|
 2012.09.28.
Lélekárboc
Hegedüs Endre kiállítása a XIII. kerületi Városháza Galériában
Tematikus kamara tárlat:
hajók és uszályok. A kívülálló azt gondolná, nem túl
izgalmas a téma, hiszen vízi-járműveket festeni inkább
technikatörténeti, mint festői probléma. Ilyen-olyan
szerkezet, hajókabin, kormánykerék és kormánylapát, stb. –
ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Egy járművet – vízi
járművet – megfesteni, nem kell ihlet, csak jó szem, arányérzék.
A többi megy, mint a karikacsapás.
Csakhogy
Hegedüs Endre, a megátalkodott expresszív
festő nem azért fordult az uszályok és hajók felé – akkor
inkább már a nők –, hogy technikatörténeti leckét tartson
a nagyérdeműnek. Hogy mechanikai érzékenységét és tudását
kamatoztassa. Többet akart ennél, jóval többet. Hogy a művészet
erejével fölmutathassa az uszályban, uszályroncsban, partra
vetett és lassan sikló – mert elöregedett – hajóban lévő
„emberit”. A bekövetkezendő – bekövetkezett? – véget,
a búcsúpillanatot. A kivonulás méltóságát. A hajótestben és alkatrészeiben meggyökerezett,
és – sajnos – lassan kihűlni tetsző időt.
Festményei
tehát, jóllehet pontosan adják vissza egy-egy uszály és a
hozzájuk nőtt környezet (Északi vasúti összekötő híd, hajógyári
öböl) rajzát, nem dokumentum értékű ábrázolatok (arra ott
a fotó!), hanem egy kissé bújtatva, rejtve, a múlóban lévő
világ megannyi eseményének érzékeny – csaknem azt mondtam,
érzéki – hírvivői. Kiáltások – valami megőrzéséért.
Figyelemfölhívó, nem kis kondulással szóló harangok,
amelyeknek hangja a vízen túl is elhallatszik. Azon kívül,
hogy gyönyörködhetünk bennük, járulékos részei lesznek (technikatörténeti
csontozatai) öregedő, a hajók „őszikéiben” a saját
őszikéinket látó életünknek.
Mert
a vízen siklás, illetve az onnan kiparancsolt – kikopott,
szinte szégyenteljesen visszavonult – uszályok és hajók
kacska „menetelése” sorstükör. Magunkat – valahai hajósokat, árufuvarozókat,
utasokat – látjuk benne. Az ecsetnek, a holtnak
is életet adó ecsetnek ezt a lélekállapotot kellett
visszaadnia. Meg azt, amit maga után vonz eme technikatörténeti,
ugyanakkor az emberre is kiható halálmenetnek megannyi eleme. A
környezetet, a partot, a vizet, a híd – a fejünk fölött örvénylő-zakatoló
acélmonstrum – őrként is megfogható látványát, mi több lélegzetét.
A hullámokat, amelyek egyszer szinte szeretőként simogatták a
többféle igényt kiszolgáló „acél-tekenőt”, másszor –
az Úr dörgedelme, az ember bűnbocsánatot nem nyerő sok
cselekedete miatt – föl akarták borítani.
Hegedüs
Endre mindezek megörökítésére méltó orvos.
Festőecsetje úgy szolgáltat gyógyírt a haldoklónak – egyáltalán,
szüksége van-e rá? –, hogy életet lehel a műtárgyba. Festészetet
„csinál” színnel, formával a lomból. Mert, miként Illyés
mondotta volt, a pesszimista vers is életigenlő, ezért helye
van a nap alatt. Ha fölismerjük a rosszat, csak egy lépés
onnan, hogy le is tudjuk győzni. Ezeket az élő-holt
mechanikai tárgyakat – gépeket – nem föltámasztani
kell, hanem a valóságból látomást csiholva – megőrizni. Szép
csúnyaságukban ott az elmúlt kor, s nem kevésbé mi magunk. Jöhetnek – nyilván jönnek
is – új, modern uszálycsodák, hajó-virtuózok, de azok már
más vizet fognak szakítani, és – főképp ez a lényeges –
más körülmények között.
 A
kissé visszafogott színvilág – kékek, barnák, szürkék,
piszkos fehérek eldorádója – alkonyati hangulatot sugall. Mélabúval.
Nincs, vagy alig van a képszerkezeten belül összeütközés –
kivétel a Két világ
(2012) uszályának új és régi teste, kabinja –, egyik pászma
szinte vonzza a másikat. A jobbára fekvő képek fókuszában állhat
az ép vagy roncs hajómonstrum – Öböl
uszályokkal (2009), Roncs (2011), DUVIÉP-uszály
(2012), Hófehérke I.
és Hófehérke II.
(mindkettő 2012) –, ám nem, nemcsak a hajótest mint látvány
érdekes. Hanem a környezet is. Az álomrealitás ugyan egy kissé
– festői módon – eltorzítja a kabint, az orrot, a tatot, a
fedélzetet, de a „helyrajzi szám” (a hajó neve, száma) jól
látszik. Hogy fókuszként is apropóul szolgáljon – itt kezdődik
csak igazán az expresszív festészet – a hajót körülvevő környezetnek.
Elsőbben
a fényhullámokkal játszó, az „édes terhet” tükröző víznek
– lásd az Északi vasúti összekötő híd, és az Adony című
festményeket –, majd a hol konstruktív (Hajó
a Margithíd alatt – 2012; Északi
vasúti összekötő híd), hol tájkép gyanánt is elmenő háttérnek
(Az uszály neve: Szigetköz
– 2012; Hófehérke II.; Két
világ; 9407-es uszály – 2009). A tükörsima, vagy a vihar
kavarta tajtékos folyó (öböl) víztükrének a megfestése
arra is példa, hogy a természeti látvány – elszakadván az
általa ringatott vízi járműtől – miként válik érzelmi
tartalmak hordozójává. A 9407-es
uszály című festmény nyugodalmat tükröz, a víz és a
felhő fehérje s kékje harmonizál egymással. Ugyanez
tapasztalható az Az uszály
neve: Szigetköz tábláján is.
Evvel
ellentétben a Hajó a
Margithíd alatt összetört, darabosságában a parti kövekhez
idomuló kékje pedig drámai kontrasztban áll – innen a kép
keltette izgalom – a híd alsó szerkezetének mint „kifeszített
szárny”-nak a barnájával. A
víztükör (benne az uszály képe) és a háttér (vastraverzek)
közötti, egymást erősítő ellentét jól észlelhető az Északi
vasúti összekötő híd című festményen is. Hegedüs ecsetje
szerint nincs „ünnepi” ruha és nincs „munkaruha”, a
hajdani, BKV üzemeltette utasszállító hajók (Hófehérke I.; Hófehérke II.) ugyanavval a semmit sem kímélő
gesztussal vannak megfestve, mint bármely teherszállító, épp
munkában lévő vagy a roncstelepen veszteglő uszály (Adony;
Hajótemető).
Akarjuk,
nem akarjuk, ha a látható tartomány megnyílik, könnyen ölünkbe
hullhat eme, a technika történetén messze túlmutató tárlat
megfejtése. A Hegedüs Endre festette (akril, olaj, plextol) uszályokon
és hajókon nem közönséges (megszokott) árboc van, hanem –
egy kis megengedéssel – lélekárboc. Innen az az érzelmi közeg,
amely ezeket a pusztulófélben lévő vízi járműveket kiemeli
a gépek világából, s egyúttal az élő lényekhez közelíti.
Szakolczay Lajos
|
