vissza a főoldalra

 2013.04.12. 

Valóságos magyar Gascogne az

(Mikszáth Kálmán: A székelyek között)

Gyakorta szokták mondani a magyarországiak, hogy a székelynek két esze van. Sokszor a jobbik eszükkel gondolnak ki valamit, de a rosszabbikkal hajtják végre. Én úgy találom, hogy nekünk magyarországiaknak van két eszünk velük szemben. Az egyik eszünkkel magasztaljuk, nagyra becsüljük, nemzetünk virágának tartjuk őket. A másik eszünkkel pedig el hagyjuk őket pusztulni…Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna őket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul. Hát még így, mikor egy szót sem tudnak másképp! – írta Mikszáth Kálmán 1886-ban A mi külön Tündérországunk –ban. Idén jelent meg egy értékes kis könyvecske a Noran Kiadótól, mely Mikszáth Kálmánnak Erdéllyel és Székelyfölddel kapcsolatos írásait tartalmazza. Negyedszázadon volt erdélyi képviselő (1887-től lllyefalva 1892-től Fogaras), s ez a huszonöt év valóban második hazájává tette Erdélyt. Műveinek minden vonulatában ott találni irodalmi és személyes élményeit. Vármondákat ír Csicsóvárról és Keresdről, megjeleníti erdélyi kortárs barátait, ismerőseit. Elbeszéléseiben ott szerepelnek a furfangos székelyek, akiknek góbésága egyfajta mentőeszköz a történelmi kiszolgáltatottságukban, és ott vannak az erdélyi história nagy alakjai az Apafiktól a Tiszákig. Politikai karcolataiban belülről láttatja, milyen kétarcú a magyar politika az erdélyiek fájdalmas sorsával szemben. Mint képviselő pedig, ha nem is aktívan szerepelt a parlamentben, de írásaiban pontosan megfogalmazta az erdélyi problémákat.

Egyebütt csak mese tündérország, gyermekek számára gondolták ki és népesítik be az ő ízlésük szerint, nálunk színvalóság. Én magam is jártam benne. Székelyországnak nevezzük. Ami szépet, ragyogót el tudunk képzelni, azt mind oda helyezzük. Azért van bebútorozva csodálatos dolgokkal. A férfiak óriások, egy-egy hős mindenik, az asszonyaik regékbe való szépségek. Aranyhajuk egész bokáig ér le, még talán csillag is van a homlokukon. Rózsaszín sugarakkal önti be a lealkonyodó nap az ódon várakat, melyek alatt átöltöztetett királyfiak mennek, mendegélnek. Az Olt vizében nimfák fürdenek, éjjelente az erdőségekből izgató zúgás kél. Mintha az elmúlt századok diskurálnának ki onnan az emberekkel. Otthon a székely nem boldogulhat és mégiscsak otthon boldog az ő kis falujában, tiszta házikójában, hol szelíd eperfa borul lombjával a kopjás kapura... s megszólal a harang estenden fent a dombon, a fallal kerített templom tornyában. Minden templom egy-egy erősség. Ott még az Isten is várakban lakott – írja Mikszáth fenn nevezett művében, A mi külön Tündérországunk-ban. De vajon csak a képviselőségekor járt először Erdélyben? Mi adta mindehhez az úthoz az eszmei alapot? Mikszáth ősei többségükben tudományszerető, klasszikus műveltségű, tollforgató evangélikus papok, akik egyházi és történeti dolgokban egyaránt jártasak. Családi hagyomány, hogy látogatják a külföldi egyetemeket Wittenbergben, Halléban, Jénában hallgatták a teológiát, nevelőként bejutottak nemesi családokhoz is, ami szintén csak képzettségüket mutatja. Lelkészkedtek számos falu parokiáján, Gömör, Nógrád, Sáros megyében. Működésüket feljegyezték az egyházi anyakönyvek, hol pappá avatáskor, hol püspöki részvétellel történt beiktatásokkor. Mikszáth Dániel főesperes a lutheránus egyház régi történeti könyvei szerint 40 évig lelkészkedett. Egy másikuk pedig a XVIII. században, 1780 körül 25 évig volt falusi lelkész. Mikszáth Kálmánt a Rimaszombaton és Selmecbányán töltött diákévek után a kor kedvelt úri pályájára küldte a családi nagyravágyás: jogász lett Pesten. Anyja remélte, hogy  fia így egyszer majd teljesíti becézett vágyát: szolgabíró, megyei úr lesz majd belőle. 1871-ben otthon, Nógrádban el is kezdte Mikszáth megyei pályáját: esküdt lett Balassagyarmaton Mauks Mátyás szolgabíró mellett. De csakhamar otthagyta hivatalát, egy gyarmati ügyvéd irodájában dolgozott tovább. 1873 nyarán megnősült. Titokban, a család háta mögött megesküdött volt főnöke leányával, Mauks Ilonával. Tiltakozott ez ellen a házasság ellen a Mauks család. Ők nem bíztak Mikszáthban. Hiszen nemcsak a megyénél, az ügyvédi irodában sem bírta ki soká. Egykedvűen dobott oda minden kínálkozó állást. Neki nem hivatal kellett, hivatása volt: író akart lenni. „Könnyelmű ember" - mondta ki róla az ítéletet a nógrádi dzsentri világ. 1873 októberében hódítóként vág neki a pesti élet sűrűjének. A gyors sikert azonban az ő akarata sem bírta kidacolni. Első megjelent novellás kötetét nem vette észre a közönség. Bizonytalan jövőjű, kétes lapokba írogathatott csak filléres cikkeket. Feleségétől el kellett válnia. A kilátástalanság s az egyre jobban szorító nyomor kényszerített rá. 1878-ban újságíróként Szegedre került. S itt, a nagyalföldi polgár-paraszt városban magára talált. Szerették, megbecsülték. Szeged és Mikszáth kapcsolata termékenyítő, ösztönző, újjáformáló találkozás volt. 1878. augusztus elsején érkezett Szegedre szegényesen, megviselten. Amikor a pályaudvaron csomagjáról kérdezősködtek, némi malíciával a zsebébe hozott két inggallérra mutatott: „Íme a kofferem.” Mikszáth közel 3 évet töltött a városban, bár átmeneti állomás volt életében, írói pályáján mégis sorsfordulót, korszakos változást jelentettek a szegedi évek. „Innen kezdve jól ment dolgom, írhattam kedvemre, senki se korlátozott, senki sem mondta: ezt szabad, ezt nem szabad írni, ez alapította meg szerencsémet. Írtam, ami éppen jólesett, közben megszerettem a szegedieket, ők pedig engemet.” A vidéki újságíró szerencséje, hogy saját birodalma, szabad vadászterülete az egész lap.

Mikszáth 1875-ben járt Temesvárott, és 1881 nyarán jutott el először Erdély szélére, Mehádiába, azaz Herkulesfürdőre. Addigra már otthagyta Szegedet, már pesti újságíró volt, már-már kezdik megismerni, de ez még nem az igazi. A jókedvű fürdői bolondozásokra mint jó nevű újságíró utazott el, onnan már világhírű íróként tért vissza fővárosba. Mert időközben megjelent a Tót atyafiak, s ezzel megindult a magyar irodalom leggyorsabb világ-karrier története. De Mehádia még csak egy személyes Erdély-élmény, ebből még nem lesz 25 éven át tartó, az életművet behálózó kapcsolat. A magyarázat? Hát persze, hogy a politika. A Mikszáthtól soha nem állt távol a politika, és a politikának is szüksége volt a híres íróra. Így lett erdélyi képviselő 1887-ben. Az illyefalvi kerületet Jókaitól örökölte. Ez Sepsiszentgyörgyhöz, Háromszékhez kötötte őt. Azt mondják a helyiek, a Két választás történetének alakjai mind idevalósiak. Császár Bálint polgármester minden bizonnyal.1885-től megszaporodnak Mikszáth erdélyi témájú írásai – Székelyföldről azt írja, hogy valóságos magyar Gascogne az – , utazásai. Ezekben az írásokban a székelység gondjairól ír, főleg személyes érzelmek alapján, és megkezdi vártörténeti sorozatának közreadását az ifjúságnak szánva. Csicsóvárról így írt: Negyedik Béla király sajnos megbetegedett. Doktorok, javasasszonyok, kuruzslók jártak messze földről az udvarába, hogy meggyógyítsák. De bizony egyik sem tudott segíteni rajta. Midőn aggódó arccal ott tanakodtak a beteg király ágya előtt, egyszerre belép egy idegen ősz ember, könyökével szétlöki a kuruzslókat s így szól:

–Ej, mit beszéltek itt össze-vissza! A király nem közönséges ember. A király mástól gyógyul meg és mástól a rabszolga.

–Talán tudod, öreg, mitől gyógyul meg a király? - kérdezte tőle a nádorispán.

–Tudom bizony. Azért jöttem ide, hogy megmondjam. Nem kell a királynak semmi, csak az, hogy két napig viselje annak az embernek az ingét, aki a birodalmában a legboldogabb.

Megörültek ennek a tanácsnak a körülállók, mert legalább reményt nyújtott. Nosza, elő kell hát keresni az ország legboldogabb emberét. Csakhogy hol találják meg? Puhatolództak nagy uradalmak, várak tulajdonosainál, fényes méltóságok viselőinél, de mindeniknek volt még valami olyan el nem ért kívánsága, hogy nem nevezhette magát a legboldogabb embernek. Amint mennek, mendegélnek a királyi csatlósok a legboldogabb embert keresni, egy éjjel egyszerre elibök áll a sötétben egy alak.

–Ide is elhozta már a hír, hogy mi járatban vagytok. Ne menjetek tovább vitéz urak, álljatok meg, mert én érzem magamat az ország legboldogabb emberének.

A csatlósok fölöttébb megörültek és sürgetni kezdték:

–Jöjj hát velünk rögtön a királyhoz, hogy átadhasd neki az ingedet.

Az ország legboldogabb embere fölkacagott.

–Bolond egy kívánság! Van is nekem ingem?

S valóban, amint a holdvilág kibukkant, most látták, hogy egy meztelen szegény Lázár áll előttük. S most már ők nevették, hogy boldognak mondja magát, pedig még inge sincs a nyomorultnak. De mégis csak elvitték a királyi palotába. Az ősz ember ott volt még s ahogy ránézett, menten elhitte neki a boldog voltát. Inget adott rá, hogy viselje egy darabig s mikor már szennyes lesz a testén, akkor vegye fel a király. Így is történt és lett hetednapra nagy öröm, mert a király egészségesen kelt fel az ágyból. Maga elé hivatta a koldust és így szólt hozzá:

–Mit kívánsz, amiért meggyógyítottál?

–Semmit sem kívánok, uram.

–De én nem engedhetlek el üres kézzel. Van egy üres szép váram, Csicsóvár. Nemessé teszlek, neked ajándékozom s előbbi állapotod emlékül a "Lázár" nevet fogod viselni.

A koldus vállat vont, hogy Isten neki, így is jó lesz és ha már vára volt neki, elment bele lakni, nagy úrrá lett, szép asszonyfeleséget hozott a házhoz az egyik erdélyi főnemzetségből.

            Az a 25 év, amit Mikszáth Erdélyben töltött rendkívül színessé tette az életművét. Ez a könyv mutatja azt, hol miben érhető tetten ez a kapcsolat. A szépprózájában mindenképpen, legyen az novella vagy tárca, de megjelenik a karcolatokban is. Főleg a politikai jellegű, vagy eredetű írásaiban tűnik ez fel, s ezek a tanulságos esetek olykor példázatok, olykor csak keretet jelentenek az erdélyiséghez. Tanulmányozta a székelyek baját is. A székelyek baját két szóval el lehet mondani: kevés a földjük. Azelőtt elég volt, mert a székelyek voltak kevesebben, pusztították őket a folytonos háborúzások. Nemes faj, harcra termett. Mert a háború nem ártott nekik semmit, de a béke megöli őket. Pedig jól értenek a béke fegyvereihez is: a földet kitűnően művelik, szorgalmasak, szívósak, az iparűzésben is elöl vannak. Úgy kezelik a fűrészt, kalapácsot és fúrót, mint a kardot. Csak éppen egy fogást vesztettek el a békében. Mikor nem volt fegyverük vagy puskaporuk hajdanta, hát elvették az ellenségét.

Most, hogy immár földjük nincs elég, szintén az ellenségét kellene elvenni – de már ezt nem tudják. Nincs meg bennük a terjeszkedési erő, mint ahogy egyáltaljában nincs meg a magyar fajban. A fölösleges székelyek (de hát lehet-e a székelyből valaha fölösleg?) kivándorolnak évről évre a saját szülőföldjükről Moldvába, Oláhországba. Ők mennek, de a szász és oláh nem mozdul. Azazhogy mozdul biz az, éppen az a baj, hogy egyre mozog, de nem kifelé. A székelyek sok rossz napot éltek, de jót sohasem. Magyarország és Erdély minden vidékének volt oly időszaka, midőn a nemzet bal- és jó szerencsének hullámzásai szerint felüdülhetett kissé, a székelységnek nem volt; mire a nap sugarai odáig eshettek volna, azalatt a nap rendesen lehanyatlott. Közel két évtizede van már magyar kézben a kormányrúd, de annak a Székelyföldön még mindig csak az árnyéka látszik. Hogy mit tehet itt a kormány? – fogja kérdezni a magyarországi nyájas olvasó. Ha földjük nincs elég, hát azt ugyan nem hozhat nekik oda a kormány a hóna alatt. Hanem valamit mégiscsak tehet. A földet pótolja az ipar, a székelyek belátták ezt, s Sepsiszentgyörgy már eddig is, lakosságához aránylag, egyike a legjelentékenyebb iparos városoknak. De ez mind csak kisipar. Sok munka, kevés haszon. Van nehány oskola, van egy szövőgyár, van egy lakatos tanműhely, ahol a székely ifjú kiképezheti magát, de csak bizonyos fokig, egyszerű kézi munkásnak. Minden intézet mintegy félbehagyottnak látszik. A magasabb kiképeztetésre már nincsenek meg az eszközök. Pedig senkiben sincs annyi talentum, mint a székelyben, a műiparra. Egy kis jóakarattal könnyen lehetne a székely kisipart szélesebb alapra fektetni. Sőt, egy kis megerőltetéssel tán nagyipart is teremteni. Ha a fiókbankot Brassó helyett Szentgyörgyre tették volna, még egyszer olyan olcsó pénzt kapna a székely iparos, mint most, s ez nagyot lendített volna rajtok. De a székelynek nincsen szája, amikor kérni kell, sokan aztán azt hiszik, hogy akkor sincs szája, mikor enni kell. – Csak annyit tegyenek értünk Pestről – mondják szerényen –, amennyit a nemzetiségi vidékekért! Hogy a háromszéki székelynek valaha vasútja legyen, arról nem is képzelődik, tudja ő azt, hogy ővele keveset gondolnak, mert hiszen őróla tudvalevő, hogy ingyen is magyar marad. Ha kér, legfeljebb oskolát kér, olyasmit, amiért mások nemigen törik magokat. De még oskolát sem kap elegendőt. Hanem eljöhet majd (bár ne jöjjön) az az idő, amikor megsiratjuk mi azt, hogy mikor iskolát kért, nem adtunk neki tetejébe még vasutat is.

Közben Mikszáth leírja a székely szobákat, házakat is. A székely szobák díszét többnyire cseréptálak és női kézimunkák képezik, mondhatni, meglepő ízléssel. Az üveges almáriom és a nagy, zöld cserép búboskandalló a tűzhely fölött éppoly elmaradhatatlan a székely lakásban, mint a kapukon középen egy kuglibábszerű cifrázat, melyet ők "kopjá"-nak neveznek.

Székely dialektus nincs, csak némely szavakat ejtenek ki elütően, s az "o" betűt úgy hangoztatják, hogy abban az "a" betű is benne látszik lenni; eredetiségüket a sajátszerű kiszólásaik teszik.

Ideírok például, de nem – mint a népszokásgyűjtők szokták – egy összekeresett, hanem egy egészen hű diskurzust. Az egyik székely udvaron megszólítottam egy kis leánykát.

– Hogy hívják magát?

– Veres Anna, szolgálója az úrnak.

– Ki van itthon, kis lányocskám?

– Mü ketten vagyunk itthan az anyámmal, instálam.

A székely menyecske (NB a menyecske itt nem jót jelent) kijött erre, s nyájasan, kedves, finom mosollyal vezetett be a szobába, elénk rakva felülmúlhatatlan szívességgel, amije volt.

– Hol az ura? – kérdeztük.

– Nem beszéllettem véle reggel óta. Nyilván bément, instálam, Szentgyörgyre. Csutlik-botlik a szegény emberem, csak az álmát látom heteken át.

A szobákat az egész székely földön ilyenkor almaszag árasztja el. Rengeteg almájuk termett, de az ott rohadt el, mert nincs rá piacuk. A legszebb fajú almák és körték teremnek náluk, aminőket Szegeden tíz krajcárjával adnak el a termelők egyenesen a kertből. Itt semmi áruk nincs. A székely gyerekek utcahosszat labdáznak, és hajigálják egymást velök.

Még egy körülmény tűnt fel nekem, hogy majd minden székely házban ott függ a falon Tisza Kálmán arcképe. Hanem az igaz, hogy még – balközépi korából. Mindez nem dokumentumkötet Erdélyről, nem is lehetne, de az látszik az írásokból, mennyire szerette Mikszáth a másik szülőföldjét, Erdélyországot.

(Mikszáth Kálmán: A székelyek között; Noran, 2013, Bp.)

M.A.