vissza a főoldalra

 2013.04.19. 

A lélekmentés az elsődleges feladatunk

Kétszeres kisebbségben élünk, magyarként és katolikusként

Istennek tetsző, emberfeletti munkát végeznek a ferencesek a Délvidéken – mondta a Dévai Szent Ferenc Alapítvány életre hívója, Böjte Csaba ferences szerzetes a Magyar Fórum számára adott januári interjúja alkalmával. A történelmi Magyarországon a XIII. század elején megjelent szerzetesrend jelenlegi, délvidéki munkájának bemutatására P. dr. Harmath Károlyt az újvidéki ferences rendház felelősét kértük fel.

 Kérem, vázolja fel a délvidéki ferencesek jelenét!

 –Délvidékről azt is szoktam mondani, hogy ferences föld. Nem elsősorban azért, mintha ma annyira jelentős lenne a ferences jelenlét ezen a területen, hanem azért, mert a múltban sok ferences letelepedés volt ezen a tájon, a plébániák többségének a beindítói is a ferencesek voltak, s ekkor még azt nem is említettem, hogy a török hódoltság idején a nép egyetlen lelkipásztoraiként működtek megmaradt települések döntő többségén. Kimagasló szerepük volt, amiről az utókor nem sokat tud. Tudni kell azonban azt is, hogy bosnyák ferencesekről van szó, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyarság körében is. A trianoni békediktátum óta a délvidéki rendházak – Szabadka, Bács, Zimony és Újvidék rendházai – a Szent Cirillről és Metódról elnevezett horvát rendtartományhoz tartoznak. Rendházaink egyben lelki központok is. Plébániánk nincs sehol, ezért szabadon tudunk tevékenykedni más területeken. Ez a szabadság persze felelősség is olyan értelemben, hogy fel kell fedeznünk, és melléje kell állnunk olyan kihívásoknak, amelyeknek a megválaszolása a helyi egyház feladata, illetve annak javát szolgálja.

 Milyen jellegű kihívásokról van szó?  

–Délvidék, illetve a mai Vajdaság területe a történelem folyamán egyfajta „átjáróház” volt, nyugtalan föld. Népek, kultúrák, országok adták tovább egymás kezébe ezt a területet mindazokkal a kincsekkel, amelyeket a többnemzetűség és a multikulturalizmus hoz magával. Ma is egy ilyen helyzetben működünk. Illusztrációként csak azt említeném, hogy például újvidéki templomunkat is legalább nyolc nemzet tagjai látogatják, a liturgiánk pedig kétnyelvű: magyar a magyarok számára és horvát a különböző etnikumú szláv hívek számára. A gyakorlatban ez mindig a kellő nyelvi egyensúly megtalálása elé állít bennünket. Egy-egy rendházunknak sajátos tevékenységi területe van. Általában jellemző a misézés, gyóntatás, hitoktatás, katolikus mozgalmak és csoportok lelki vezetése... Újvidék ezen a téren sokban különbözik a többi rendháztól, mert ez a rendház más tevékenységeknek is a bölcsője. Köztudott, hogy itt van a székhelye Szerbia egyetlen katolikus könyvkiadójának, a magyar könyveket megjelentető az Agapénak. A Bonaventurianum Ferences Fiúkollégium 18 egyetemi hallgatónak biztosít szállást és jó tanulási feltételeket, a Domus Pacis Ferences Közösségi és Lelkigyakorlatos házunk pedig a lelkiélet elmélyülésére törekvők számára nyújt kedvező lehetőségeket. Innen indítottam be a Poverello Alapítványt, amely az úgynevezett Lurkóházak hálózatával a jelen pillanatban mintegy hetven szegény sorsú gyermeket karol fel. Az egyház életébe a teológiai oktatás területén igyekszem besegíteni teológiai tanárként, de ott vagyunk a nyilvános élet más területein és a médiában is. Újvidék számára pedig nagy megtiszteltetés, hogy az Úr innen választott magának vértanúkat. Rendházunk alapító atyái közül az egyház iránti gyűlöletből a partizánok kettejüket, Körösztös Krizosztomot és Kovács Kristófot megölték. Boldoggá avatási perük folyamatban van, tiszteletükre pedig emlékhelyet alakítottunk ki templomunkban.

 Szerbia alapvetően ortodox állam. Jelent-e ez hátrányt a római katolikus felekezetű ferences rend számára?

 –Annyit mindenképpen jelent, hogy mi kétszeres kisebbségben élünk: úgy is, mint kisebbségi nemzetek tagjai, de úgy is, mint katolikusok vallásúak. Személy szerint a mindennapokban ugyanakkor nem érzem, hogy ez hátrány lenne, hiszen egyrészt a lehetőségek sokasága áll rendelkezésünkre, másrészt tény az is, hogy helyi ferences hivatások számában nem bővelkedünk. Így tehát akad mindenkinek bőven teendője. Különös nehézségként merül fel a kétnyelvűség, hiszen e nélkül nehezen boldogulhat valaki. A magyar nyelv megtanulása például egy horvát ferences számára egyáltalán nem könnyű feladat. Szokták is emlegetni, hogy a mennyországban is majd magyarul fognak társalogni, hiszen a nyelvünk elsajátítására egy örökkévalóságra van szükség.

 Tevékenységüknek jelentős lehet a nemzetmegtartó ereje.

 –Valóban így van, bár nem a nemzetmentés az elsődleges célunk, hanem a lélekmentés. A valóságban ez nem is különíthető el szigorúan egymástól, hiszen közvetlenül az emberek javára, lelki épülése érdekében dolgozunk, akik nálunk magyarok, horvátok, szlovákok, ruténok egyaránt lehetnek... Az biztos, hogy az én tevékenységem inkább a magyarok felé irányul. Ez is tartozhat a nemzetmentés kategóriájába, de a valóság az, hogy a nemzetmentés nem egyes személyek feladata, hanem mindenkié, konkrét esetben minden magyaré. A „nemzetmentés” ezen felül is csak akkor lesz, lehet sikeres, ha az egyén felfedezi a magyar mivoltából származó értékeket, és azokat meg is valósítja anélkül, hogy másokat eltaposna.

 Milyen világi kapcsolataik vannak akár az Anyaországban, akár más elcsatolt területeken élő magyarokkal?

 –A kapcsolatokat jónak ítélem meg. Felvázolásuk szerintem túlhaladja egy interjú keretét, hiszen sokrétű kapcsolódásokról, együttműködésekről, közös programokról van szó úgy egyházi, mint civil téren. Megmondom őszintén, hogy egészen a közelmúltig egy kicsit hiányoltam az anyaország figyelmét, amely elkerülte területünket, de az utóbbi időben ezen a téren is nagy változások történtek. Ennek személy szerint külön is nagyon örülök.

 Általánosságban nézve milyennek látja Károly atya a délvidéki magyar közösség mindennapjait, lelki életét, jövőképét?

 –Nincs kielégítő válaszom, hiszen nem birtokoljuk a jövőt. Találgathatunk, próbálkozhatunk, jósolgathatunk ugyan, de mindezt csak azzal a tudattal tehetjük, hogy nincs rálátásunk a majdani végkifejletre. Egyre inkább úgy látom, hogy az elszórványosodás külön terheket ró valamennyiünkre, akik szeretnénk magyar mivoltunk kincsét megőrizni. Közösségeink létszáma egyre csökken, intézményeink fenntartása pedig nagy, és néhol bizony már megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Az okokat sajnos hosszasan lehetne sorolni. Csak néhányat említek meg: beolvadás a többségi nemzetbe, elsősorban a vegyes házasságok révén, a gyermekvállalás örömének a hiánya, kivándorlás főként a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva, a nemzetek elszigetelődése és önmagukba zárkózása az egész Vajdaság területén. Ezek együttesen azt eredményezik, hogy már nem is ismerjük egymást, vagy pedig berögződött előítéletek mentén viszonyulunk egymáshoz, ami pedig köztudott, hogy nem a bizalmat gerjeszti. Sőt, környezetünkben olykor olyan szélsőséges jelenségekben ölt testet a bizalmatlanság, mint az időnkénti magyarok elleni inzultusok, fizikai bántalmazások. Jelen van tehát a félelem is. Megbomlott a vajdasági közösségek, városok, települések nemzeti összetétele. A menekültek többsége nem képes beilleszkedni az új helyzetbe, a többnemzeti kultúrába. Vannak, akik az ilyen helyzetből való menekülésben látják a kiutat. Tehát a mindennapi életünk rendkívül nagy nyomásnak van kitéve. És nincs mindenkinek elegendő lelki ereje a helyzet elviseléséhez. Így meg is tudom érteni egyesek továbbállását.

Kovács Attila