Miközben rendszerváltozással, Európával, a nyitottság dicséretével és az összefogás gondolatával volt tele a sajtó, az önmentő hatalom pontosan úgy viselkedett, mint egy visszavonuló hadsereg idegen földön. Mindent felégetett maga mögött. Az úgynevezett decentralizálással szétrobbantották a következő kormány hatásköreit, a gazdaságba pedig aknákat telepítettek. Szándékosan tönkretették az ipar, az export és az import szerkezetét.

Akkor már másfél évtizede folyt az országból a bruttójövedelem-kiáramlás. A rendszer utolsó két évében ezt visszafordíthatatlan folyamattá tették. A kereskedelmet oly mértékben tették nyitottá, hogy a kereskedelem és a szolgáltatás szabad prédává vált. Eladták a biztosítókat. Szabad utat nyitottak olyan benyomulásoknak, amelyek pénzből csináltak pénzt. Piacokat adtak el bagóért. Amit itthon kellett volna megtermelni, azt behozták, a bejövő tőkének megengedték, hogy a leggyorsabban megtérülő ágazatokba fektessen be, pontosabban azokat vásárolja fel, méghozzá áron alul. Teljesen leállították a tudományos-technikai értékek behozatalát, minden saját fejlesztést eltöröltek. Ezzel nemzedéknyi időre kiszolgáltatott helyzetbe lökték a gazdaságot, az egész magyar társadalmat.

Ezekkel a jelenségekkel természetesen nem csak 1989 jellemezhető. Sajnos, az Antall-korszak egész ideje alatt ezek megszüntetése, felszámolása, megváltoztatása érdekében vajmi kevés történt, sőt egyes káros folyamatok még szélesebb és mélyebb mederben hömpölyöghettek.

Most utólag két cél látszik világosan: anyagilag minél jobban járni a váltás során, és az összeomló rendszert úgy ragasztani össze az elkövetkezővel, hogy az csak folytathassa az elkezdetteket. Ez a második cél is elsősorban anyagi, pénzügyi termé-szetű. A politikai felépítmény dolgaira kevesebb figyelmet fordítottak.

 Gazdaságilag és pénzügyileg azonban gúzsba kötötték az utánuk következő kormányt.

 A már korábban meghozott gazdasági törvények is mind ezt a célt szolgálták.

A menthetetlenül félreállítandó vezetők számára biztosították nemcsak a büntethetetlenséget, hanem a magas nyugdíjat és az összes kedvezményeket is, a még cselekvőképeseknek jól jövedelmező, megfelelően kibélelt, kockázatmentes vállalkozásokat szereztek. Megváltoztatták az intézményrendszert, új bankokat hoztak létre, vegyes vállalkozásokat indítottak el, és a külföldi tőke oltalma alá helyezték valamenynyit. Gondoskodtak arról, hogy ezen külföldinek mondott tőkék eredetének, indítóállomásának és körútjának ne is lehessen utánajárni. Teljes mértékben sikerült álcázniuk az előzőleg kijuttatott pénzek visszaáramlását. Ma már senki sem képes bizonyítani, hogy ezen külföldi tőkék jókora hányada a korábban felvett dollár milliárdokból származik. Még a néhány véletlenül napvilágra került ügyben sem történt semmi. Gerő 120 millió dollárja eltűnt, most Bécsben emberrablás miatt folyik ellene eljárás.

A pénzügy egykori fejesei mind egy-egy új bankban vagy vegyes bankban kaptak elszállásolást. Ezek közül is kiemelkedik a CIB és a Budapest Bank. A magyar elszegényedésért, a háborús mértékű veszteségekért leginkább felelős pénzügyi irányítókat, bankárokat, az adósságcsapdába lökőinket nemhogy kritika nem érhette, de a havi milliós jövedelmeiket sem tette szóvá senki.

Mindez természetesen nem történhetett volna meg ily módon, ha egyidejűleg nem gondoskodnak a sajtó, a nyilvánosság tulajdonlásáról. Ebben az időben adták el a lapokat. Sorra-rendre minden lap külföldi tulajdonba vagy vegyesbe került, és a régi, azaz MSZMP-s kinevezésű szerkesztőségvezetők a helyükön maradtak. Az átjátszások áthúzódtak kilencvenre is. A piacon megjelent Maxwell, Murdoch, a Springer és a Berthelsmann. Egyszerre mindegyik a bolhafej nagyságú magyar sajtópiacban látott fantáziát. Hogy Maxwell mekkora rabló volt, az sajátságos vízihullaságakor kiderült. Murdochnak viszont olyan szerződést adtak, amely befektetése első pillanatától kezdve szavatolt neki tizenöt százalékos hasznot, és ha ezt az elindított vállalkozás – Mai Nap , Reform – nem tudná kitermelni, akkor a bank – Hitelbank – állja ezt. S ezen túlmenőleg: ha megunja és viszszavonja a tőkéjét, akkor hiánytalanul kiviheti. És, kérem, Murdoch belement ebbe az üzletbe, majd ki is vitte a pénzét.

Egy ilyen üzletért akármelyik chicagói keresztapa mind a tíz ujját megnyalná. Az újságíró-társadalom egy része akkor még felháborodott ezen, különösen a Springer- és a Maxwell-ügyletek voltak szemet szúrók. Az Országgyűlés felállított egy sajtóprivatizációt vizsgáló ad hoc bizottságot. Ez anélkül fejezte be működését, hogy érdemi jelentést tett volna le az asztalra. Elnöke az a Debreczeni József volt, minden előzetes sajtóbeli jártasság nélkül, aki később 1992-ben észrevette a „náci alapvetést” a Néhány gondolat… c. tanulmányomban, itt azonban csekély erélyt sem volt képes felmutatni a visszaélések felkutatásában, és hagyta szétesni a bizottságot. A Maxwell- alapvetés nem szúrt szemet neki.

Jogilag persze nehéz lett volna megfogni ezeket az üzletkötéseket, azonban az Országgyűlés hozhatott volna határozatot, vagy a kormány számra adhatott volna utasítást és még az ügyészséghez is lehetett volna fordulni, de semmi nem történt. Az ügy lekerült a napirendről, a bizottság elhalt és Debreczeni bekerült a kulturális bizottságba.

Mindez már kilencvenben történt, ámde ennek a szálai is visszavezettek.

 Az, hogy ma szociálliberális koalíció kormányozza az országot, akkor, nyolcvankilencben dőlt el.

 A vékony gazdasági-pénzügyi elit, amelyet többek között az a Soros György látott el információkkal, aki egy-egy nagy nemzeti valutát – font sterling, líra, DM – is képes megdönteni vagy célba venni, mert összeköttetései révén megneszeli, sőt pontosan tudja is egyes kormányok szándékait, döntéseit. A vékony elit jól kiszámítva csak a pénzügyi irányítás megtartására törekedett, és ezen belül is mindenekelőtt az adósságügyek kezeléséhez ragaszkodott. Ma is ezt teszi. Mert ez a kulcskérdés.

Ha a magyar gazdaság megmarad a járszalagon, ha továbbra is az adósságcsapda mélyén vergődik, ha a tőkekiáramlás folytatódik, akkor egyrészt a politikai hatalom kisebbik részével, mely a választásokon szerezhető meg, úgysem tud mit kezdeni az új kormány. Másrészt így szinte erőfeszítés és kockázat nélkül megtartható a lényegi hatalom, és ennek megtartásához meg lehet szerezni a nemzetközi tőke támogatását, amely nemcsak azt fizeti meg és értékeli nagyra, hogy jóvoltukból ez az ország a legjobban fizető adós bonviváni szerepét játssza el, hanem azt is, talán még inkább, hogy korlátlan lehetőséget nyújt így ugyanezen nemzetközi tőke egyes részeinek a piacvásárlásra, a murdochi – lásd fent – befektetésekre.

Magyarország leértékelődik. A gazdaság jól termelő, értékesítésre is alkalmas részei áron alul, a gyengék, rosszak potom áron, szinte ingyen kelnek el, a belföldi piacokhoz könnyű hozzájutni. Ez a bankárelit közreműködik abban, hogy minden átjátszás zökkenőmentes legyen.

Magyarország nem abban az állapotában érdekes azoknak a megbízóknak a szemében, akiknek a megbízásából ez a bankárkör tevékenykedik, amelyben most leledzik, hanem amilyenben majd akkor lesz, amikor a környezet háborúságai elmúlnak vagy lecsillapodnak. Kell egy hely, ahol a majdani nagy keleti befektetések ügyintézői laknak, ahol a központok biztonságban vannak, és ahová az ezekben dolgozó, de keleti, ukrajnai vagy orosz helyismerettel rendelkező embereket le lehet telepíteni. Ahol nem ölik meg őket, hanem esetleg kiszolgálják. Kell egy olyan ország, amelyik el tud tartani embereket, akik nem tartoznak az őslakosság körébe. Amelyik önmagában fogyatkozik.

Ha a fogyás elért egy bizonyos mértéket, akkor már csak arra kell vigyázni, nehogy olyan politika alakuljon ki, amelyik államilag beleavatkozik, s támogatja a törzslakosság szaporodását. Ehhez tehát olyan pénzügyi politikára van szükség, amelyik minden kormányt sakkban tud tartani. Ha az adósságcsapdából való kilépést egyiknek sem engedjük meg, akkor mindegyik kormány élete örökös vergődés. Soha nem lesz rend az országban. Legalábbis addig, amíg a vagyonátjátszás be nem fejeződik. Addig itt válság lesz!

Elhangzott: 1994. XII. 22.

(Folytatása következik)