vissza a főoldalra

 2012.09.28. 

Az Etyeki Műhely nagyjai

A szavak is képpé változnak előttem

Csókos Varga Györgyi Magyar Örökség-díjas festőművész és textilművész Budapesten született. 1944-49 között tanult a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei: Bernáth Aurél, Boldizsár István, Fónyi Géza. Etyeken él. Az Magyar Képzőművészeti Főiskolán festő szakon végzett. 1950-54 között a csákvári általános iskola tanára, 1955-ben költözött Etyekre. 1957-ben Fónyi Gézával az inotai erőmű mozaikjait készíti. Egy évvel később poliészter kísérletekbe kezd: sötét tónusú képeket fest és Korniss Dezsővel elkészíti a keceli iskola poliészter világító falát. 1962-63-ban és 1964-65-ben Barcsay Jenővel először a miskolci egyetem könyvtára, majd a Miskolci Nemzeti Színház mozaikjain dolgozik. A 60-as évek végétől szövéssel is foglalkozik, a mozaikművészet monumentalizmusát a textilre viszi át. Natúr, nyers és barnás tónusú, hosszú csíkokból összevarrt gyapjúszőnyegein és faltextiljein az európai népművészet és az indián törzsi művészet hagyományait követi, rajtuk különböző csomózási eljárásokat alkalmaz. Virágokból főzött festékekkel színezi gyapjúfonalait, amikből intenzív színű kabátokat, kendőket sző. A textilmunkák kezdetével egy időben, a 70-es évek elejétől az erdélyi népművészet motívumkincseit kutatja, fiataloknak fonást, szövést tanít. A 80-as évektől a szövés mellett egyre könnyebb anyagokból egyedi módon színezett kávé- és teafilterekből, különleges papírokból pasztell színű kollázsokat, figurális képeket készít. A többféle technikát, anyagot és stílust ötvöző életműve grafikákkal és akvarellekkel egészül ki.

 Az Etyeki Képes Krónika-sorozat a kitelepítettek és a betelepülők vallomásaiból tevődik össze

 Amikor leszálltam a buszról a községházánál, s egy fiataltól útbaigazítást kértem, közölte, hogy nagyon nagyra tartják a faluban művésznő munkásságát. Ezért is kapta meg a díszpolgári címet.

 –Nagyon jól esik, ha nem csak a hivatalos helyeken, hanem a községben is tisztelnek, megbecsülnek. Nem is engem, hanem azt a munkát, amit sosem magamért, hanem a közösségért végeztem. A díszpolgári címet pedig konkrétan az Etyeki Képes Krónikáért kaptam. Az első krónika 1996-ban jelent meg. Annak a megjelenése után a második kettőt a helyi lakosok provokálták ki. Sorba hozták értékeiket, történeteiket. Önként ajánlkoztak, és adtak fényképeket, dokumentumokat. Az 1997-ben megjelent második Etyeki Képes Krónikánk az 1500 körüli évektől 1997-ig keresi az élet változásaira vonatkozó adatokat. Az alcíme pedig: mesterség, tanulás. A harmadik kötet pedig a receptekről, a gasztronómiáról szól.

 Vannak még, akik a régi receptek alapján főznek?

 –Sajnos nincsenek. A legtöbben „csak” emlékeztek rá, és elmondták, édesanyjuk, nagymamájuk mit hogyan készített. Nem azért nem készítik már a régiek ételeit, mert nincs alapanyag, hanem, mert megváltozott az életmódjuk. Az ízvilág sem a régi. Erre egy példa a könyvből: „ ha hazajöttünk a szőlőből, mindig kolbászos levest főztünk. Krumplival, csipetkével, zsíros pogácsával. Próbáltuk már, hogy olyat sütünk, de nem sikerült, más lett az íze.”

 Etyekről azt mondják, hogy többnemzetiségű falu. És erős a sváb hatás.

 – A háború után Ditróból és Gyergyóremetéről sok család költözött Etyekre a kitelepített svábok helyére. Tehát elég vegyes a kép. Maga az Etyeki Képes Krónika-sorozat is a kitelepítettek és a betelepülők vallomásaiból tevődik össze. Amikor hazajött a kitelepített svábok képviselője, megköszönte a munkámat. Én nagyon keveset tettem hozzá a szövegekhez, hagytam, hogy az érintettek beszéljenek. És az igazat mondottam el az emberekkel. A székelyek nagy csoportba érkeztek ide 1946. április 1-jén egy tudatos telepítés kapcsán. A székely vitéz családokat Gyergyóból először Börvelybe telepítették, az onnan elmenekült románok helyébe. Ezek a székelyek mindenüket eladták, és úgy jöttek oda a jobb élet reményében. 1944 őszén a második világháború a végéhez közeledett, Magyarország harctérré vált a szovjet csapatok útjában. Október 25-én éjjel megkondult a harang a faluban, mindenki a templom elé sietett. A telepvezető elmondta, hogy a templomba szállásolt német katonák hamarosan útra kelnek, mert reggel már orosz lovasság fog bevonulni Börvelybe. Előre be is lőttek egy-egy aknát a településre, amely több halálos balesetet is okozott. Sok székely honvéd, aki visszamaradt a harcokból idemenekült ideiglenesen. Azokban a napokban a románok is visszajöttek, az új székely telepesek mit sem tudtak a régi román-magyar torzsalkodásról, azonban a székelyek ellen nem léptek fel, mikor látták, milyen szépen rendbe hozták a falut. Kijelentették, hogy 48 órát adnak a falu elhagyására. A székely elöljárók Budapestre telefonáltak, ahonnan kijött egy kormánymegbízott. Ekkor gyűlést hívtak össze, ahol kijelentette az orosz katonai parancsnok, hogy másnap reggel mindenki sorakozzon, és útra készen legyen. A románok vezetője, aki szépen beszélt magyarul elmondta, hogy csak nyugati irányba mehetnek, Székelyföldre nem - aki nem engedelmeskedik, lelövik. A kocsisor Nagykároly felé indult és onnan Mezőpetribe, az újonnan visszaállított trianoni határhoz. Mezőpetri sváb lakosságú falu volt, ahonnan már azelőtt kitelepítették a német anyanyelvű lakosságot. Ezek helyére telepítették télire a székelyeket, továbbá Csalános, Kálmánd falvakba. Sok háznál a tulajdonos vagy rokona még otthon lakott, akik nehezen fogadták el a székelyek helyzetét. 1946 tavaszán Érmihályfalván vonat várta a kitelepítetteket, ahol minden két családnak jutott egy vagon, így a vagyonuk nagy része visszamaradt a hely szűke miatt. A vonat Budapestre indult, érkezés után a ferencvárosi pályaudvaron kijelölték a lakóhelyeket: Budajenő, Etyek, Telki, Biatorbágy. E településekre szétosztották a családokat. Kitelepített németek házaiba költözhettek, ahol aggódni kezdtek, hogy visszajönnek a németek, azonban ezúttal megnyugtatta a magyar állam, hogy biztosan nem. Mindenki kapott két hold földet is. Az volt az iszonyatos, hogy amíg az egyik vágányon az a vonat állt, ami szállította el a svábokat, addig a másikon az, amelyik hozta a székelyeket. Nagyon nehéz volt igazat, és eleget írni…

 A házakon látszik, hogy milyen nemzetiségű volt a tulajdonos?

 –A régi, szép házakon még látszik, de már alig van olyan ház, ami megmaradt eredeti formában. A Magyar utcáról készítettem fotókat az 1950-es években, és férjem etyeki rajzai is sokat bemutatnak arról, milyen is volt hajdan a mi utcánk. Mindez a Múltidéző c. könyvben is megtalálható.

 Mennyi ideig tartott maga a gyűjtés?

 –Mióta Etyeken élek, egyfolytában gyűjtök. Az is nagy segítséget jelentett, hogy tudtam, kikhez kell fordulnom, kiket kérdezzek. Néhány évet tanítottam, és így a gyerekek anyakönyvéből ki tudtam nyomozni azt, ki milyen származású, honnét is érkezett. Ezután el kezdtem gyűjteni a szövőszerszámokat és a maradék szőtteseket, viseletdarabokat is. Amikor már a ’70-es években szabad volt kijárni Erdélybe, akkor elmentem az etyekiek rokonaihoz, és így motiváltam a visszaemlékezéseket. Ekkor indult be a szövés, mint mozgalom, és azóta képeznek hivatásos szövő-szakkör vezetőket.

 Az itteni székelyek ismertettek meg a székely hagyományvilággal

 Akkor nem volt veszélyes foglalkozni a kitelepítésekkel?

 –Dehogynem! De most is nagy a veszély, mert nem mindenki szereti, ha valakinek egyéni véleménye van. Nekem pedig bizony az van. Azt se szereti mindenki, ha valaki ismeri a múltját. Az itteni székelyek ismertettek meg a székely hagyományvilággal, tőlük tanultam meg az erdélyi motívumokat, a szövéstechnikákat és az eszközök ottani elnevezését. Párhuzamosan tanulmányoztam az itteni sváb szövési szokásokat is. 1970-ben vettem az első osztovátát. Ez a szövőszék székely neve. Romos volt, de a faragó fiaim helyreállították, s dolgozni kezdtem rajta. A szekszárdi népi szövőpályázaton állítottam ki először textilt, a gubáimat, kendőimet, mindazt, amit szépnek találtam.

 Nagyon kalandos művésznő életútja. 1944-ben vették fel a főiskolára, a háború idején. Milyen volt akkor az oktatás?

 –1944. október 15-én kezdődött el a tanítás, és az ostrom idején bezárták a főiskolát, csak 1945 márciusában indulhattunk újra. Ez tehát csonka év volt, ahogy annak idején a nyolcadik gimnázium is.

 Nem is kellett felvételizni akkor a főiskolára?

 –Dehogynem! A felvételi előtt a Gallé –iskolába jártunk. Ott remekül oktattak, így aki odajárt, azt felvették. Egy héten keresztül felvételiztünk, s emlékszem, a „pénteki” rajzommal vettek fel.

 Jöttek a rendszerű elemek?  

–Természetesen. Bejött Ék Sándor szovjet katonai ruhában. Úgy is oktatott. Ő 1918-ban a KMP tagja volt. 1921-ben az Ifjúsági Internacionálé résztvevője Moszkvában. Azt mondják, nem volt rossz tanár. Ami nagy szerencse, hogy a mestereket nem váltottak le máris. Így minket Bernáth Aurél, Szőnyi István tanított. Barcsay új volt még, s el lehet mondani, hogy rajtunk tanulta az anatómiát, annyira, hogy világ csodája az, amit alkotott.

 Mindig is festőművész akart lenni?

 –Így van. Azt pedig el se tudtam képzelni, hogy nem vesznek fel, ahogy azt sem, hogy nem lehet belőlem festő.

 Akkor mennyi nő jelentkezett erre a szakra?

 –Nem sokan, de nem is volt ritkaság az, ha egy nő festészettel foglalkozik, gondoljunk csak arra, milyen világhírre tett szert Feszty Masa, Feszty Árpád leánya. Az igaz, hogy nem sok nőből lett igazán festőművész, mert nagy volt a kérdőjel: miből élünk meg. Természetesen már akkor felvetődött az, hogy gyerek, vagy művészet. Én úgy döntöttem, egy gyereket feltétlen szeretnék, mert az anyaságot nem akartam kihagyni. Aztán mégsem így alakult, mert nyolc gyerekem született…Ez számomra a legfontosabb ajándék.

 „Csak” a dédunokámból van 42

 Összesen hány főből áll a család a dédszülőktől dédunokáig?

 –110 főből – ebben benne vannak a menyek, és vejek –, és ki tudja, mire megjelenik a cikk, megszületik egy újabb leszármazottam. „Csak” a dédunokáim száma 42.

 Mikor jöttek össze a legtöbben?

 –Erre nem emlékszem, a májusi kiállításomra 75 –en jöttek el a családból. Még az egyéves gyereket is elhozták, mert nem tudták kire bízni. Elhiheti, hogy mindez egy igazi csodát jelentett számomra.

 Tehát szinte minden nap vagy születésnapot, vagy névnapot ünnepelnek?

 –Ilyenkor egy-egy telefonos felköszöntéssel megelégszünk. Nagyon nehezen lehet megszervezni az ilyen ünnepségeket.

 Gyerekei közül többen örökölték a művészeti hajlamot?  

–Egyikük ötvös, a másik fényképész, a harmadik hangszerkészítő, a negyedik festő…Fülöp fiamnak gyerekkorában kiverték az egyik szemét, és isteni csoda, belőle lett a fényképész. Könyveimet fotói díszítik. Ő előtte fazekasmesterséget tanult.

 Fantasztikus, hogy a párizsi múzeumba máris bekerültek lányom munkái

 Művésznő két gyerekével 1974-ben kiállíthatta műveit Franciaországban.

 –Egy történelmi időpontról van szó, mert attól kezdve nevezzük magunkat Etyeki Műhelynek. Kivittük férjem szobrait, Kristóf faragásait és Daniella csákvári edényeit. Fantasztikus, hogy a párizsi múzeumba máris bekerültek lányom munkái. Ő itthon még csak népművészként volt elismerve. Gyermekeim mind benne voltak a táncház mozgalomban, és a népművészet ifjú mesterei lettek.

 Könnyen kiengedték Párizsba?

 –Akkoriban nem lehetett csak úgy kimenni Nyugatra. Ezért Bernáth Aurél „elzarándokolt” Aczél elvtárshoz, és közölte vele, hogy biztosan visszajövök, hiszen nagyon sok gyerekem van. Arra gondolhattak, őket túsznak itt hagyom.

 Nehéz volt a festészetről a textilre áttérni?

 –Nem volt nehéz. Szereztem a Vörös Csepeltől egy mázsa gyapjút. Abból adtam az öreg székely szövőasszonyoknak, sőt orsót is szereztem nekik. A Népművelési Intézetnél pályázott pénzből tíz szövőszéket vettünk. Ebből öt került ide, ötöt pedig a tatai szőnyeggyárba vittünk. Az Országos Közművelődési Tanács által szervezett kísérlet keretében a szövőgyári munkásoknak tanítottunk kézi szövést. Máig vannak onnan kitűnő barátaim, akik továbbvitték, amit ott tanultak. A másik öt szövőszéken itthon kezdtük el a tanítást. 1978-ban megszerveztük az első tábort, amelyre az itteni iskolából hívtam gyerekeket. Táborról táborra nőtt a létszám. Nemcsak szövést, hanem fafaragást és mindenféle természetes anyagból készült tárgy, játék készítését is tanítottuk.

 És a képzőművészeti munkák készítése közben, vagy mellett írta, szerkesztette a könyveit.

 –Az első, a Szövés, 1978-ban jelent meg. Valódi sikert aratott, mert nagyon hamar elfogyott. Sajnos nem lett belőle második kiadás, pedig azt is megvették volna. Könyveimet ismeretterjesztési célból írtam. Az utolsó idén jelent meg. Ez Pictorius Festés-Mesterségének magyar fordítása. 1792-ben leégett az etédi református templom. Kilenc évig építették újjá a hívek, s papjuk, Kendi Sámuel a padok, falak kifestéséhez fordította le Pictorius munkáját. S ezt a fordítást találta meg Csókos Varga Györgyi, amelyről szívdobogva gondolta, hogy meg kell osztani az édes, ó magyar szöveget az utókorral is. Ebből idézünk; hogyan is készüljön az „arany fundamentumotska: Végy egy marha epét, tégy fél annyinál többetske sert hozzá, forrald fel két pénznyi gumival, elegyits hozzá egy kevés sáfránt, s írj vélle.”

 Mivel foglalkozik mostanában?

 Főleg ún. kollázsokat, papírmozaikokat készítek. A legjobban pedig a legújabb alkotásokat szeretem. Az újságírók pedig arról faggatnak, minek mi a címe. A címadás igen nehéz… Tízévesen gyűjtöttem a leveleket, terméseket, magam papírt akartam készíteni, s ez a gyűjtő szenvedély nem múlt el egészen. Szeretem a természetes alapanyagokat.

 Az egyik kollázsnak igen érdekes a címe: Szent Ferenc jár a vízen, avagy táncol.

 –Ennek Liszt Ferenc egyik muzsikája volt az ihletője. Annak ürügyén készítettem. A társművészetek mindig hatással vannak műveimre, de mindez nem mindig látszik. Akár beszélek, akár zenét hallgatok, mindig képet látok. A szavak is képpé, színné változnak. Ezért is tanultam nehezen szó szerint, tehát a magolás nem ment. Ha valami megtetszett nekem, azon elgondolkodtam, és képeket láttam magam előtt.

 Azt tetszett mondani, hogy a „legújabb művem”, ezt mit jelent?

 –Azt, hogy a múlt héten készítettem. A munkával soha nem állok le, s ezt bizonyítja, hogy a májusi kiállításom is nagy sikert aratott.

***

  Csákvári Nagy Lajos szobrász 1923-ban született Budapesten. Főiskolai tanulmányai előtt a Gallé -iskolában rajzolt, majd ott korrektúrázott is. 1944-50: Magyar Képzőművészeti Főiskola, festő szak, mesterei: Rudnay Gyula, Bernáth Aurél (festő szak), Ferenczy Béni (szobrászat), Fónyi Géza (mozaik). 1949: VIT-díj, Budapest; 1958: Alba Regia-díj, Székesfehérvár; 1995: Mezőgazdasági Múzeum pályázatának különdíja. Első szakmája orvosi műszerész. A festészet mellett 1950-70 között több képzőművész kartontervét ültette át mozaikba és egyúttal kivitelezte is. 1970 óta kizárólag szobrászattal foglalkozik. Főként fával dolgozik. Egyéni különlegességei az ebből készült funkcionális faszobrok. Márványból, bronzból, betonból, poliészterből is készülnek alkotásai. A Kecskeméti Alkotóháznak 1980-tól rendszeresen visszatérő résztvevője.

   Művész úr életrajzából kitűnik, hogy gyermekkora óta művészettel foglalkozott.

 –A Gallé-iskolában már ún. tanársegéd voltam. Úgy látszik, hogy a mesternek szimpatikus voltam.

 Addigra már elvégezte a műszerész szakot?

 – Bizony. Nyolcadik után már szobrász akartam lenni, kerestem egy mestert, de ő megbetegedett. A mamám kérte, hogy valami szakmát tanuljak, ezért kitanultam az orvosiműszerész-szakmát, még a röntgentechnikusi képesítést is sikerült szereznem. Viszont nem a szakmámban helyezkedtem el, hanem 1940-ben felvettek a zuglói Danubia fegyvergyárba revizornak. Hadiüzem volt, jól fizettek, és még a katonaságtól mentesítést is kaptam. Szabad időmben továbbra is rajzolni tanultam Gallé Tibor iskolájában. 1944-ben viszont már nem volt apelláta,  be kellett vonulnom a hadseregbe.

 1950-ben végzett. Rajztanárként dolgozott tovább?

 –Nem, én művészként voltam elkönyvelve, no meg piros indexes, tehát művészhallgató voltam, míg akik rajztanárok akartak lenni, azok fekete indexet kaptak. Nekünk nem is kellett iskolákban korrepetálni, gyakorlatot szerezni. A főiskolára pedig csak az igazán tehetségeseket vették föl.

 Szobrászatot is a főiskolán tanult?

 –Akkor még más volt a rendszer, így a délutáni tanrendben tanulhattam szobrászatot is. Így Fetrenczy Béni is a mesterem volt. Akkor még szabadon lehetett az intézményen belül mozogni. Ez 1948-ig tartott. Nagyon szeretem a mozaikot, így azt is elkezdtem tanulni Fónyi Gézánál.

 Györgyi nénivel a főiskolán ismerkedett meg?

 –Oda egy évfolyamba jártunk, Györgyit még a Gallé-iskolából ismertem, sokáig csak barátság volt köztünk. Miután összeházasodtunk, Csákvárra költöztünk. Györgyi tanított, könyveket illusztrált, mert a Magvető Kiadónál ismerték a nevünket. Én meg képeket festettem. Megtudtuk, hogy Etyeken elhagyatott házak vannak, elkezdtem keresgélni. A megyén felajánlották, ha találok egy olyan házat, amelyet kis hozzásegítéssel rendbe tudok tenni, segítenek. 1955-ben meg is találtam a falu végén a magtárat, ami előtte magtár volt, és megkaptam bérleményként. Ablakok, ajtók nem voltak rajta. Mi hoztuk rendbe az egészet. S azt a kisebb épületet, ahol most beszélgetünk, szintén mi építettük fel.

 Az 1940-es évek közepén mi jellemezte a művészeti életet? Megjelent már akkor a nonfiguratív is?

 –Akkor még ez nem volt jellemző, bár voltak, akik konstruktív irányban dolgoztak.

 Meg lehetett élni az ’50-es években a művészetből?

 –Elég nehezen, de annyi pénzünk mindig volt, hogy meg tudjunk élni. Voltak számunkra akkor nagyon rossz, de nagyon jó napok is.

 Az 1970-es években miért döntött úgy, hogy szakít a festészettel?

 –Szobrászattal mindig foglalkoztam, de csak mellékesen. A Magyar Művészeti Alaphoz ,mint festő voltam bejelentve. Minden héten festettem képet, amit beadtam. S azt hol megvették, hol nem. Tehát nem volt biztos a megélhetés. Hogy miért váltottam a faszobrászatra? Itt vidéken volt elegendő fa, és faragni gyermekkorom óta szeretek. A mozaikot pedig a mai napig csinálom a szobrászat mellett. Ezért a leghelyesebb, ha képzőművésznek neveznek.

 Házukban több faragott bútor található.

 –Igen, de én nem csak alkalmazott szobrot, tehát bútort készítettem. Annak az ötlete akkor jött, mikor Kristóf fiam a képzőművészeti gimnáziumba járt.

 Megrendelésre nem dolgozott?

 –Nagyon ritkán a helyi tanács felkért egy-egy mű elkészítésére. A polgármesteri hivatalban ma is láthatók képeim. Mindig azt csináltam, amihez kedvem volt. Tehát néha faragtam, néha festettem. Főleg tájképeket, mert azokat inkább megvették. Kijártam a szabadba, ott elkészítettem a vázlatot, s az alapján itthon festettem.

 A mai napig aktívan dolgozik?

 –A művészet tartja bennem a lelket. Faragok, és rajzolok. De soha nem az elismerésekért. Több rajzot készítek arról, amit szeretnék kivitelezni anyagban és mozaikban. Remélem lesz időm mindezt végigvinni.

Medveczky Attila